Nagy fakopáncsok az erdő ösvényein

Nagy fakopáncsok fióka 

A természetnek hála, a kertemet körülölelő erdőségben egészen közel és távolabb is, szép számban élnek nagy fakopáncsok. A tölgy és a lombelegyes erdőkben rengeteg szép kort megélt fa álldogál, ez pedig a harkályoknak nagyon tetszik. A törzseken odúk árulják el a harkályok mesteri munkáját. Mesteri munkából pedig nincsen hiány, rengeteg, precízen elkészített odú várja bérlőit évről-évre. 

A nagy fakopáncsok egész éves vendégeim. Az ősztől tavaszig tartó etetési időszakban több egyede is vendégszeretetem élvezi, de ilyenkor nyáron sem kell jelenlétüket hiányolom. A szép kort megélt fáimon rengeteg betevő lapul, a tiszta, friss vízzel megtöltött iratok őket is vonzzák. 

Amikor ilyenkor, nyár elején az erdő ösvényeit járom, nem csak a lábaim elé nézek, kíváncsian vizsgálom a fák törzseit. Na jó, nem csak ilyenkor figyelek mindenre oda. Bevallom, ha lehetne, mindenhol ott lenne a tekintetem, a talajon virágokat, gombákat kutatva, a fák törzsein odúkat keresve és az ágak között madarakat figyelve. Ez azonban teljességgel lehetetlen. De gyorsan vissza is kanyarodok a nagy fakopáncsokhoz. Ha harkályok által készített odút látok az alatt pár pillanatra mindig megállok, kicsit hallgatózok, hátha valamelyikből harkályfiókák cingár hangja szűrődik ki. Gyakran szegődik mellém a szerencse, gyakran hallhatom a kis piros sapkás, cseperedő ifjak könyörgő hangját, akik szinte szüntelenül csipognak, siránkoznak. Ha a szülők a közelben vannak és élelemmel érkeznek éles "kikk-kikk" kilátással jelzik kicsinyeiknek jöttüket. Na ekkor van igazán nagy hangzavar, az egyre cseperedő fiókák ilyenkor még elevenebben, még hangosabban kezdenek el lármázni otthonuk falai között, sőt mi több, az életrevalóbbak fejecskéjüket is elődugják az odú rejtekéből. A testvérek között igazi kis versengés alakul ki, kié legyen a közelgő csemege. Hiszen a falat azé, aki a karmocskáival meg tud kapaszkodni az odú falán, és a többieket odébb taszítva ki tudja dugni éhes csőrét, amibe az érkező szülő a finom falatot helyezi. A harkály ifjak között emiatt gyakran erőnléti különbségek is kialakulhatnak, hiszen az erősebbek, az életrevalóbbak, több falathoz jutnak. A harkály szülők nem reppennek be az odúban, kintről etetik a fiókáikat, aki ügyesebb azé a falat, aki az erősebb az tudja elsőként fejecskéjét kidugni, csőrét kitárni szülei felé. 

Az erdő ösvényein és a kertemben már megpillantottam az idei első fészek hagyott nagy fakopáncs ifjakat. De a fák odvai itt-ott még cseperedő fiókákat is rejtenek, akiknek még nem jött el a pillanat otthonuk elhagyására. 

A fészek hagyott ifjakról még mesélni fogok Nektek, hiszen a szüleik kíséretében napjában többször is betérnek kertembe, és az erdő rengetegében is láthatom őket. A hímek és a tojók tovább gondozzák fiacskáikat, és tanítják az élelemszerzés fortélyaira. A kicsik pedig kíváncsi tekintetünkkel figyelik szüleik minden mozdulatát, folyton-folyvást a nyomukban vannak, és megállás nélkül finom falatok után könyörögnek. 

Fészek hagyott kék cinege fióka

Ma a a kék cinege család történetét folytatom, akiknek életük piciny részébe bebocsátást nyerhettem, a természetnek hála. 

Némán ülök a vadszeder bokrok takarásában, egy kényelmes, mohával gondosan fedett fa rönkjén, aki egykor ugyanolyan fontos tagja volt az erdőnek, mint az az akácfa akinek ágán a kék cinege fióka álldogál. A szél újra és újra tollait borzolja, hol lágyan, hol kicsit erősebben. A Napocska mosolyogva küldi felé melengető sugarait, akik szünet nélkül, lágy érintésekkel simogatják védtelen, törékeny kis testét. Egyhelyben rostokol, se jobbra, se balra nem mozdul, mintha piciny lábai földbe gyökérzetek volna. Szemeit le-le hunyja, pilled egy kicsit, majd mintha eszébe jutna éhsége, vékony hangon csivitelni kezd. Hangja lágyan szól, szinte alig hallható, a madarak hangos koncertje könnyedén fölé kerekedik. De mégis meghallják szülei fiókájuk könyörgését. Hol a hím, hol a tojó érkezik hozzá, pár pillanatnyi eltéréssel, majd hosszabb szünet következik. Talán a többi apróságot etetik, messzebbről cingár hangjukat hozza felém a szél. 

A bokrok sűrűjében méhek zümmögnek. Szorgalmasan gyűjtögetik a virágok pollenjét. Jó pár méterre tőlem őz riaszt. Egészen biztos felé viszi a szél az illatom, látni nem lát, de csalhatatlanul érzi érzékeny szaglásával a közelségem. Hallom lépteit, patái alatt vékonyka ágak reccsennek, majd elhalkulnak a hangok. Az őz tovább állt. 

A kis cinege türelemmel várakozik, hogy az idejét elüsse tollait tisztogatja. Pihés ruhácskáján könnyedén csillognak a Nap sugarai. Már legalább öt perc telt el etetés nélkül, lassan várható, hogy újra finom falatokat hoznak szülei. És így is van, a kis kék cinege mintha érezné szülei közeledését, hangosan csipogni kezd, és pillanatok múlva fel is tűnnek. Apja csőrében szép kövérre hízott, élénk zöld színű hernyó ficánkol. Tekeredik össze - vissza, mintha érezné vesztét. A cinke párszor a fához szorítja, majd fiókája sárga torkába próbálja taszigálni. De nem sikerül, fiacskája nem tudja lenyelni, vissza kiveszi, igazít rajta még egyszer, és újra a hatalmasra nyitott csőrbe igazgatja. Ezennel sikerrel jár, a fióka elnyelik a méretes falatot. Apja még szemléli minden rendben van e, és pár pillanat múlva már reppen is tova. A másik akácfán anyja topog, várja, hogy párja távozzon, most ő hozza a következő falatot. A kicsi könnyedén elnyeli a csemegét, anyja pedig már fordul is tova. Nem tétlenkednek, nincs idő a pihenésre, sok éhes csőr várja a betevőt. Egész álló nap keresnek - kutatnak a szülők, de a természet segíti őket. A fák, a bokrok levelein, ágain, törzsein rengeteg hernyó, rengeteg rovar lapul meg. Pláne most, a hosszú ideig tartó esőzések után. A természet bőségesen megterítette az asztalát, hogy senki se maradjon éhesen. 

Lassan én is indulok. Óvatosan felállok, még két pillantást vetek az aprósága, és halkan sok szerencsét, szép, biztonságos jövőt kívánok neki. Egy aprócska könnycseppel küzdök a szememben. Szeretném, ha rá is olyan jövő várna, mint szüleire. Szeretném, ha neki is jövő tavaszra megadatna a család, a folyton fecsegő fiókák. Szeretném, ha egy napon ő is betérne a fák ölelésében lapuló kertembe. Ha csinos felnőtt ruhácskáját megmutatná nekem, de ez csak egy kósza vágy, de talán teljesülhet, tudtomon kívül. Visszafelé haladok az ösvényen, a sűrű fűből száz meg száz szúnyog reppen fel lépteim nyomán. A fejem felett kék cinege fecseg, majd fordul kettőt, felszáll a tölgyfa ágára, az egyik üde zöld levélen ügyesen csüngeszkedni kezd és egy élénk zöld színű hernyót csíp nyakon. A hernyó izeg - mozog, életéért harcol, de a cinege már nem engedi. Kéklő szárnyait széttárja, kedves arcával mintha rám mosolyogna és már reppen is tova. Talán a pici fiókának érkezik a következő finom csemege, amitől egyre nagyobbra és nagyobbra tud cseperedni. 

A nyár első napján

Kék cinege fióka 

Fehér madársisak 

Akácerdő

Az erdő rengetegében 

Az ég kéklő tengerét csak egy-két kósza felhő töri meg, mint némán andalgó kishajók utaztak tova, messze elkerülve a Napocska fénylő korongját, akinek mosolygó arca mindenki szívébe boldogságot lop. Sugarai gyöngéden fésülik a tájat, a fák hamvas zöld sátrát, és hol itt, hol ott be is bújnak, de csak az elevenebbek, akik az apró réseket könnyedén meg tudják lelni. Ilyenkor pedig gyönyörű fényjáték, az árnyak titkos előadása veszi kezdetét. Mintákat rajzolnak a nyirkos földre, ami kellemesen illatozik, a fák törzseire, akik délcegen állnak egymás mellett, összekulcsolt karokkal, egymásba fonódva, mint örökös jó barátok. 

Hiába süt a Napocska, hiába szórja fényét, a völgybe alig jut be valamennyi kevéske belőle. A titokzatos félhomályban, fehér madársisakok élnek. Nyúlánk szárukon üde zöld levelek és fehér virágok díszlenek.  

Fejem felett, a lombsátor védelmében titkos otthonok, aprócska életeket rejtő hajlékok lapulnak. Lakóik egyre elevenebbek, egyre nagyobb hanggal bírnak, és talán egyre éhesebbek is. Csipogó kiáltásuk erről árulkodik. De nem csak én gondolom így, hanem szüleik is, akik csak keresnek, csak kutatnak, hogy teljesítsék a lehetetlent, jóllakatni egy egész feszekalj fiókáit. Minden tőlük telhetőt megtesznek, mindent alaposan átkutatnak, minden apró rovarságot nyakon csípnek és már reppennek is tova, vissza a folyton-folyvást kolduló fiókákhoz. De már nem csak a fészkek, odvak rejteke vigyázza a madarak új nemzedékét, hanem a fák ágai, a bokrok gallyacskái között, amik levelekkel dúsan fedettek ott lapulnak, ott izegnek-mozognak. Cingár hangjukkal van tele az erdő, ahogy szüleiknek jelzik hol létüket és szűnni nem akaró éhségüket. Széncinegék, barátcinegék, csuszkák, nagy fakopáncsok ifjai hangját hozzá felém a könnyed nyári szellő. 

Az akácerdő talaja saras, az elmúlt hetek kiadós esőinek nyomát őrzi. Az apró pocsolyákba, a kis tavakban a Nap sugarai csillognak. Ide még könnyedén be tudnak bújni, hiszen az akácfák most kezdik el üde zöld leveleiket bontogatni. Ilyenkor már virágok, édes illatokat szóró, fehér virágok szoktak rajtuk díszleni, de most még csak az első virágok jelentek meg rajtuk. Későn jött a jó idő, későn jött a kellemes meleg és ők is magukon viselik a hideg tavasz emlékét. 

Az erdőben ösvények vezetnek, vadak nyomait elevenen őrző ösvények. A nedves, saras földben vaddisznók, őzek, szarvasok patái rajzolódnak ki. Mesél nekem az erdő, újszülött borjakról, akik anyjuk nyomában szedék aprócska lábaikat, csíkos kis vadmalacokról, akik elevenen szaladgáltak, semmivel sem törődve, élvezve a gyermekkor minden pillanatát, óvatosan baktató rókákról, akik az éjszaka sötét leple alatt vadásztak, csillogó szemekkel, amikben Hold fénye ragyogott. Valahol nem messze tán róka ifjak várják őket haza, korgó gyomrú, nyughatatlan apróságok, makulátlan vörös bundába bújt kölykök. 

Az erdő madarak dalától hangos. Flótáznak az énekes rigók, tisztán cseng daluk. Az egyiknek az énekéből a macskabagoly nyávogó hangját olvasom ki, megtévesztésig hasonlít rá. Strófáikat szórják a vörösbegyek, nevüket ismétlik a csilpcsalpfüzikék, a barátposzáták mintha mindenkit túl akarnának harsogni, könnyű nekik, hisz gyönyörű hangokat tudnak elvarázsolni a torkukból. Az egyik barátka éneke a vadszeder bokor mélyéből szól, nem lehet tőlem messze, de a sűrűség elrejti őt, védelmezőn fonja körbe testét. Fenn az erdő felett holló száll. Szárnyainak suhogása jelzi mennyire alacsonyan repül. A madárkoncertbe becsatlakoznak az erdei pintyek is és a messziből hallom egy éj fekete ruhás rigó énekét is. Az egyik fa mohás törzsén barátcinegék kutatnak. Ketten vannak, talán egy pár. Alaposan, odafigyelve szemlélik a puha, zöld moha kincseit. Egészen közel vannak hozzám, megállok és figyelem őket. Nem zavartatják magukat a közelségemtől, mit sem törődve velem, zavartalanul kutatnak. Az egyik egy pókot talál, duzzadt hasa a cinege csőrében pihen, majd egy pillanat alatt eltűnik, finom falattal gazdagítva megtalálóját. Hirtelen az egyik cinege széttárja szárnyát és távozik, pár pillanat és a társa is követi. Én nem megyek tovább, maradok, leülök a mellettem nyugvó farönkre. A puha moha hívogató, kellemes ülést adó, az erdő ezer hanggal telt, maradásra kényszerít. A fejem felett valaki óvatosan motoz, cingár, alig hallható vékony hangon csivitel. Hiába a hangos madárkoncert, a vékonyka hang mintha kiválna belőle. Aprócska madárka ül az akácfa ágán, pelyhes tollait a szél borzolja, testét a Nap melege cirógatja, melyben szó szerint csillog pihe-puha ruhácskája. Ellenfényben van, kamerám felé irányítom, óvatosan figyelem őt. Ki lehet? Alig látom, színezete a Nap fényébe veszik, de szépen lassan kirajzolódik előttem, hogy bizony ő egy talán pár órája fészkét hagyott kék cinege fióka. Csőre elárulja mennyire fiatal, hogy mennyire újdonság neki még a hatalmas erdőség, az idekint elterülő nagy világ. Csak áll, közben néha igazít, egyet, egyet tollain, mintha csinos akarna lenni a nagybetűs életben. De egy tapodtat sem mozdul, csak egy helyben áll, közben újra és újra vékony, alig hallható hangján csipogni kezd. Hiába a hangos madárkoncert, szülei tisztán hallják őt, és nagyon jól tudják apróságuk hol lapul. Újra és újra finom falatokkal érkeznek. Távolabbról ugyanilyen cingár hangok osonnak felém, talán testvérei hangja. Csöndben ülök, és figyelek, nézem a kis család életét. Testem a vadszeder bokrok takarásába veszik, ők pedig tudomást sem vesznek rólam. Nyugodt vagyok, hisz látom és érzem nem zavarom őket. Csak ülök és figyelek, hagyom hogy meséljen az erdő, hagyom, hogy újabb élményekkel gazdagítson, hogy a történet folytatását Nektek is el tudjam mesélni.

Vaddisznó patájának nyoma 

Vaddisznó túrás

Széncinegék fészek hagyott fiókái

Tavasz végén ezernyi titkot rejt az erdő. Az ösvények fölé üde zöld sátrat terít a természet, melynek védelmében aprócska életek lapulnak meg. Az ágakon pihenő levelek sokasága féltőn fonja körbe a fészkeket. Egyikben - másikban tojások, az új élet ígéretei rejtőzködnek az anyai ölelésében, vannak amikben sárga csőrű, egész álló nap könyörgően csipogó fiókák lármáznak, mint akik menten éhen vesznek, és olyan hajlekok is akadnak, amik már lakók nélkül álldogálnak. 

Az erdő rengetege, cingár, esdeklő könyörgésektől hangos. Mintha minden fán, annak minden ágán aprócska széncinege ifjak csacsognának. A lomb védelmezi őket, csak néha - néha kerülnek szemeim elé, de hangjuk betölti az erdő minden szegletét, még a völgy legeldugottabb zugát is. "Te-te-te, te-te-te, mama, papa jer ide! Finom hernyó hozzatok, hisz már éhes is vagyok!" Számomra így cseng rimánkodó strófáik. Hiszen éhesek, folyton - folyvást éhesek, pirkadattól alkonyatig szüleiknek könyörögnek, megállás nélkül. Ők pedig nem ismernek fáradságot, boldogan reppennek ágról - ágra, fáról - fára, hogy gyűjtsék, serényen szedegessék az erdő kínálta finom falatokat, amikből az esős hetek után nincsen hiány. Hernyók, legyek, pókok, szúnyogok sokaságát rejtik a fák leveleinek sűrű rengetege. Ők pedig éber tekintetükkel ügyesen megtalálják a finom csemegéket. Ügyesen nyakon csípik a rovarságot, és már viszik is a zajongó ifjaknak, hol az egyiknek hol a másiknak, hol a harmadiknak és így tovább. Mindenkinek jut, minden apróság jól lakik, és cseperedik egyre nagyobbra és nagyobbra minden áldott falat után.

A széncinege szülők miután fiókáik elhagyják fészküket még bő egy hétig táplálják csemetéiket, egészen addig, amíg teljesen önállóak nem lesznek. Miután a fiatalok már tudnak önmagukról gondoskodni a családi kötelékek felbomlanak, és mindenki saját boldogulását kezdi el keresni. Ilyenkor nyár elején a szülők még egyszer költésbe kezdhetnek, de fészekaljuk kevesebb utódból áll, mint az első költés idején. Ahogy az akácfák leveleiket bontogató rengetegében sétáltam újra és újra megálltam, hiszen épp egy cinege család legifjabb tagjai kérlelték szüleiket. Ahogy figyeltem őket csak a hímet láttam. Szegény csapzottan, kimerülten térült - fordult, csőrében mindig más és más betevő lapult. Amikor újra és újra egyik - másik fiókája mellé reppen látszott, hogy a kicsik milyen jól tápláltak apjuk mellett. Nem is csoda, hiszen szegény egy pillanatra sem állt meg, mint akinek egy lélegzetvételnyi ideje sincsen. Csak reppent ide, reppent oda, hogy mindenkit jól tudjon lakatni. De mintha a kicsiknek a gyomra végtelen lett volna. Óriásira tátott csőrrel várták az újabb és újabb csemegéket, miközben szárnyaikat rebegtették, mintha ezzel próbáltak volna kedveskedni apjuknak. A tojó nem mutatkozott, talán már a következő költés tojásait melengeti, melyekben aprócska életek lapulnak.