Szorgos kis mókusok.

Nem vagyok időjós, de szemmel követem a természet minden egyes rezdülését és meg kell állapítanom, hogy valami közeleg. Napok kérdése, hogy belépjünk a novemberbe, azaz az utolsó őszi hónapba, amikor akár egyik napról a másikra beköszönthetnek a keményebb fagyok vagy akár az első hó is. Hiszen ez a hónap már magában hordozza az egyre közelgő tél időjárását.

Mióta érésnek indult a diófám termése, folyamatosan madarak és mókusok csemegézik és gyűjtögetik, a finom falatokat. Az elmúlt két napban, de leginkább ma reggel, annyira nagy volt a sürgés-forgás a kertemben, hogy ilyet még nem láttam. Hat órától szemmel követtem a kiskertem ébredését, és egyből egy barna mókuska szaladt el az ajtó előtt, hatalmas dióval a szájacskájában. Két perc sem telt el már jött is vissza, egy újabb falatért, ezt a fordulót ötször tette meg, mire a kiserdő hatalmas korai juharfáján egy másik mókusra lett figyelmes. Felszaladva a cseresznyefára, arról hatalmas, bátor ugrásokkal ott termett a juharfán és üldözőbe vette a betolakodót, jobban mondva betolakodókat, mert ahogy figyeltem őket akkor vettem észre, hogy három mókus üldözi egymást, körbe-körbe a fa törzsén, majd félelmet nem ismerő ugrásokkal, fel egészen magasra, a fa legtetejére. Ez a kergetőzés percekig eltartott, míg az egyik megunta és visszatért a kiskertembe diót keresni. A másik kettő is megnyugodott és ők is, igaz nagyon félénken, de egyre beljebb merészkedtek a kertembe. A kellő távolságot megtartva, békében folyt a keresés, a kutatás és a rejtegetés. Percek múlva már négyen voltak, mind sötétbarna bundácskát viseltek. Hol a fákon, de leginkább a talajon, a lehullott levelek között keresgéltek, és dióval a szájukban sebesen szaladva rejtették el a csemegét. Nem sok idő telt el, amikor megjelent egy kakukktojás, aki hófehér hasával és élénkvörös bundácskájával kitűnt a többiek közül. Érdekes mód, őt nem merték megkergetni, meghúzódva perceken keresztül csak figyelték. Ez a kis vörös bundás nem volt olyan merész, mint a többi mókus, a zsákmányolt dióval, mindig az erdő felé vette az irányt, és ott rejtette el, majd ismét és ismét visszatért. A többi mókus is újra életre kapott és folytatták munkájukat. Ekkor már öt mókuska szaladgált a kiskertemben, és szinte alig bírtam őket a szememmel követni, olyan fürgén és gyorsan mozogtak, mintha valami hajtaná őket, senkivel és semmivel nem törődve csak egy dolgon járt az eszük, hogy minél több élelmet tudjanak összegyűjtögetni és elrejtegetni. Az egyik apróság, a madárodúm röpnyílásába akarta betaszigálni zsákmányát, de mindhiába, nem fért bele, majd feladva küzdelmét felült a tetejére és fogaival rést rágva kemény héján elfogyasztotta a dió finom  húsát. Miután megtömte aprócska gyomrát, egy nagy ugrással a fán termett és folytatta tovább a kutatást, egy újabb falat reményében.

Ez a nagy sürgés-forgás így ment egész álló reggel, volt, hogy négy mókus szaladgált egyszerre a kertemben és kutatott a megsárgult  levelek között. Valamit biztosan éreznek ezek az aprócska állatok, lehet a hideg idő közeledtét, mert annyira nagy munkába voltak ezen a reggelen, hogy ilyet még nem láttam. Mintha minden perc és minden egyes falat számítana, mintha versenyt futottak volna az idővel, hogy mire eljön a hideg és a hó, minden a helyén legyen és minden apró raktár meg legyen töltve. Kíváncsian várom az elkövetkező időszak időjárását, mert akkor fog rá fény derülni, hogy tényleg a hideg beköszönte miatt sürögtek-e ennyire a mókusok.  

Virágok helyet már a gombák díszítik az erdőket.

A napokig tartó kiadós csapadéknak hála, az erdőt szó szerint ellepték a gombák. Ilyenkor október végén, már nagyon ritkán van alkalmunk virágokat látni, de idén ősszel kárpótolnak minket ezek a kis kalapos élőlények, melyek között vannak igazán szép kis teremtmények is. Az ehető gombák mellett, azonban sok olyan is akad, melyek mérgezőek, így bennük csak gyönyörködnünk szabad. 

Sárguló őszi falavelek.

Az ősz minden évben a színes erdőkről szól, amikor a fák ezernyi színekben tündökölve kápráztatják el szemünket. Az őszi falevelek színe nem egyforma, éppen emiatt ilyen sokszínű ilyenkor a természet. Már nyár vége felé megfigyelhető a fák, bokrok színeinek változása. A levelekben fokozatosan bomlik le a klorofill, melynek köszönhetően olyan üde zöldek nyár elején a falevelek, ahogyan ez a lebomlás megtörténik, úgy kezdi zöld színét elveszteni és fokozatosan sárga színűre változni. Ha megfigyelünk egy sárga színezetű levelet, akkor jól láthatjuk, hogy az erezet mentén tart ki legtovább a zöld szín. Ez azért van, mert a lombhullás előtt, minden hasznosítható szerves anyagot lebont a növény és ezek a szállító erek, visszaszállítják a szárba, a törzsbe és a gyökérzetbe, hogy a téli pihenés után tavasszal az elraktározott anyagokból, újra életre tudjanak kelni, és megújult pompájukkal kápráztathassák el szemünket.

Amikor a levél erezete is teljesen elsárgul, megszűnik a szállítási folyamat, és ezen folyamat legvégén, lehullik a levél a fáról. Ezeknek a lehullott leveleknek köszönhetően újul meg évről évre az erdő talaja. Az idő múlásával lebomlanak, tápanyagokkal ellátva a talajt, melyben az erdő növényei időről időre megújulhatnak és fejlődni, növekedni tudnak.     

Téli időszámítás kezdete.

Holnap, október 25-én megkezdődik a téli időszámítás. Óráinkat vasárnap hajnalban 3 óráról, 2 órára kell visszaállítani. Ebben az időszakban korábban fogja a sötétség paplanját, a tájra teríteni, emiatt rövidebbek lesznek a nappalok és ezzel együtt, kevesebb lesz a világos órák száma.
A nyári időszámítás kezdetekor, március utolsó vasárnapján, a megszokott 24 óra helyett, 23 órát élhetünk át. Ilyenkor pedig a téli időszámítás kezdetekor, azaz október utolsó vasárnapján visszakapjuk, ezt az ellopott 1 órácskát, így a holnapi nap 24 helyett, 25 órás lesz.

Gondolataim a természetről.

 

Ősszel, ahogy hűlnek az éjszakák, úgy lesz egyre színesebb a táj. A fák, a bokrok, mind-mind magukra öltik színes ünneplő ruhájukat, hogy ezzel mutassák gyorsan múló pompájukat.

Miskolczi Tímea 

 

Diószüret.

Az őszi hónapok, a nyár melegében szép nagyra nőtt zöldségek, és gyümölcsök betakarításáról szól. A nap sugarai édesre érlelték az almát, a szőlőt, roskadoznak a fák a termésektől és a fagyok előtt, mindenki, akinek kiskertje van, szorgosan gyűjtögeti össze, annak gyümölcseit és zöldségeit, hogy télire a kis élelemraktárak megteljenek finom falatokkal. Én már a veteményeskertem betakarításán túl vagyok, minden a helyén várja a hideg időt. Egyedül még a diófa termése van a szabadban, de minden nap, ahogy hullik a dió, úgy szedegetem össze a termését. Termés pedig a természetnek hála van bőven és ezért a kertemet látogató mókusoknak és madaraknak diócsemegében bővelkedő telük lesz.

A diókat, melyek lehullnak, ládákba gyűjtöm össze, mely remek eledel lesz télen és tavasszal az éhes gyomrú mókusoknak és madaraknak.

Azonban nem csak én gyűjtögetek lelkesen, hanem a mókusok is bőszen raktároznak és falatoznak a termésből. Gyakran megfigyelem, hogy a még a fán lévő diót éles kis fogacskáival feltörik és kieszegetik a húsát, a héjat pedig ledobják a talajra. Ezt addig ismétlik, amíg jól nem laknak, majd egy szép szem dióval a szájukban útnak indulnak a fák ágain ugrálva, mígnem el nem tűnnek az erdőben. Hetek óta szemmel követem őket, és egyre gyakrabban a láthatóak a talajon, amint a diócsemegéjüket rejtegetik, hol a fűbe, hol a virágaim közé vagy éppen a mohás fagyűjteményem rejtekébe. Ebben az őszi időszakban rengeteg dió és mogyoró lapul meg az ilyen mókus által kialakított raktárakban, melyeket felkeresnek, ha eljön a téli ínséges időszak. Azonban sok ilyen kis raktár, feledésbe merül, vagy éppen nem ők, hanem a szajkók találnak rá. Amelyik diót pedig senki nem fedezi fel, az szép lassan az évek folyamán fává cseperedik. Az én kertemben és a közeli tisztáson is vannak ilyen kis diófák, melyeket évekkel ezelőtt egy mókus rejtegethetett el és mivel rá nem talált, kihajtott és évről évre egyre nagyobbra nőt.

A mókusokon és a szajkókon kívül a nagy fakopáncs is nagyon kedveli a dió húsát. A fa alatt lehullott üresen tátongó dióhéjak elárulják, hogy ki lakmározott belőlük. Sok olyan héjjal találkozom, melyek ketté vannak választva és üres a belsejük, ezeket a szajkó ette meg. A szajkó lábai közé szorítja a termést és erős csőrével addig üti, míg ketté nem válik az összetételnél. Amikor kettéválasztotta, egyik felét csőrével gondosan maga mellé helyezi, a másik felének a húsát pedig csőre segítségével kicsipogatja, miközben a dióhéját erősen fogja a lábával.

Vannak olyan üres héjak, melyeken csak egy rés van ütve, ezeket a nagy fakopáncs fogyasztotta el. A termést csőrével egy arra alkalmas résbe helyez bele, vagy faágak találkozásához, ahol stabilan áll és erős csőrével addig ütögeti, míg lyukat nem váj bele. Amikor átlyukasztotta a héjat, hosszú, hegyes csőrével ki bírja szedegetni a finom húsát.

Azonban rajtuk kívül szinte az összes a kertünket látható madár kedveli a diócsemegét, de nekik a mi segítségünkre van szükségük, hogy el is tudják fogyasztani. Vagy teljesen megpucoljuk, vagy pedig kettéütjük a héjat, hogy a húsához férjenek és ki bírják csipegetni.    

Ahogy egyre hidegebbre fordul az időjárás, Ti is kezdjétek meg a madarak etetését és meglássátok a sok finom falatért cserébe, mennyi boldog pillanatot és megfigyelési élményt kaptok. 

Esti mesegomba.

A légyölő galóca egyik érdekessége, hogy papírra kenve légyölő anyagnak használták, innen ered a neve. Erdélyben napjainkig is gyakorlatban van ez a szokás, melyet előszeretettel alkalmaznak. 

Népies nevei: anyósgomba, bogárgomba, gébergomba, légygomba, légyölő galóca, légyölő gomba, mesegomba, pettyes gomba, pettygomba, pöttyösgomba, pöttyös úrgomba, piros légygomba, repülő galóca, táncgomba, vadgomba, varjúgomba.

Őszi délután.

Cso Gi Cson: A patakkal beszélgetek

Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek.
A víz úgy suhan a köveken át,
selymesen, puhán, mint a fellegek,
s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg...
Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp,
a völgy hosszán, lejtős sziklákon át,
nappal meg éjjel, tovább és tovább...
Az útja még nehéz és meredek,
de ő csak mesél, csacsog és nevet,
s vígan, fürgén szeli át a hegyet...

 

Gondolataim a természetről.

Nézd milyen szép az őszi táj, mennyi színben játszik. Könnyed szelek szárnyán, ezernyi levél hintázik. Majd szépen lassan mind-mind aláhullik, hogy vastag takaróval védjék az erdő aprócska lakóit. Nézz be bátran a falevelek alá, és Te is megláthatod a pici bogarak apraját, nagyját. Kíváncsi szemeikkel, mind Te rád néznek, majd félősen gyorsan elbújnak előled. Ott élnek ők mélyen az avar alatt és várják, hogy előcsalja őket egy szép tavaszi reggelen a pirkadat.

 Miskolczi Tímea 

Ködös, őszi délután.

Napok óta borult az idő, a nap sugarainak se híre, se hamva. A tájat beborító vastag ködtakaró napközben sem oszladozik és aprócska, szinte láthatatlan cseppekkel hullik alá a talajra. Igazi őszi időjárás, amitől sokaknak szomorkás hangulata lesz. Pedig nem kellene szomorkodnunk, pláne nem az időjárás miatt, hiszen ennek az időnek is megvan a maga varázsa és szépsége, csak észre kellene venni. Én észreveszem és meg kell, hogy mondjam, szeretem, mert ilyenkor is rengeteg esemény történik a természetben. Pláne ebben az időszakban, amikor az erdő állatai folyton keresnek, kutatnak, rejtegetnek előre készülve a lassan, de biztosan közeledő télre, amikor minden egyes falat nagy kincsnek számít. Ilyenkor nem csak hasukat tömik meg a finom falatokkal, hanem élelem raktáraikat is, hogy amikor beköszönt a hideg és a hó, legyenek tartalékaik. Az idei ősz, igazán kegyes az állatokhoz, mert élelem van bőséggel, válogathatnak kedvükre.

Szombat délután ellátogattam a katlanba, amit, mint a tenyeremet úgy ismerem a fáit, a bokrait, a virágait és a többi lakóját. A kora délutáni időpont ellenére, olyan érzésem volt, mintha az este közelegne, vastag sötétszürke felhők uralták az égboltot és napnak egy csepp esélyt sem adtak, hogy egy picike résen is kikandikálhassanak. A köd láthatatlanul szitált, csak az arcomon éreztem apró cseppjeit. Ennek ellenére boldogan szedtem a lábam előre az ösvényen, bízva benne, hogy a természet kegyes lesz hozzám. Az elmúlt időszak esős napjai nem tűntek el nyomtalanul, a felázott, saras ösvény rengeteg emléket őrzött, az erdő lakóinak emlékét, kik előttem ugyanezen az úton haladtak, számomra ismeretlen céljuk felé. Sok patás lakó járt erre, őzek, szarvasok és vaddisznók, nyomaik tisztán láthatóak voltak. Amint elértem az erdőszél cserjését, a vörösbegy kedves kis csattogása fogadott, megálltam és mozdulatlanul keresni kezdtem a szemeimmel, hátha meg tudom pillantani a hang, vörös mellénykés tulajdonosát. Sokáig nem kellett kutatnom, mert a hangja tisztán csengett és elvezetett hozzá, a kökénybokor csupasz ágán gubbasztott és csak csattogott és csattogott, semmivel sem törődve. Elmélyült beszélgetéséből, egy éber szajkó zökkentette ki, aki előtt nem maradhattam rejtve, bármennyire is mozdulatlanul álltam, az ő éberségét nem verhetem át, de jól is van ez így, hiszen nekik hála biztonságban érezhetik magukat az erdő lakói. A recsegő hang amilyen gyorsan felzendült, olyan gyorsan csendben is maradt, a vörösbegy pedig tovább folytatta beszélgetését, amire a szomszédos bokor ágai közül válasz is érkezett. Órákig el tudnám nézni őket és hallgatni szerény előadásukat, de folytattam tovább az utamat. Amint elindultam kis vörös mellényes szárnyra kapott és csipkebokor ágai közé rejtőzött, de nem volt egyedül még hárman követték őt. A délelőtti eső a fűszálakon, a fák, és a bokrok levelein hagyta a nyomait, minden vizes volt, aprócska cseppek díszítették még a mesterien megszőtt pókhálókat is. Hirtelen, mozgásra lettem figyelmes az akácfa ágai között, a leveleken megmaradt esőcseppekben fürdött egy csilpcsalpfüzike. Annyira bele volt mélyedve a tollai tisztogatásába, hogy észre sem vette közeledésemet. Nagyon óvatosan mozdultam, hogy ne zavarjam meg elfoglaltságát. Amint végzett a fürdéssel odébb szállt a szomszédos fára én pedig folytattam utamat. Nem sokat haladtam, amikor megütötte fülemet a jól ismert "csip-csup" ének, mely a hím csilpcsalpfüzike szokott tavasszal dalolni. Ilyenkor ősszel, ismét dalra fakadnak és énekelni kezdenek revírjeik környékén. Hangja annyira tisztán és áthatóan csengett, mintha csak tavasz lenne és a párját szeretné meghódítani. A gyöngyöző ének mellett, vékonyka „cett-cett” hangokra lettem figyelmes, boldogságom határtalan volt, mozdulatlanul állva figyeltem, hogy mikor kerülnek szemem elé, a hangok kedves kis tulajdonosai. Nem kellett sok idő és a kökénybokor már szinte teljesen csupaszon álló ágai között megpillantottam, a feltűnően hosszú farkú, aprócska, gömbölyű testű őszapót, aki éppen a kökény termését csipegette aprócska csőrével. Türelmesen álltam és vártam, mert tudtam, nem egyedül van, pillanatokkal később sorra bukkantak fel a társai, tizennégyet sikerült megszámolnom, de lehet ennél is többe voltak. Kedves hangjukkal átvették a főszerepet a füzikétől és kis idő után már csak az ő csacsogásuk volt hallható. Amint álltam és figyeltem akrobatikus ügyességüket, hirtelen szárnycsapásokra lettem figyelmes. Ismerős volt ez a hang, otthon már sokszor hallottam, amint a zöld küllő közeledik, szárnyaival, mintha vágná a levegőt. Nem messze repült el mellettem és a fenyő törzsére telepedett le, majd kacagni kezdett, nevetésének az okát nem tudtam, de legszívesebben én is vele tartottam volna, hiszen boldogságom határtalan volt, kedvenc kis madaraim társaságában, akik tőlem alig két méterre falatoztak, nem zavartatva magukat jelenlétemtől. A küllő nem sokáig időzött, hamar odébbállt, helyét pedig a nagy fakopáncs vette át. Bőszen kopogtatta a fa törzsét, megbújt rovarok után kutatva. A szitáló köd, szerepét az eső kezdte átvenni, mely egyre sűrűbben hullott a talajra és vele együtt a szél is feltámadt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy visszainduljak, búcsút véve a kis csapattól, akik még mindig szorgosan tömték éhes kis csőreiket. Az egyre erősödő esőben és szélben a fák aranyszínű levelei egymást követve hullottak alá a talajra, mely csodás látványt nyújtott és a friss avarnak az illata pedig orromat csiklandozta.  Ez egy igazi őszi délután volt, minden szépségével.

Ha soraimat végigolvastátok, Ti is láthatjátok, hogy nem kell ahhoz szikrázó napsütés, hogy élményekkel teli kirándulást tegyetek a természet ösvényein. Ilyen borús, ködös időben is megéri kirándulni, hiszen az élet ilyenkor is zajlik a természet hatalmas színpadán és rengeteg élményt tartogat mindenki számára. Járjátok utatokat nyitott szemmel és füllel és biztosan, Ti is meglátjátok és meghalljátok a természet csodáit.

Gondoltaim a természetről.

Ősszel a természet nem hal meg, csak aludni tér, mely hosszú, mély álom egy tavaszi reggelen véget ér. Ahogy közeleg a kikelet, szép lassan ébredezni kezd, de addig hagyjuk pihenni, a szendergő természetet.
Miskolczi Tímea

Az ősz legszebb virága.

Ilyenkor októberben, már egyre kevesebb virág bontogatja szirmait, van azonban egy gyönyörű kis gyöngyszem, melynek ilyenkor ősszel van a virágzási ideje. Ez a virág pedig nem más, mint az őszike, ismertebb nevén őszi kikerics. 

A tegnapi nap délutánjáig a sors még nem hozott össze egy találkozót ezzel a halvány rózsaszín, a krókuszra szinte megszólalásig hasonlító, kedves kis virággal. Minden egyes kirándulásom alkalmával nyitott szemmel haladok a természet ösvényein, de hiába, őszikével nem volt szerencsém ezidáig találkozni.

Tegnap gyönyörű napsütéses őszi nappal ajándékozott meg minket az időjárás. Egy természetszerető ember, ha ideje engedi biztosan nem marad a négy fal között, ilyen napsütéses, kellemesen meleg időben, hanem útra kél friss levegőt szívni és élményekkel gazdagodni. Velem sem történt ez másként, nyakamba akasztva a fényképezőgépemet rejtő táskámat, útnak indultunk a párommal a Nagykeresztúri tóhoz, ahol nem csak a tó környékét, hanem a környező mezőket is be szerettük volna barangolni. Ennek a kirándulásnak titkos küldetése az őszi kikericsek megfigyelése volt. Már olyan régen szeretnék találkozni ezzel, az őszi mezők, rózsaszín szirmokkal büszkélkedő kis virágával. Sokszor olvastam már róla, hogy hol fellelhető, milyen helyeket kedvel és mikortól meddig tart a virágzási ideje. Ezen a tegnapi délutánon a természetnek hála minden feltétele adott volt, hogy megpillanthassam az őszikét és így is lett. Nagykeresztúr határától nem messze, egy hatalmas mezőn barangoltunk, térdig érő fűbe gázolva, amikor megpillantottam a fotókon és növényhatározó könyvekben oly sokat látott őszike halvány rózsaszín szirmokból álló virágát. Egyedül és magányosan álldogált  a hatalmas fűtengerben, de ahogy odébb léptem egyből megpillantottam társait is, akik csoportosan nőve hívogatták a beporzásukat végző rovarokat. Rovarok pedig akadtak bőséggel méhek, lepkék zsongták körül a szirmok között meghúzódó porzóleveleiket. Ahogy egyre beljebb haladtam a mező belseje felé, minden lépésem előtt gondosan odafigyelve, nehogy kárt tegyek valamelyikükben, egyre több virág volt látható, akadtak olyan helyek, ahol a kisebb fűben, szinte minden talpalatnyi területet elfoglaltak. Meg kell hagyni csodálatos látványt nyújtottak, és szívemet boldogság öntötte el, hogy részese lehettem virágzásuknak. A megfigyelési élmények mellett, pedig jó pár fotóval is gazdagodhattam, melyek örök emlékek maradnak a számomra. 

Az őszi kikerics virága ősszel fejlődik ki, mélyen a föld alatt meghúzódó hagymából. Virága halvány rózsaszín, de lilás árnyalatban is találkozhatunk velük. A hat sziromlevélből álló virágok, a beporzás után hamar elhervadnak és a téli pihenés után tavasszal megjelenik a növény levele és a termése. Ilyenkor ősszel a levek már nem megfigyelhetőnek, csak a virág hajt ki.

Az őszi kikerics egyre kevesebb helyen fellelhető, elterjedése egyre jobban visszaszorulóban van. A természetnek hála azonban nekem sikerült találkoznom ezekkel a bájos és törékeny virágokkal és jövő ősszel, ha a sors is úgy akarja ugyanitt ismét megfigyelhetem őket. 

Üdvözöllek október.

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.