Díszes darázscincér / Chlorophorus varius

A mai nap délutánja ismét különleges volt a számomra, hogy miért is? Ma egy eddig még soha nem látott rovarral sikerült találkoznom, ő pedig nem más volt, mint a Díszes darázscincér. Nekem ezek az első találkozások és megfigyelések, mindig nagyon örömteliek és különlegesek.  

A Díszes darázscincér kinézete, mint neve is mutatja nagyon hasonlít a darázséra. Élénksárga alapon, fekete mintázata igazán megtévesztő és ez is célja ennek a rovarnak, hogy megtévessze ellenségeit. A madarak vagy egyéb rovarokkal táplálkozó élőlények megtanulták felismerni a figyelmeztető színeket és mintázatokat, ennek köszönhetően az ártalmatlan, de riasztó színezetű fajokat sem bántják. Ezzel a védekezéssel meghosszabbodhat, az egyébként ehető fajok élete. Ezt a megtévesztési és utánozási szokást mimikrinek nevezzük. 

 

Július végén.

Feketerigó tojó 

Az idei esztendő júliusa kitesz magáért, pár napot leszámítva egész hónapban tombolt a kánikula, olyannyira, hogy a meleg rekord is megdőlt, így a hónap végén kijelenthetem, hogy tényleg a nyár legmelegebb hónapján leszünk túl. Szépen lassan beköszönt az augusztus és lépésről lépésre egyre közeledik az ősz, amit én cseppet sem bánok. Minden évszakot kedvelek, de ha rangsort kellene állítanom, akkor ez a forró nyári idő lenne az utolsó helyen. Azonban forróság ide vagy oda, az élet ilyenkor is zajlik az erdőkben, leginkább hajnalban vagy kora reggel  és az esti órákban. Amikor hűvösebb a levegő a madarak is intenzívebbek és mozgékonyabbak, ezen a napszakokban könnyebben meg tudjuk őket figyelni.

Ezekben a forró napokban, ha időm úgy engedte, akkor a kora reggeli órákat használtam ki az erdei sétákra. Ilyenkor a lassan egyre később ébredő nap sugarai megsütik az erdő fáit és csodálatos élményekben lehet részem. Minden reggel figyelem a kiserdőmet, ahogyan a világosság egyre közelít a tisztás felől és a nap sugarai egyre beljebb kúsznak a kiskertem irányába. Meg kell jegyeznem, hogy így július végén már észrevehetően később ébred a nap és a kiserdő fáin már egy fél órával később csillannak meg sugarai.  Este pedig hamarabb nyugovóra tér és napról napra csökken a világos órák száma.

Kora reggel amikor az erdő ösvényeit járom, már utamat nem kísérik a madarak gyöngyöző énekei, az erdőre csendesség borul. A madarak egy két kivétellel, már csak kapcsolattartó hangjukat és veszély esetén riasztásukat hallatják. Tavasz óta a zöld küllő pár "klü, klü, klü" strófái visszhangoznak a kiserdőben, mely hangok azóta is meghatározói a mindennapjaimnak, hiszen gyakran a kertemben is vendégeskednek. A két felnőtt hangja azonban kiegészült egy sokkal lágyabb és gyengébb kis kacagással, melyet a fiókájuk próbálgat, hogy napról napra ügyesebben és hangosabban tudjon kommunikálni szüleivel. A küllők mellett ugyancsak hangosan, a mátyások beszélgetnek és igen  gyakran nagy veszekedésbe keverednek, ilyenkor senki más nem juthat szóhoz, csak ő hangjuk uralja az erdőt. Mellettük a széncinegék, a barátcinegék, a csuszkák, a meggyvágók és a fakopáncsok beszélgetése töri meg az erdő csendjét. A madarak mellett fontos megemlítenem a mókust, aki gyakran veszekszik a madarakkal és ilyenkor a szerintem általatok is ismert "csukk-csukk" hangokat hallatja.

Egy hónapja a természet színpadán ezekben a korai órákban még olyan előadásokban lehetett részem, hogy szinte azt sem tudtam éppen melyik madár énekel, mert annyian voltak és olyan áthatóan énekeltek, mintha egymást akarták volna túldalolni. Akkor még a fiókák nagy része a fészkekben lapult, a pedig hímek korra reggel és késő este dalra fakadtak jelölve revírjüket. Rengeteg madárdalt lehetett megfigyelni, melyek egytől egyig csodásan csengtek. A sok faj közül talán  a feketerigók éneke volt a leghangosabb, de az énekesrigók, az erdei pintyek vagy éppen a barátposzáták sem sokkal maradt el tőlük. Daloltak a csilpcsalp füzikék, a zöldikék, a meggyvágók, a szén és barátcinegék, a tengelicek,  a rozsdafarkúak, de volt egy dal, mely mind között talán a legkedvesebb számomra, az pedig nem más volt, mint az aprócska ökörszem csodálatos előadása. Annyira pici és törékeny madárka, hogy amikor meghallom gyöngyöző énekét, szinte el sem hiszem, hogy ez a kis madár ilyen áthatóan és messzire hangzóan tud énekelni. Azonban erre a csodára, a következő tavaszig várnunk kell, hogy ismét hallhassuk a madarak énekét. 
Amikor beköszönt az ősz és megedződik a madarak vonulása, egyes fajok hím példányai ismét dalra fakadnak. Így még szeptemberben és októberben egy kis időre megajándékoznak minket, a hosszú tél előtt, fülbemászó dalaikkal. Tavaly októberben az erdő szélen több napon keresztül hallottam a csilpcsalp füzike, egyszerű, de annál szebben csengő "csilp-csalp, csilp-csalp" énekét. Ismét dalra fakadtak a rozsdafarkú hímek, reszelős énekükkel, csacsogtak a vörösbegyek és újra hallhattam az ökörszem előadását is, ő még télen a hideg időben is dalra fakadhat.  Ezekben a napokban a nap sugarai kellemesen meleg időjárással ajándékoztak meg és úgy éreztem, mintha a tavaszi erdő ösvényét jártam volna. Bízom benne, hogy idén ismét átélhetem ezeket a szép pillanatokat.

Jelenleg azonban sokkal csendesebb a táj, a napokban a zöldikék zsírozását hallottam és több napon keresztül, esténként magányosan egy erdei pinty énekelt. Ebben az időszakban, már nem nyomják el egymást ez előadások, ha hallunk még egy egy kósza strófát, jobban oda tudunk rá figyelni és könnyebben be tudjuk azonosítani. Figyeljetek Ti is oda az énekere és hallgassátok ezeket a gyönyörű előadásokat, mert jövő tavaszig sajnos ezek nélkül kell élnünk. 

Zöldike tojó

Csuszka

 Barátposzáta hím

Életem első fotópályázata.

Kedves olvasóim, örömmel tudatom veletek, hogy "A Börzsöny természeti értékei" fotópályázaton, felnőtt kategóriában első helyezést értem el, valamint a különdíj boldog tulajdonosa is lehetek. Életem első versenye volt ez, melyre kicsit félve neveztem be négy darab fotómmal, melyből a Réti margitvirágot ábrázoló fotómat találta a zsűri az első helyre érdemesnek, valamint a Daliás cincér fotóm kiállításra került.

A díjátadó ünnepségen csodálatos perceket élhettünk át és a résztvevő előadóknak hála betekintést nyerhettünk a  Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Börzsönyi Helyi Csoportja és a Börzsöny Alapítvány lelkes és szívvel lélekkel végzett munkájába, mely a természet szeretetéről és tiszteletéről szól. 

Közönséges boglárka / Polyommatus icarus

A Közönséges boglárkának egy évben három nemzedéke repül, május és október között. A kifejlett lepkék nagyon kevés ideig, mindössze három hétig élnek. 

A képeken nőstény példány látható, melynek szárnyai sötétbarnák, narancssárga szegélyfolttal díszítve. A szárnyakat szürke szárnyrojt keretezi. Fonákja szürkésbarna, fekete és narancssárga pettyekkel díszítve. A fekete pettyeket fehér keret öleli körbe.

Házi rozsdafarkú apróságok.

A tavalyi év májusában a természetnek hála egy Házi rozsdafarkú pár fészkelési időszakának lehettem szemtanúja és sok időt nem kellet várnom, mert június végére a fészekben ismét négy hófehér tojás lapult. Mindkét fészekalj sikeresen felnevelkedett és összesen kilenc kis rozsdafarkúval lett gazdagabb a kertünk. Az idei évben már sajnos úgy tűnt, hogy nem a mi kertünk lesz a kiválasztott a rozsdafarkúak számára, ahol majd utódaiknak életet adnak és felnevelik őket. Azonban június 2-án készülődés vette kezdetét, ugyan ott ahol tavaly két fészekaljnyi fiókát felneveltek. Valami miatt azonban az építkezés amilyen gyorsan elkezdődött olyan gyorsan vége is szakadt. A megkezdett kis otthonukat félbehagyta a tojó. A Házi rozsdafarkúaknál a tojó választja ki a megfelelő helyet a fészke elkészítéséhez, ez azonban nem lehetett neki kellően biztonságos, mert kicsivel odébb újra nekikezdett a munkának és röpke három nap elteltével a fűszálakból, vékony gyökerekből és mohákból álló csésze alakú fészek, melyet puha szőrrel bélel ki készen is állt az utódai fogadására. A tojó teljesen egyedül hordja a fészekanyagot és igazgatja bele a fészekbe, a hím nem segédkezik az építkezésben, hanem egy kimagasló ponton reszelős énekével védi revírjét, azaz a fészkelő területüket. Ezt az éneket már napfelkelte előtt is jól lehet hallani, mert a madarak közül ő az aki a legkorábban ébred és nyomban neki is fog előadásának, melyet tv antenna, kémény vagy valamilyen kimagasló pontról hallat. A tojó miután elkészült újdonsült otthonukkal letojta az első aprócska tiszta fehér tojását, az elkövetkező napokban pedig még négyet, így összesen öt darab tojás laput a puha fészekben és így lett teljes a fészekalj. Most joggal kérdezhetnének honnan tudom mindezt ennyire pontosan? A válaszom igen egyszerű az anyamadár fészkét nem máshová, mint a cirokseprű tetejére, bő egy méteres magasságba építette meg, amibe könnyen belel lehetett látni. Meg is jegyezném, hogy ez a pár hét amíg a fiókák ki nem repültek sok izgalommal telt el, mert annyira védetlen helyet választott a kis jövevényeknek, hogy macska vagy bármilyen ragadozó könnyű prédái lehettek volna, de a természetnek hála nem így történt.

Amint teljes lett a fészekalj és az öt darab tojás mind benne lapult, a tojó nekilátott a melengetésüknek. Mindig csak kis időre szakadt el tőlük és hagyta őket magukra, addig amíg táplálékot keresett magának, mindeközben a hím folyamatosan énekelt és védelmezte újdonsült kis családját. 14 nap elteltével a legelső tojás héja megrepedt és előbukkant belőle lakója csupaszon, hatalmas szemekkel mely ilyenkor még zárva van és nagy, ettől a pillanattól kezdve folyton éhes csőrökkel. A tojó tovább melengette a többi tojást és aprócska fiókáját mindaddig, amíg az összes kis fióka napvilágot nem látott. Amikor az összes kismadár előbújt a tojás rejtekéből, még pár napig az anyukájuk tovább védte őket teste melegével. Ezen idő alatt az apamadár kutatott táplálék után, és etette a párját és a folyton éhes apróságokat. Pár nap múlva az anyamadár is csatlakozott hozzá és már mindkét szülő fáradtságot nem ismerve etette utódait, kiknek étlapjukon pókok és különféle rovarok szerepeltek. Áldozatukat általában valamilyen kimagasló lesből kapják el, de nagyon ügyesen vadásznak a levegőben is. Az első napokban főként a reggeli és az esti órákban hordták a legtöbb táplálékot, de ahogy teltek a napok és a fiókák egyre nagyobbra cseperedtek, mellyel étvágyuk is egyre nagyobb  lett, szinte egész áldott nap finom falatokkal a csőrükben repkedtek a szülők a fészek és a vadászterületük között. Vizsgálatok és megfigyelések szerint naponta akár 360 alkalommal is vihetnek táplálékot a szülők fiókáik éhes csőrébe. Szükség is van erre a sok falatra, hiszen a napról napra egyre nagyobb fiókák folyton tátott csőrrel koldulnak és jelzik szüleiknek múlni nem akaró éhségüket. Amikor előbújtak a kicsik olyan nagynak tűnt a fészek, két hét elteltével, pedig szinte egymás hegyén, hátán szoroskodtak. Ezen röpke idő alatt olyan szűkössé vált otthonuk, hogy szinte alig fértek el benne. Ekkor már tudtam, hogy kis idő kérdése, hogy kirepüljenek és azt veszem észre, hogy a kis rozsdafarkú család aprócska tagjai szárnyra kapnak és fészkük üresen fog állni. És így is lett, az első kismadár kirepülésének szemtanúja is lehettem, kicsit sután és bizonytalanul elhagyta addigi otthonát és kilépett, jobban mondva kirepült a nagyvilágba, ahol ezentúl élni fogja a kismadarak életét. Nem telt el sok idő és testvérei is követték szépen sorban, mígnem a fészek teljesen üresen maradt. Amint kirepültek, az öt testvér összetartva, biztonságos helyre húzódott és  várták a szüleiket, hogy tovább táplálják őket. A fiatal madarak jelzőhangjukkal hívják fel a szüleik figyelmét hollétükről, a szülők pedig követve a hangot éhes utódaik csőrébe adják a falatokat. Ahogy teltek a napok úgy erősödtek a fiatalok és egyre bátrabban ismerkedtek környezetükkel és követték szüleiket. A rozsdafarkú tojó gyakran már akkor nekifog a második költésnek, amikor az első fészekalj utódai még nem teljesen önállóak. Ilyenkor addigi családját magára hagyja és nekilát az új fészkének a megépítésének vagy a régi fészkét renoválja ki és pár nap elteltével, már ismét hófehér tojások lapulnak benne. A magára hagyott fiatalokat az apa elcsalja revírjéből és tovább gondoskodik róluk mindaddig, amíg a teljes önállóságukat el nem érik.

A természetnek hála hiába, hogy a tojó nem éppen biztonságos helyre építette meg a fészkét, a kis utódok egytől egyig mind épségben fel tudtak nevelkedni és kis életükbe semmilyen ragadozó nem avatkozott bele. 

A Házi rozsdafarkú példányai késő őszig a költési területükön maradnak, amikor már nem tudnak elegendő rovart zsákmányolni rátérnek a bogyós gyümölcsök fogyasztására. Azonban évről évre egyre többen vannak akik nem vállalják a vándorút veszélyeit és hazánkban telelnek át, dacolva a hidegebb időjárással. 

Barátságban a lepkékkel.

Rovarvilágunk számos, szebbnél-szebb fajjal büszkélkedhet, de van egy olyan rend, mely szemet gyönyörködtető szépségével kitűnik közülük és ezek nem mások, mint a lepkék.

Eme színpompás és légies könnyedséggel repülő rovarok tudományos neve LEPIDOPTERA, mely név görög eredetű a „pikkely és a szárny” elnevezésből ered. A lepidopterák a rovarvilág nagyon nagy csoportját alkotják, mely csoportba mintegy 160000 faj tartozik. Ebből a nagy számból Közép-Európában 3500 faj tartanak számon a kutatók. Így hazánkban is igen nagyszámú lepkefaj éli életét, melyeket a mindennapokban kisebb-nagyobb szerencsével meg is tudunk figyelni.  

Ezek a törékeny, könnyed röptű rovarok igen közel állnak a szívemhez és nagyon kedvelem őket. Szerintem közületek is sokan éreznek így irántuk, mert csodálatos szépségükkel, gyönyörű szinte már mesterien tervezett mintázatukkal és színpompás színeikkel, szinte lehetetlen lenne nem észrevenni őket. Akárhányszor a természetnek hála megpillanthatom őket, mindig boldogságot lopnak a szívembe, ilyenkor megállok és megfeledkezve mindenről figyelem őket, ahogyan könnyed táncot lejtenek a levegőben vagy éppen a virágok nektárját szívogatják. 

Mint bejegyzéseimből is láthatjátok a madarak mellett, ők a fő fotótémáim, persze nem csak erre a két élőlényekre korlátozódom, de tagadhatatlan, ha valaki feltenné azt a kérdést, hogy melyik a számomra legkedvesebb rovar, gondolkodás nélkül a lepkéket felelném.    

Tavasz legelejétől, a fagyok eltűnése után, egészen késő őszig gyönyörködhetünk, magukkal ragadó szépségükben. Sétálhatunk erdőben, mezőn, virágokkal borított réten mindenhol megfigyelhetjük és találkozhatunk velük. Sőt akár saját kertünkbe is csalogathatjuk őket, megfelelő növényzet és virágok ültetésével. Ezek a repülő kis tündérek tavasztól őszig a közvetlen közelünkben élnek. Nappal a kertünkbe ültetett édes nektárt adó virágainkat látogatják, éjszaka pedig a kivilágított ablakunkba szállnak.

Az idei évben több lepkefajjal tudtam közeli barátságot kötni, melyek a kezemen pihentek meg. Nem tudom, hogy miért, de kedvelnek, mint ahogyan én is őket, lehet megérzik feléjük áradó szeretetem és tiszteletem. A természet csak akkor nyílik meg előttünk és csak akkor ossza meg velünk kincseit, ha tiszteljük őt és lakóit, hiszen ő is tisztel minket és ez a barátság csak így élhet. 

Ebben a bejegyzésemben meg szeretném osztani Veletek azokat a fotóimat, melyeket a kezemen pihenő lepkékről készítettem. Most még nem tudom szám szerint mennyien vannak, de a bejegyzésem végére összeszámolom őket. 

Fehéröves szénalepke

 Fehéröves szénalepke 

Közönséges boglárka

 Közönséges boglárka

 Pókhálóslepke

 Pókhálóslepke

Kis szénalepke

Répalepke

Szemes boglárka  

Kockás busalepke

Vonalas fehéraraszoló

Barna rétiaraszoló

Gyakori ablakosmoly

Nagy rókalepke

Fehérgyűrűs csüngőlepke

12 különböző fajt számoltam meg, ennyien kötöttek velem barátságot. Azonban nagyon oda kell figyelni rájuk, hogy gyenge és törékeny szárnyaikhoz még véletlenül se érjünk, mert az apró pikkelyek, melyek azokat fedik sérülés estén leperegnek és ez a lepke röpképességének elvesztésével járhat.

Mosolygós napraforgók.

Napról napra egyre sárgább színben tündökölnek a földek, éppen úgy, mint tavasszal a repce virágzásakor. Ilyenkor július vége felé, már a napraforgó tányérok mosolyognak sárga szirmaikkal a nap felé, hogy meleg sugarai megérleljék terméseiket.

Egy különleges találkozás.

Bármerre is visz az utam a természet ösvényein, mindig nyitott szemmel és füllel haladok, odafigyelve minden neszre, hangra és minden apró lüktetésre. Egyetlen kirándulás sem telhet úgy el, hogy valamilyen élménnyel ne gazdagodnék. Az átélt pillanatok között vannak olyanok, melyek meghatározó mumentumai életemnek. Ezek legtöbbször egy első találkozáshoz vagy egy különös eseményhez köthetőek, melyek emlékezetemben annyira intenzíven élnek, hogy akárhányszor felidézem ezen kedves élményeimet olyan mintha, újra átélném őket.

A természet gyakran meglep minket olyan élőlényekkel, melyekkel azelőtt még nem találkoztunk és ezek számomra nagyon nagy kincsek. Jelen történetem is egy ilyen első találkozásról fog szólni, egy különleges és rejtett életet élő madárról, akinek az elterjedése főként a Zempléni hegységre korlátozódott. Pár egyedét megfigyelték már az Északi középhegységben és a Börzsönyben, ahol a költése is bizonyított. 

Ezen a nyári estén, amikor a nap már kezdett nyugovóra térni, hazafelé tartottunk a ceredi tónál tett kirándulásunkból. Már majdnem elértük Rónabánya határát, amikor egy madár, óriásinak tűnő szárnycsapásokkal éppen az autónk előtt repült át. Gyorsan megálltunk és kiszállva az autóból óvatosan visszafelé kezdtem sétálni. Nem sok esélyt adtam rá, hogy szerencsém lesz megpillantanom, de titkon azért bíztam és hittem benne. Az út szélétől nem messze egy fa ágát gyönyörűen megsütötte a lemenő nap sugara és ott ült, a pillanatokkal ezelőtt látott hatalmas madár. Aki nem más volt, mint egy világos szürke alapon, sötét mintázattal tarkított tollruhát viselő bagoly.  Egy olyan bagoly, akit ezelőtt még soha nem láttam, jóval nagyobb teremtés volt az általam jól ismert és már többször megfigyelt macskabagolytól és tollazata is teljesen más színű volt. Hatalmas fekete szemeivel érdeklődően engem nézet, világosszürke arcocskájával pedig olyan volt, mintha mosolyogna. Percek teltek el amíg egymást figyeltük, meg sem próbált elrepülni, szerencsére ezt a kis időt nem zavarta meg a forgalom, mert mihelyt az első autó elment mellettem ő gondolva egyet elszállt a tisztás irányába. Ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy milyen baglyot is láttam. Egy ismerősöm segítségét kértem az azonosításhoz, aki nem akart hinni a szemének, hogy felénk milyen ritka madarat sikerült megfigyelnem és fotókkal bizonyítanom a találkozásunkat. Az azonosításunk alapján derült kis, hogy a látott madaram egy gyönyörű Uráli bagoly volt, mely ezen a vidéken ritkaság számban megy.  Azt viszont jó tudni róla, hogy ez a bájos kis arcocska igen agresszív belsőt takar, ha a költési időszakában megzavarják a fészke közelében, képes gondolkodás nélkül az emberre támadni, és az a támadás veszélyes is lehet, mert hatalmas karmaival igen nagy sérüléseket tud okozni. Ez a viselkedése azért van, mert ő így védi utódait a revírjébe tévedt betolakodóktól.

 Azóta is rendszeresen kijárok erre a helyre, hátha még egyszer szerencsém lesz hozzá, de azóta nem sikerült újra megfigyelnem. Azonban ezt a pár perces találkozást gyakran felidézem magam, újra és újra átélve ezt a különös és szerencsés találkozást. 

Gondolataim a természetről.

 

 Örvendj a jelennek, hogy részese lehetsz, adj hálát a múltnak, hogy átélhetted, boldogan várd a jövőt, hiszen tudod, hogy életed szebbé varázsolja a természet.

Miskolczi Tímea

 

Ismét tombol a kánikula!

Július első heteiben átélt kánikulai forróság újra beköszöntött és előreláthatólag a jövőhét végéig, azaz még minimum egy hétig próbára teszi az élőlények életét. Már a tegnapi napon 35 °C volt a hőmérséklet és a vasárnapra ismét elérheti a 39 °C-ot. Ma reggelre az esti zivatar felfrissítette a levegőt és enyhülést adott az erdők, mezők, rétek növényeinek és állatainak. 

A madarak és egyéb élőlények életének megfigyelése mindig sok örömet és érdekességet tartogat, ebben a nyári forróságban, pedig olyan viselkedéseket és szokásokat is láthatunk tollas kis barátainktól, ami nem megszokott, amit egy átlagos hőmérsékletű napon nem tesznek. Az egyik ilyen szokásuk, melyet nagy melegben már számtalanszor megfigyeltem az a nyitott csőr. Szerintem már Ti is találkoztatok ebben a forró időjárásban olyan madárral, aki tátott csőrrel álldogát. Ebben a számukra is erőpróbáló nyári melegben ők így hűtik magukat, mivel bőrük, tollazatuk miatt képtelen az izzadásra, így, hogy elkerüljék a hőgutát, mely extrém meleg környezeti hőmérsékletben alakul ki és akár végzetes is lehet. A tegnapi nap 34 °C-os melegben is több, szervezetét tátott csőrrel hűtő madarat figyeltem meg. Főként a barátcinegék érezték elviselhetetlennek az időjárást, mert leginkább ők pihegtek. 

A másik furcsa szokásuk, a napfürdőzés, melyet ugyancsak a melegben tesznek, vagy egy kiadós eső után így szárítják tollazatukat. Már jó párszor szemtanúja lehettem ezen megdöbbentő viselkedésüknek, amint szárnyuk és farkuk tollazatát széttárják, a hátukon lévő tollakat felborzolják és tátott csőrrel pihegnek. Aki nem tudja, hogy ez egy természetes viselkedésük, az azt is hihetné, hogy egy nagyon beteg madarat lát, pedig erről szó nincsen, teljesen egészségek, csak ez is egy tollápolási szokásuk. Tollas kis barátaink életét igen csak megnehezítik az apró tetvek és bolhák, melyek a szétárt tollak között a napsütés hatására elkábulnak és a madarak ezeket az élősködőket könnyebben el tudják csőrükkel távolítani. Jó párszor már ezen szokásukat egy kiadós eső után is meg tudtam figyelni, főként fiatal madaraknál, amint megázott, még pelyhes tollaikat szárították a nap sugaraival.

Kérlek Titeket, hogy figyeljetek oda a környezetetekben élő élőlényekre és az előttünk álló forró hétben segítsétek őket friss vízzel, hogy könnyebben átvészelhessék ők is ezeket a nehéz napokat.

A zöld küllő látogatása

Madarásznaplómat lapozgatva a tavalyi év júliusában, egészen pontosan július 15-én 17 óra 52 perckor egy számomra csodaszép madár, fiatal példánya tette tiszteletét a kiskertemben, ő pedig nem más volt, mint a zöld küllő. Első felbukkanása után még több alkalommal sikerült megfigyelnem, amint hangyákat szedegetett ki a fűszálak közötti apró lyukakból, hosszúra nőtt tapadós nyelvével.

Az idei évben már februártól hallani lehetett "klü, klü, klü, klü" jellegzetes kacagó kiáltásait, mely hangról nagyon könnyen beazonosítható és felismerhető tulajdonosa. Szemem elé azonban nagyon ritkán került, pedig sokszor olyan közelről volt hallható a tojót hívó kiáltása. A mai napig napjában többször is hallani ezt a fülemnek oly kedves dallamot.

A zöld küllő párok egész évben a revírjüben maradnak és hűek költési területükhöz, így ha tavaly sikerült megfigyelnem fiatal utódjukat, akkor nagy az esélye, hogy idén is szerencsém lesz hozzá. Ha biztonságosnak találják a hím által kivájt odút, akkor éveken át ugyanazt használják. A költési időszak előtt kitisztogatják, kicsit meg kopogtatják a belsejét, hogy apró fadarabok peregjenek le az odú aljára, melyre a tojó a tojásokat rakja. Április végére már a 4-6 fehér tojás lapul az odújukban. A költési időszakban a hímnek is szerepe van, hiszen az éjszakai órákban általában ő kotlik a tojásokon, míg a tojó a nappali órákban melengeti őket. A kikelt fiókákat mindkét szülő eteti és gondozza, teljesen addig amíg teljesen önállóvá nem válnak.

A természetnek hála nem hiába bizakodtam, hogy ebben az évben is sikerülhet megpillantanom a küllő pár utódját, mert kívánságom teljesült. Milyen érdekes a természet, a tegnapi nap délutánján, pontosan egy évvel később, ugyanazon a napon ismét a kiskertembe látogatott egy piros fejtetőjéről, zöld felsőtestéről és feketés foltokkal díszített alsótestéről könnyen felismerhető fiatal zöld küllő. A kertnek ugyanazon a részén keresgélt ő is mint a tavalyi vendégem. Fejét féloldalra fordítva hosszú egyenes csőrét, mely hosszú tapadós nyelvet rejt a fűszálak között lapuló lyukakba dugta, hogy kiszedegesse fő táplálékát a hangyákat. Percek teltek el, míg élelem után kutatott, így ezt az időt kihasználva alaposan szemügyre tudtam venni.

Akárhányszor sikerül megpillantanom, ezt a zöld tollruhát, piros kis sapkácskát viselő madarat, mindig megcsodálom. A zöld küllőnek szembetűnően hosszú és egyenes csőre van, mely még egyedibbé és különlegesebbé varázsolja kinézetét. A teljesen kifejlett példány hímjei és tojói teljesen egyforma tollazatot viselnek, azzal a különbséggel, hogy a hímek fekete bajuszsávjának közepén piros folt figyelhető meg. Ezen az aprócska különbség segít megkülönböztetni, hogy melyik egyedet is láttuk.

Bizakodva várom, a következő napokat, hogy hátha szerencsém lesz és újra megtiszteli ő vagy szülei jelenlétükkel a kiskertemet. 

Elcsendesedő madárdalok.

Július hónapjában járunk, mely hónap az év legmelegebb időszaka. Ez idén sincs másként, hiszen pár nappal ezelőtt még 38 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála, ez a forró kánikulai időjárás mostanra már alább hagyott és visszatértek a hőmérsékleti értékek az ilyenkor megszokott kerékvágásba. Azonban a melegben is érdemes az erdő, mező vagy a rétek ösvényeit járni, mert ilyenkor is van látnivaló bőséggel. Minden felé pompáznak a szebbnél szebb színes virágok, lepkék kergetőznek a rétek meleg levegőjében, nektárra éhes rovarok keringenek és döngicsélnek a virágok körül. Az erdő fáinak levelei már nem abban az üde zöld színekben tündökölnek, mint a tavaszi hónapokban, napról napra szépen lassan megfakulnak. Ha Ti is járjátok a természet ösvényeit, biztosan észrevettétek, hogy hosszú, percek is eltelhetnek sétáitok közben, hogy madárhangot hallanátok. Az erdei sétáimhoz hozzátartozó Kakukk szolid és egyszerű, egymást ismételgető "kakukk, kakukk" strófái is megszűntek. Pedig mennyire örülök, amikor áprilisban meghallom, ezt a számomra oly kedves éneket és ilyenkor tudom, hogy ez erdő ösvényein tett sétáimnak rendszeres kísérője lesz az elkövetkező bő három hónapban.  Azonban ez az idő olyan gyorsan elszalad  és azon veszem észre magamat, hogy július elejére már sokkal csendesebb a táj. A pirkadati és napnyugtai hatalmas madárkórus már nem kényezteti fülünket a természet színpadán.  Ilyenkor már csak azok a madarak énekében gyönyörködhetünk, melyeknek a költési időszakuk még nem ért véget, akiknek a fészkükben a fiókái még folyton éhes csőrökkel lapulnak. A Vörösbegyek, a Barátposzáták, a Csilpcsalp füzikék és a Feketerigók éneke még fel felhangzik , mely hangok megtörik az erdő csendjét. Ha figyelmesen haladunk utunkon, ezekben a hetekben hallhatjuk még a kirepült és fészküket hagyó fiókák csipogó könyörgését, amint szüleiket hívják a finom falatok reményében.   A legtöbb költöző madárfaj utódai már elhagyták otthonukat és a nagyvilággal ismerkednek, erősödnek, hogy felkészüljenek a következő hónapban megkezdődő, első nagy vonulásukra. Kell is az erőnlét ezeknek madaraknak, hiszen egyes fajok több ezer kilométert is megtesznek, mire elérik telelő területüket. Ezeknek, a fiókáknak a szülei már nem énekelnek, hiszen fészküket és revírjüket már nem kell védeni, csak kapcsolattartó vagy riasztó hangjukat hallatják, melyekkel egymás között kommunikálnak. A hím madarak nászruhájukat is leveti és átcserélik a nyugalmi tollazatukra. Jövő tavasszal azonban minden kezdődik előröl, mint minden évben, de ez még oly távolinak tűnik, pedig addig várnunk kell, hogy ismét a madarak kórusában tudjunk gyönyörködni.

Ebben a nyári melegben, ha lehetőségetek van rá akkor a napkeltei és a napnyugtai időszakban a legérdemesebb a természet ösvényeit járni, mert ezekben, a hűvösebb órákban a madarak is sokkal aktívabbak, mint a forró déli időszakban. Azonban aki napközben tér rá a természet ösvényeire annak is csodás élményekben lehet része, mert a rovarok, többek között a színes pillangók déli napsütéses időszakokban a legaktívabbak. A réti és mezei virágok, ebben a hónapban érik el teljes pompájukat, melyeket a repülő kis tündérek előszeretettel látogatnak.

Bátran térjetek hát rá a természet ösvényeire, mert ő a nap minden egyes órájában szívesen fogad benneteket és meglássátok minden vele töltött pillanatban rengeteg élményben lesz részetek.