Új utakon járva.

Amikor lehetőségem és szabadidőm van rá a természetben barangolok, ott ahol igazán kikapcsolódhatok és kizökkenhetek a mindennapok forgatagából. A természet számomra a megnyugvást és a tökéletes harmóniát jelenti, ahol távol az emberek és a város zajától csend és nyugalom ölel körbe.

Szeretek új ösvényeket felfedezni, olyanokat ahol addig még nem jártam és ilyenkor az újdonság teljesen elvarázsol. A természet mindig mutatja az utat és ez így volt a tegnapi délutánon is. Az erdő tel van vadcsapásokkal, melyek a rajta lépegető állatok nyomait rejtik. Szeretek megállni ilyen a vadak által kijárt utak mellett, mert rengetek titkot rejtenek magukban. Nem látjuk magát az állatokat, de nyomaik elárulják, hogy kik tértek rá az ösvényre és, ha ismerjük a nyomokat, már képzeletünkben meg is jelenik tulajdonosuk, amint kecses lépteikkel haladnak, gyakran egymást követve, ezeken a keskeny, bokrok és fák ölelésébe vezető utakon. A természet jeleket tár fel előttünk és ebből a jelekből, ha ismerjük őt rengeteg dolgot kiolvashatunk.

Én folyton nyitott szemmel és füllel haladok a természet ösvényein és megpróbálok minden apró dologra odafigyelni.

Tegnapi barangolásom alatt is több az imént említett vadcsapással találkoztam, mely vaddisznók nyomait rejtette, akik egymást követve haladtak az ösvényen. A saras földben több nagyobb és kisebb nyom is látható volt, mely elárulta, hogy az itt tiszteletüket tett vaddisznók között felnőtt és fiatal példányok is jártak. A szokott utamról letérve egy mellékút felé vettem az irányt, mely régi nyomok emlékét hordozta magában, azonban sok idő telt el azóta, mert a benőtt faágak és az erdei szeder szúrós hajtásai, arról tanúskodtak, hogy ennek az ösvénynek már hosszabb ideje nem volt vendége, az erdőben lakó állatokon kívül. Ezt ők ki is használták, mert utamon folyton folyvást őzek, szarvasok, rókák és vaddisznók nyomaira bukkantam. Egyedül az ő látogatásaiknak pata és mancsok nyomait őrzi az esőzések utáni talaj, emberek nyoma szerencsére nem volt látható. A lassan lemenő napnak köszönhetően, csodás fáradt sárga szín kúszott be a fák közé, mely fák különlegesen csavart törzsekkel, a régi idők emlékeit őrzik. A táj csendes volt, a szajkó fel, felhangzó riasztásán kívül egyedül a széncinegék beszélgetése hallatszott. Az út egyre magasabbra vezetett és egyre jobban kitisztult a benőtt ágaktó, melyek eddig utamat egy kicsit megnehezítették, de kedvemet nem szegték, hogy feladjam a kitűzött célomat. A hatalmas fák ölelése egyre ritkábbá vált, mígnem a nap sugarai átvéve a hatalmat egy tiszta napsütötte földútra értem. Igen magasra vezetett az utam, mert az erdő fái lent a mélységben álldogáltak, őrizve lakói életét. A legmagasabb pontot elérve csodálatos tájkép tárult a szemem elé, mely tájból, az egyik legkedvesebb helyem, a Salgói vár emelkedett ki. Örömöm határtalan volt, hogy ilyen szép helyre bukkantam és biztos vagyok benne, hogy gyakran ki fogok ide látogatni. Ahogy ott álltam szemeim elé képzeltem a lassan közelgő őszt, az ezernyi színben pompázó fáival és már ekkor tudtam, hogy ezen a helyen minden egyes évszaknak meglesz a varázsa. Merengésemből egy madárka kopácsolása zökkentett ki, mely hang nagyon közelről volt hallható. Szememmel körbe is pásztáztam a fákat, mígnem tekintetem egy kék tollruhát viselő csuszkán akadt meg. Szerintem észre sem vette a közelségemet, mert teljesen bele volt merülve a fa kéregrepedésének kopogtatásába, élelem után kutatott és biztos vagyok benne, hogy fáradtsága nem volt hiábavaló, mert ebben az időszakban még rengeteg rovar és féreg húzódik meg a fakéreg biztonságában, de a csuszkák és a harkályok elől, ez a rejtet hely sem jelent sérthetetlen menedéket. Amint megpillantottam a csuszkát szemeimmel társát kezdem keresni, mert ezek a madarak a költési időn kívül is párkapcsolatban élnek, de neki a társát nem láttam sehol, hiába fürkésztem a fák törzsét. Lehet idei madár volt, mert a fiatalok között kicsit később jön el a párválasztás ideje, és addig magányosan élik életüket, de mihelyt párra találnak, már ők is társukkal együtt, elválaszthatatlanul élik tovább az életüket. A nézelődésem alatt annyira elszaladt az idő, hogy azon vettem észre magamat, hogy a nap sugarai már eltűntek a magas fák mögött és a tájra lassan a szürkület puha takarója kúszott le. Ez az út melyen elindultam tovább is vezetett, de jobbnak láttam visszaindulni, megvár ő itt engem, és legközelebb tovább folytatom a felfedezését és gyönyörű titkainak feltárását.