Visszatértek a mókusok

Mókusapróság

Testvérek

Már hosszú hetek óta nem meséltem és számoltam be nektek Szotyiról, Bojtiról és aprócska kis csemetéikről, akik a nyár nagy részét a kertemben, és a mögötte elterülő erdőben töltötték. Sajnos valami oknál fogva nyár végén a mókuscsalád szőrén-szálán eltűnt, egyik napról a másikra. Az egész álló nap itt tüsténkedő kis mókusoknak hirtelen nyoma veszett. Pedig gyermekkoruk nagy részét itt töltötték, játszottak, mókáztak és ismerkedtek az őket körülvevő világgal, de valami történhetett, hogy megváltak a kertemtől, de sajnos pontosan nem tudtam mi lehetett az. Sejtésem az volt, azonban biztos nem lehettem benne, de a kis rókákra gyanakodtam, akik éppen abban az időszakban hagyták el kotorék otthonukat, és napjaik nagy részét, az erdőnek ezen részén, sőt olykor-olykor kiskertemben töltötték. Eleinte anyjuk kísérőjeként tűntek fel, majd később már egyedül is a környéken múlatták az idejüket. Voltak esetek, amikor itt pihengettek, a nagy juharfa sudarának a védelmében, talán azért, mert biztonságban érezték magukat. De amíg ők biztonságot kerestek, a mókuscsaládnak ez nagyon nem tetszhetett, mert ők bizony félnek a rókáktól, ha kicsike az a róka, ha nagy. Rájuk veszélyt jelenthet, ezért inkább odábbálltak, nagyon nagy bánatomra. Olyan furcsa volt a kertem nélkülük, olyan sokat jártak a fejemben és gondoltam rájuk, de el kellett fogadnom, hogy ez a természet rendje, hiszen, ha nem érzik a biztonságot, elhagyják addigi helyüket. Nekem pedig nem volt más választásom megszoktam a nélkülük való életet, még, ha nehezen is ment. Fájt a szívem, hogy nem figyelhettem önfeledt kis játékukat, nem láthattam cseperedésüket. De nem tudtam mit tenni, amikor elkapott a hiányuk, a fotóikat nézegettem, azt a több százat, amik róluk készültek, és titkon reméltem, hogy talán egyszer még meglátogatnak, és újra találkozhatok velük, akár egy-két röpke pillanatra is.

Időközben az erdőben szörnyű dolog történt. Nem szeretek erről írni, de sajnos vannak ártó emberek, akik nem tisztelik egy cseppet sem a természetet és annak lakóit. Egy napon, kora este, a messziből puska dördülése hallatszott, mely hang hallatára elszorult a szívem, hisz tudtam, hogy ez a hang azt jelentette, hogy egy erdőlakónak ártatlan életét vették el.  A kis rókák mamáját lőtték le, hogy honnan tudtam, hogy őt? Sajnos onnan, hogy megtaláltam ez erdő fái között az avarban fekvő testét. Nem tudom Nektek szavakkal leírni, amit akkor ott éreztem, kezem, lábam remegett, szemeimben könnycseppek gyülekeztek, utat követelve maguknak, és zokogásban törtem ki. Nem szoktam ilyenekről mesélni, az ártó emberek tetteiről, de sajnos jelen van a világban, és ezen a délelőttön én is újra szembesültem vele. Attól a naptól fogva a kis rókák eltűntek, napközben soha nem bukkantak fel, úgy, mint azelőtt. A vadkamerám éjszaka viszont rögzítette őket több alkalommal is. Szegény aprókák fiatalon megtanulták az életre szóló leckét, így csak a sötétség biztonságot adó leple alatt mertek már előjönni. Ahogy napközben a kis rókák nem jelentek meg a kertem és az erdő környékén, a mókusok újra kezdtek előmerészkedni. Hol az egyik, hol a másik tűnt fel a diófám legtetején, miközben a termést szüretelték. Ahogy teltek a napok és a hetek, újra visszatértek az apróságok, mert igen még mindig nagyon kicsik. Arcuk vonásai még mindig gyermekiek, de ügyességük túltesz a felnőttekén. Sokat komolyodtak az elmúlt hosszú hetek alatt, idejüket már nem mókázással töltik, hanem nagyon komoly feladattal, a gyűjtögetéssel. Szőrbundácskájuk is sötétebb lett, de elevenen csillogó, apró kis gyöngy gombocskáik mit sem változott.

A következő időszakban újra több bejegyzésem fog róluk szólni, hiszen szorgos kis életük rengeteg titkot, és kedves pillanatot rejt, melyet majd Veletek is megosztok.         

       

 Rókakölyök

Építkeznek a mezei verebek

Mezei veréb

Mezei veréb

 

Lassan beköszönt az ősz utolsó hónapja, de a hőmérséklet sehogy sem akar az ilyenkor megszokott kerékvágásba térni. Tudom, nagyon sokan örülnek a kellemes időnek, a nap melengető fényében úszó nappaloknak, a kristálytiszta kék égboltnak és az enyhe, szokatlanul enyhe hőmérsékletnek. Azonban szép idő ide vagy oda, aki szemmel és füllel követi a természetben zajló eseményeket, az látja és hallja, hogy ennek a kellemes időnek vannak árnyoldalai is. Hiszen az állat és növényvilág nem ehhez szokott, őket sokkal jobban megzavarja, megkavarja ez a szokatlan meleg.

Az én kis kertemben, szám szerint öt darab odú várja a kedves vendégeit, amelyeket ilyenkor ősszel szépen kitisztítok, hogy rendezett hajlék várja a betérő lakóit.  Tavasszal és nyáron a költési időszakukra veszik bérbe a takaros kis lakásokat, míg ősszel és télen ezek az odúk biztonságos és védett éjszakázó helyet kínálnak nekik.

A napokban, az egyik odúmnál egy mezei veréb pár tűnt fel. Amikor időm úgy engedte figyelem őket, szemmel követem napjaikat, hisz viselkedésük egészen különös volt. A hím naphosszat az odú bejáratában üldögélt, és csak ritkán hagyta el bérelt kis lakását. A tojó is feltűnt néha-néha, szétnézett majd tovareppent. Tegnap délelőtt a hím őrködését az építkezés váltotta fel, csőrében száraz ágakat, apró gyökérdarabkákat, a pongyola pitypang puha repülőszőrös magvait hordozta. De nem csak a hím, a tojó is egész délelőtt tüsténkedett, építőanyagokkal megpakolt csőrrel, térült-fordult. Nagy volt a készülődés, akárcsak tavasszal, a költés közeledtekor. De, hogy költőfészek készül e, vagy csak az éjszakázó fészküket készítik az nem tudom, de szívből remélem az utóbbin tüsténkednek. Hiszen a mezei verebeknek szokása, hogy a tojó és a hím ősszel a számukra megfelelő odút, melyet a tél folyamán alvó és pihenőhelyül szeretnének használni, szépen kitatarozzák, rendbe teszik. Belsejébe száraz gyökerekből, vékony ágacskákból, fűszálakból, tollakból, puha és meleg alvófészket építenek, mely a téli fagyos éjszakákon nem csak melengeti őket, hanem kényelmet is nyújt a számukra. Csak bízni tudok benne, hogy ezen, dolgozott a veréb pár, és nem a költésen törik a fejecskéjüket. Amikor majd időm engedi figyelemmel követem őket, és talán fény derül rá, hogy mit is rejt a kis lakás.          

Párban a mezei verebek

Mezei veréb

 

Októberi napfürdőzés

Ha a hőmérséklet alapján kellene eldönteni, hogy melyik hónapban járunk, a szeptember legelejére tenném a voksomat. Hiszen az őszről, az idei esztendőben csak a színes ünneplőbe öltözött fák árulkodnak, a hőmérséklet pedig inkább a nyárutót vagy az ősz legelejét idézi.

Ebben a kellemes meleg, cirógató időben, a rovarvilág képviselői is boldogan napfürdőznek a rétek, mezők száradó növényzetén. Sétáim alkalmával sok hétpettyes katicát sikerült megfigyelnem, amint csinos, piros alapon, fekete pettyekkel díszített kabátkájukban süttették testüket a nap melengető sugaraival. A természetnek hála felénk, a mi vidékünkön még sok hétpettyes katica él. Gyakran hallom, hogy sok helyről már hiányzik, és helyüket az agresszívabb, gyorsabban terjedő harlekin katicák veszik át, melyek teljesen kiszorítják ezt a csinos felöltőt viselő őshonos fajt. Persze nálunk is előfordulnak a harlekinek, nem is kis számban. A minap kora délután több száz egyede özönlötte el édesanyámék napsütötte, kellemesen meleg házfalát, telelő helyet keresve maguknak.

A hétpettyesek is lassan telelő hely után fognak nézni, hisz ők is kifejlett, azaz imágó állapotban vészelik át a fagyokkal tarkított hideg hónapokat. Azonban amíg az időjárás számukra is kedvezően alakul, addig még kihasználják a kellemesen meleg hőmérsékletet, és csak a hidegebb idő beköszöntével húzódnak el biztonságos vackukba, ahol a téli évszakot töltik. Tavasszal aztán a nap meleg simítása őket is előcsalja védett zugaikból, és már márciusban találkozhatunk téli álmukból felébredt példányaikkal.

Őszi reggelen

Október közepén járunk, de a hőmérséklet még mind a mai napig a nyarat idézi. A nappalok kellemes meleggel, és szikrázóan kék éggel ajándékozzák meg a természet lakóit, melyben kellemesen át tudják melengetni testüket. Az éjszakák sötét leple alatt a hőmérő higanyszála alacsonyra kúszik, és a nagy szárazságban szomjukat oltani vágyó erdőlakók csak a friss hajnali harmatra szorulhatnak, melyek, mint aprócska üveggolyók ülnek meg az egyre száradó növényzeten. Hosszú hetek teltek el igazán kiadós csapadék nélkül, melynek hiányát a természet minden lakója érzi. A talaj szárazon, mély ráncokat viselve bújik meg az egyre vastagodó avartakaró alatt, melyből szinte semmi esélyük nincsen kinőni a csinos kalapos kis lakóknak. Rég nem látott őszi szárazság uralja a természetet, mely ilyenkor októberben igazán ritkaságnak számít.

Amikor vasárnap reggel könnyed sétámra indultam, a nap még csak a színes ünneplőbe öltözött bükkfák legtetejét simogatta. Az ösvény pedig kellemes félhomályban, és a hegy mögött ébredező nap sárgás fényében úszott. Szeretem ezeket az üde, friss levegővel telt kora reggeli órákat, amikor oly tisztán érezni lehet az avar fanyar, de mégis oly kellemes illatát. A büszke törzsekkel álldogáló fák sudaraiban gyenge szél osont, egymás után hintáztatva az aranylóan sárga faleveleket. Egyik-másik könnyedén adta meg magát, ellejtve utolsó táncát a föld felé vette az irányt, és egészen halk, szinte alig hallható zizegéssel jelezte útjának a végét. A kis tisztás szélére érve a még mindig élettel telve álldogáló, és apró kis tüskékkel felfegyverzett csalánsereg között halk neszre, óvatos mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem, ahogy a sűrűben négy kecses lábára emelkedik egy fiatal őzsuta. Fekete, csillogó szemeivel rám nézett, ugyancsak fekete orrocskáját pedig óvatosan mozgatni kezdte a levegőt szimatolva, majd szépen lassan, komótosan elindult az erdő irányába. Nem félt, tudta jól, hogy nincs mitől félnie, hisz már nagyon sok alkalommal találkoztunk össze, és fel tudja mérni, hogy ki jelent rá veszélyt és ki nem. Ahogy kecses lábait egymás után szedte teste egyre jobban kivált a sűrű bozótosból, és tisztán látni lehetett, hogy csinos, gesztenyebarna nyári kabátját, már nem volt olyan makulátlan, mint hetekkel ezelőtt. Szőrbundájában szürkés foltok jelezték, hogy eljött az idő, hogy testét melegebb, téli felöltőbe bújtassa. Pár lépés után hirtelen megállt, és az erdőszélen álldogáló vadszeder bokor zöld leveleit kezdte eszegetni, miközben cseppet sem zavarta, hogy nem messze álldogálok tőle figyelve őt. A kis csemege elfogyasztása után lassan továbbindult, majd eltűnt a szemeim elől. Én is lassan tovább folytattam a sétámat, de egy gyöngyöző dallam újra megállásra bírt. A tisztás nyugati peremén akácfák álldogálnak, melyek mindegyike már aranylóan sárga lombkoronával büszkélkedik. Az egyik fa ágai között vörösbegy dalolt, mely előadás olyan tisztán, olyan csengőn szólt a reggeli csendben, hogy bejárta a környék minden szegletét. A nap már langyos sugaraival cirógatta a fákat, a csinos vörös mellényes madár pedig egyik strófáját a másik után ismételte, akárcsak tavasz idején. Dala áthatóan szólt, és esze ágában sem volt megpihenni, még egy kósza pillanatra sem. Magára hagyva a kis dalnokot tovább folytattam utamat, mely egy kis emelkedőn a tölgyerdőbe vezetett, abba az erdőbe, ahol a tavalyi esztendőben rengeteg őzlábgombával volt szerencsém találkozni. Most hiába kerestem őket, a száraz, repedezett talajból egyetlen egy kalapos sem bújt elő. A földet itt még nem takarta be vastag avar, a tölgyfák még magukon viselik lomkoronájukat, melyekbe az október már sárga és barna színeket lopott. Ha levelek nem is, de aprócska sipkás makkokból azonban nem volt hiány. A fák alatt rengetegen hevertek. Voltak, akiket az erdőlakók már félig megcsócsáltak, de sokuk még érintetlenül várta éhes vendégeit. Nem messze tőlem szajkók veszekedtek. Óvatosan a fa mögé húzódva figyeltem a pár pillanatig tartó kis patáliát, melynek okozói a kis sipkás makkok voltak. Bőséggel hozzájuthatnak az erdő lakói, de mégis a mátyásoknak mindig az kellene, amelyiküket a társuk elcsen. Egymást szidva, hangosan rikácsolva veszekedtek, majd szárnyra kapva egymást követve eltűntek a fák ölelésében. Még sokáig hallottam kiáltásukat, majd egyre távolodtak, és újra a nyugalom ülte meg az erdőt. A fák vékonyka ágain, levelein cinegék himbálóztak, folyton folyvást élelem után kutatva, miközben csepp kis csőrük be nem állt a fecsegéstől. Az egyik szép sudár tölgyfa tövénél, feketés folt tűnt fel. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam szemmel követni fürge mozgását. Majd a következő pillanatban megállt igazgatni kezdte a faleveleket, ekkor már jól láttam, hogy egy egészen sötét, majdhogynem fekete bundás mókuskával sikerült találkoznom, aki éppen a tölgymakkokat keresgélte és rejtegette. Tudomást sem véve rólam, teljesen belemerülve folytatta szorgos munkáját, én pedig lassan, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt továbbindultam. Lefelé ereszkedtem a dombról, ahol a tölgyfákat egyre sűrűbb vadszedrekkel benőtt, bozótos váltotta fel, mely bokrok közül furcsa hangok szűrődtek ki. Mintha vaddisznók hangjai lettek volna, de nem azok mély horkantások, hanem sokkal lágyabb hangok. Éppen a vadkörtefa alatt álltam, amikor egy süldő malacka toppant elém. Nem volt messze, kedves arcocskájával, csillogó szemeivel kíváncsian szemlélt, és mozdulatlanul álldogált szürkésfekete szőrbundájában. Mögüle újabb hangok szűrődtek ki, a testvérei fecsegő hangja, melyre a kis süldőke visszafordult hozzájuk, és eltűnt a vadszederbokor sűrű védelmében. Gyakran hallom az erdő ösvényeit járva a vadmalacok kedves zsörtölődését, és olykor, ha a szerencse is mellém szegődik, meg is pillantom őket. Örömmel töltött el ez a pár pillanat, melyben részem lehetett, ennek a kedves arcú malackának hála. Lassan én is továbbindultam, és utamat hazáig a zöld küllő kacagó hangja és a cinegék csacsogása kísérte.  
   

 Vörösbegy éneke

  Őzsuta

 Mókus

Őszi madárdalok - Házi rozsdafarkú

Házi rozsdafarkú tojó

Az elmúlt időszakban több bejegyzésem szólt az ősszel újra dalra fakadó madarak gyöngyöző strófáiról. Vannak fajok, akinek az éneke ilyenkor ősszel, a vonulásuk idején egészen megszokott, és a természetnek hála, évről-évre hallhatom őket a hosszú tél, madárflótákban szegény időszaka előtt. Ilyen a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy, akinek csengő hangja még mind a mai napig hallható, de ide tartozik a barátposzáta is. Sajnos azonban az ő előadását az idei őszön még nem sikerült még megfigyelnem. Viszont talán kárpótolt érte a széncinege tavaszköszöntő hinta és nyitnikék dalocskája, melyet hosszú évek megfigyelése alatt még nem volt szerencsém hallani. Ez az ének ilyenkor ősszel egészen különlegesnek számít, talán éppen úgy, mint a szokatlanul enyhe időjárás is, mely sorra fakasztotta dalra aranytorkú kis énekeseinket. Azt gondoltam az őszi madárkoncertnek nem lesz több fellépője, de az elmúlt napokban újabb taggal bővült a kis tollas dalnokok száma, ő pedig nem más, mint a reszelős, de mégis oly kellemes hangú rozsdafarkú. A szép kort megélt, sudárra nőtt fenyőfám leges-legtetején álldogált, csőrét pedig nagyra nyitva kürtölte világgá énekét. Elegáns szürkésfekete tollruháját még csinosabbá varázsolta élénk fehér, jól elkülönülő szárnyfoltja, és a rá jellemző rozsdavörös farktollai. Olyan hetykén, olyan büszkén álldogált a fa tetején, mint aki tudta, hogy éneke valakit teljesen rabul ejt. Örömmel hallgattam rögtönzött kis koncertjét, és minden egyes strófáját mélyen a szívembe zártam, mert hosszú hónapok jönnek, melyek alatt nem gyönyörködhetek a fülemnek legkedvesebb előadásokban.

A rozsdafarkúak vonuló madarak, de ezek ellenére az év nagyobb részét töltik itt hazánkban, mint tőlünk távol a télen is enyhe és élelemben bővelkedő déli országokban. Egyes példányai már a tél végén, de legkésőbb tavasz elején visszatérnek költési területeikre, és egészen ősz közepéig nálunk maradnak. A végsőkig kivárják az utazásuk megkezdését, és amíg az időjárás kedvezően alakul, ami nekik elegendő élelmet kínál, addig várnak az útra keléssel. Sőt megfigyelések szerint bizonyítható, hogy évről-évre egyre több kis tollas vállalja a tél viszontagságait és élelemszűkösségét, mint a veszélyekkel teli vándorutat.    

Hallgassátok Ti is a lassan pihenni térő természet neszeit. Álljatok meg pár pillanatra és töltődjetek fel az ősz csodás színeivel, illataival és kedves hangjaival.         

        

A fenyveserdő kalapos kis lakói

Az erdő varázslatos hely, ahol hosszú órák telnek úgy el, mintha csak kósza pillanatok lettek volna. Talán azért, mert itt érzem magam a legjobban, a sudár fák ölelésében, ahol csak én vagyok és a természet, és szívemnek oly kedves lakói. Amikor csak tehetem, és időm úgy engedi ösvényeit járom, miközben éberem figyelem, hallgatom minden egyes neszét, lüktetését. Hisz csak így lehet a csodákat átélni, ha odafigyelünk rájuk, és szinte teljesen eggyé válunk vele.

Számomra az ősz a színesedő erdőktől, a hűvös, ködös hajnaloktól, a harmatos ruhába öltözött reggelektől, a kellemesen meleg nappaloktól és az erdőkben sorra életre kelő, kalapos gombáktól olyan varázslatos.

Már több bejegyzésem is szólt ezekről a kedves kis erdőlakókról, akik teljesen rabul tudják ejteni a szívemet. Aki figyelemmel követi az írásaimat, azt is tudja, hogy nem gyűjtöm őket, csak fotózom és gyönyörködöm bennük. Vannak, akiknek tudom a becsületes nevét, de olyanok is akadnak, akiket sajnos nem ismerek, hisz a gombák világa igen összetett, és laikus számára igencsak bonyolult terep, mely kellő tudás nélkül súlyos következményeket is rejthet magában. A fajok meghatározását hagyni kell a szakértőkre, akik minden fajt, azoknak minden titkát jól ismerik. Hisz sok mérgező egyed él köztük, melyek elfogyasztása egészségünkre ártalmas lehet, ezét nagyon veszélyes az ő világuk, és komoly szakértelmet kíván. Azonban fotózni és gyönyörködni szépségükben minden veszély nélkül lehet és szabad, hisz a természet igazán mesébe illő külsővel áldotta meg őket. Bevallom Nektek, hogy én nem tudnák mellettük egyszerűen csak elsétálni. Ha, megpillantok egyet, meg kell, hogy álljak mellette. Ilyenkor leguggolok vagy leülök melléje figyelem, nézegetem őt. Nagyon szeretem megörökíteni szépségüket, talán pont varázslatos és mesébe illő kinézetük miatt, ahogy a sűrű erdőségekben éldegélnek csinos kis kalapkájuk alatt, a sudár fák védelmében.   

A bőséges csapadék, a magas páratartalom és a kellemesen meleg őszi idő kedvez a gombák fejlődéséhez. Ezért a minap, a párommal és Bogyóval könnyed sétára indultunk az egyik kedvenc erdőmbe, ahol karcsú derekú fenyőfák állnak katonás sorban, egymás mellett, és ahol a talajon ilyenkor ősszel apró kalaposok élik az életüket. Gondoltam, hogy a galócákkal még nem fogunk találkozni, mert ők ebben az erdőben október közepe tájékán bújnak majd elő, de bíztam benne, hogy egyéb apró szépségeket azért megfigyelhetek. Amikor az erdőbe értünk én a kitaposott gyalogút helyett a fák sűrűjét választottam. A nappali fényből itt szinte semmi sem volt érzékelhető, a sudarakon, melyek egymásba fonódva állnak nem tud a nap fénye áthatolni, így szürkületi sötétség uralta a fenyvest. Az ágak között pókhálók álltak őrt, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy teljesen beléjük gabalyodok. Az arcomon éreztem a szálakat, és hiába próbáltam szabadulni, csak nagyon nehezen engedtek utamra. Sajnáltam a lakóikat, hogy megrongáltam fáradtságos munkájuk gyümölcsét, de nem tudtam kikerülni őket, mert bármerre is indultam mindenhol ott voltak. A talajon kellemes volt a járás, olyan puha, mintha szivacson szedném a lábam. Az egyik fa alatt, szinte már az erdő kellős közepén, zöld dióburok maradványaira lettem figyelmes. Az ott maradt árulkodó jel nekem arról mesélt, hogy fent az ágak között egy mókus falatozott. Finom csemegéje pedig nem más volt, mint egy szép nagyra nőtt dió, melyet valahonnan messziről hozhatott ide a fenyvesbe, mert itt közel, s távol nem éldegél diófa. A burok igencsak termetes volt, melyről a régi idők emléke jutott eszembe, amikor drága nagypapámmal bocskordiót ültettünk a kertbe, bízva benne, hogy egy szép tavaszi napon kihajt, és hosszú évek múlva talán mi is szüretelhetjük termetes és finom terméseit. Gondolataimból egy örvös galamb szárnycsapása zökkentett ki, aki éppen a fejem felőli ágak védelméből reppent el. Kicsit távolabb újra leereszkedett egy másik fenyő ágai közé, és rákezdett kedves huhogására. Ahogy egyre beljebb haladtunk, a fák közötti félhomályból sorra bukkantak elő a szebbnél szebb kinézetű kis kalaposok. Voltak egészen nyúlánkak, kecsesek, akik nyakukon aprócska kalapokat viseltek, voltak barna színűek, nyálkásak, egészen különleges kinézetűek, és akadtak köztük egészen aprócska pöfetegek is, akik nem olyan régen láthatták meg a napvilágot.

Az igazi őszi gombadömping még várat magára, de ha az időjárás számukra kedvezően alakul, akkor a közeljövőben biztosan egyre többen és többen fogják szépségükkel gyarapítani ez erdők ösvényeit.