Az Örvös légykapó látogatása.

A napokban kiskertemet egy eddig még nem látott madár tisztelte meg, aki nem más volt, mint a Örvös légykapó. A reggeli órákban arra lettem figyelmes, hogy az akácfámon kihelyezett odúmnál nagy a sürgés-forgás és a csipogás, mely hangok idegesnek és veszekedősnek tűntek. Gyorsan az ablakhoz siettem, hogy megnézzem ki és miért csap ekkora patáliát. Egy fekete fehér tollazatú madárka veszekedett a Széncinege tojóval az odújuk előtt. Azért írom, hogy az odújuk, mert tavasz elején az említett Széncinege tojó, párjával együtt birtokba vette az odút és benne alakították ki az utódok fogadására a fészküket. Azóta már az aprócska tojásokból kikeltek a fiókák és a madárszülők fáradtságot nem ismerve szorgosan táplálják őket. Szerintem napok kérdése, hogy elhagyják az eddigi otthonukat és kirepüljenek ebbe a hatalmas világba, ahol megkezdhetik újdonsült madáréletüket. Szóval a Széncinegék számára a Örvös légykapó egy betolakodó madár volt, aki elől hangosan és félelmet nem ismerve védelmezzék a fészküket és benne az utódaikat. A légykapó azonban nem tágított, neki is megtetszett az odú és ebben képzelte el párjával a költési időszakuk eltöltését. Hosszú percekig addig-addig repkedett egyik ágról a másikra, mígnem kihasználva a cinege szülők pillanatnyi figyelmetlenségét, az odújuk nyílásához szállt és bekukucskált rajta. Amint ezt megtette, a cinegék éktelen haragra gerjedtek és a légykapó feladva az odúharcot elrepült, talán másik költőhelyet keresve, ami nem foglalt és amiben párjával fel tudják majd nevelni fiókáikat. A cinegék amit elrepült a betolakodó, lassan megnyugodtak és elcsendesedtek, a tojó beszállt a fiókáihoz és jó ideig benn időzött, a hím pedig elreppent, majd néhány pillanat múlva csőrében egy jókora zöld hernyóval tért vissza, mellyel ő is eltűnt az otthonukban. Szép lassan visszatért minden a régi kerékvágásba, folytatva a szülők a keresést, a kutatást a táplálék után, hogy az utódaikat táplálni tudják, hogy azok szép nagyra és erősre cseperedjenek.