Búcsúzik a nyár.

Augusztus és vele együtt az nyár utolsó napját élhetjük át. Holnap már egy új évszakba lépünk, mely mind közül a legszínpompásabb napok reményét tartogatja. Az idei nyárból rengeteg kedves emléket őrzök, melyeket most Veletek is szeretnék megosztani és mindemellett egy kedves verssel szeretnék búcsút venni tőle.

Felvette már köpenyét a nyár,
elutazik nem jön vissza már.
Néha-néha még, visszainteget,
felhő borítja majd a kék eget.
Lemegy a nap, a kék hegyen túl,
sír az erdő, harmat cseppje hull.
Vágyódik a természet a nap után,
nem marad más csak emlék csupán.
Sárgul a levél, alant az avarba hull,
a sok énekes madár, lassan elcsitul.
Az ősz után, újra eljön majd a tél,
de az új tavasz, száz csodát ígér.

 

A madarak fiatal kora.

 Fiatal meggyvágó

 Fiatal nagy fakopáncs

Fiatal fekete rigó

A madaraknál a nyár minden esztendőben a költési és a fiókanevelési időszakról szól. Vannak fajok, melyek egy fészekaljnyi fiókát nevelnek fel, de a legtöbbjük kétszer és olyanok is akadnak, akik akár háromszor is költenek egy szezonban. A nyár utolsó hónapjára fiatalkori tollruhát viselő, folyton csipogó és kíváncsiskodó madarak lepik el a természet szerteágazó ösvényeit. Ott vannak az erőkben, a mezőkön és a saját keretünkben is. Egyeseket még szüleik őrző szemei figyelnek, de vannak olyanok is akik már egyedül járják az önállósodás rögös és kihívásokkal teli útját. Tavasszal miután megépítették a madárszülők fészküket, a tojó lerakja a tojásait és elkezdi melengetni őket. A hím pirkadattól alkonyatig csengő énekével védi családját és revírjének a biztonságát. Miután a tojások felrepednek és világra jönnek a fiókák, a szülőknek megkezdődik a fáradtságot nem ismerő, táplálási és fiókanevelési időszak. A kicsiket folyamatosan etetni kell, hogy minél nagyobbra és erősebbre fejlődjenek. Miután a fiatal madarak elhagyják addigi otthonukat, ahol biztonságban élhettek jön az igazi kihívás a szülők és az utódok számára. A kismadarak ilyenkor jórészt még röpképtelenek és a szülőknek olyan biztonságos helyre kell csalogatniuk őket, ahol környezetükből veszély nem fenyegeti őket. A táplálásukat tovább kell folytatni, mert az egyre nagyobb fiókák egyre éhesebbek és egész álló nap élelem után könyörögnek szüleiknek. Miután kellően megerősödtek és a repülés technikáit is egyre jobban elsajátították a szülők magukkal csalják őket, hogy megtanítsák nekik a zsákmányszerzés fortélyait és mivel egyre kevesebb táplálékot szolgálnak fel nekik, egyre jobban rákényszerülnek, hogy maguk szerezzék meg a betevőjüket. De nem csak a zsákmányszerzés és a táplálkozás fortélyaival ismertetik meg őket, hanem megmutatják nekik, hol juthatnak naponta friss vízhez, hogy szomjukat olthassák és fürdőt vegyenek, hol tudnak elhúzódni, ahol biztonságban tölthetik az éjszakákat és veszély esetén milyen búvóhelyeket kereshetnek fel. Ez a fiókanevelési utóidőszak, minden fajnál más és más, és eltérő ideig tart. A cinegeféléknél, a zöldikéknél, az apróbb testű énekes madaraknál fészekhagyás után két hétig tart az utógondozás, míg a nagyobb testű ragadozó madaraknál ez hetekben vagy akár hónapokban is mérhető. Aki nyaranta is üzemelteti az itatóját, vagy akár az ő kertjében kihelyezett mesterséges odúkban látnak napvilágot az új nemzedék fiókái, annak rengeteg érdekes megfigyelési élményben lehet része. 

Az idei esztendőben széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, csuszkák, zöldikék, házi rozsdafarkúak, meggyvágók, nagy fakopáncsok, szajkók, énekes és feketerigók pelyhes, fiatalkori tollruhát viselő példányai látogatták és a mai napig is látogatják kertemet. Szemem láttára cseperednek napról napra egyre nagyobbra, erősebbre és ügyesebbre. Mára már az összes fiatal teljesen önállóvá vált, a szüleikkel való kötelékük felbomlott és testvéreikkel, valamint fajtársaikkal együtt élik mindennapjaikat. Kíváncsiságuk határtalan, mindent megvizsgálnak és mindennel megismerkednek, ami a természetben körülöleli őket, hiszen nekik még minden újdonságnak számít. A sok fiatal madárvendégem közül talán a piros sapkácskát viselő harkályok a legkíváncsibbak. Bekukucskálnak az odúkba, feszegetik a fák kérgét, csőrüket próbálgatva apró lyukakat vájnak a fák törzsébe, bújócskáznak és egymást kergetik körbe körbe a diófám törzsén. Olyanok, mint a gyerekek, hisz nekik is van fiatalkoruk, amikor még mindent könnyedén és játékosan élnek át. Ha lehetőségünk van rá, hogy figyelemmel kövessük őket, mi is megismerkedhetünk a madarak fiatalkori életével, amikor olyan különleges viselkedéseket produkálnak, amilyeneket talán még soha nem élhettünk át.

 Élelemért könyörgő fiatal széncinege

 Énekes rigó élelemmel tömött csőrrel

Ájtatos manó.

Tegnap délután, a kis tisztáson tettem látogatást, mely látogatásomnak célja, az ájtatos manók megfigyelése volt. Nagyon kedvelem ezt a különleges kinézetű rovart és ilyenkor nyár végén, ha a természet is úgy akarja létrejöhet a találkozás. A hétvégén az időjárás a nyár közepét idézte, a nap teljes erejéből tündökölt a kristálytiszta égbolton, a levegő pedig fülledt melegnek érződött, de szerencsére egy egy kósza szellő, időről időre felfrissülést hozott magával. Hiába kerestem, sajnos a manóra nem sikerült rábukkannom, pedig alaposan, átnéztem az aljnövényzetet. Már éppen hazafelé akartam indulni, amikor éreztem, hogy valami a vállamra száll. Odanéztem mi lehet az és egy szép nagyra nőtt, élénk zöld színezetű manó volt. Odatettem a kezem és rámászott az ujjamra. Nagy szemeivel, barátkozóan figyelt és semmivel sem törődve, elkezdte lábait tisztogatni. Szemmel láthatóan jól érezte magát a társaságomban, én pedig, ha már ilyen szerencsésen alakult a találkozás megörökítettem őt, ahogy az ujjamon ácsorogva, két mellső lábait összekulcsolva imádkozni kezdett. 2012-ben az imádkozó sáska, vagy más néven ájtatos manó érdemelte ki az Év rovara kitüntető címet. Kinézete roppant különleges, teste megnyúlt, mely többszörösen hosszabb a szélességénél. Feje háromszög alakú és testméretéhez képest viszonylag kicsi. A fejének felső részén helyezkednek el a nagy összetett szemei, alsó részén, pedig az erőteljes szájszerve figyelhető meg. De nem csak kinézete különleges, van egy sajátos dolog is, mely még egyedibbé teszi őt. Hazánkban a sokféle, kisebb nagyobb rovar közül, egyedül ő az, aki képes annyira elfordítani a fejét, mintha a válla felett visszanézne. Ilyenkor olyan benyomást kelt, mintha félszemmel nézne ránk, úgy suttyomban. 

A természetnek hála, tegnap ismét szerencsével jártam és valóra vált az óhajom, nem is akár hogyan. Szerencsésnek éreztem magam, hogy éppen az én vállamat választotta leszálló helyéül az ájtatos manó, így létre jöhetett, a várva várt találkozásunk. 

Gondolataim a természetről.

Kívánom Neked, hogy minden apró dologban meglásd a szépet, mellyel megajándékoz Téged a természet. Hogy minden pillanatban tudjál boldog lenni, és jókedvedet ne vehesse el soha, senki. Hogy át tudjál élni minden apró csodát és ezek kísérjenek utadon, egész életeden át. 

Miskolczi Tímea

 

Nyárvégi madárdalok.

 Szajkó

 Vörösbegy

Augusztus 22-ét írunk, de, ha nem lennék tisztában a naptár állásával, akkor inkább szeptember végének saccoltam volna. Egész álló nap komor, sötét fellegek uralták az égboltot, a nap sugarai pedig félősen elbújtak mögöttük. Még egy halvány sugár sem sejlett fel, ami egy kicsit melengethette volna a fázós levegőt, melyet az időről időre feltámadó erős szél, csak kellemetlenebbé tett. Az eső hol eleredt, hogy pedig elállt, ilyen időjárási helyzetben nem nagyon lehet sétákat tervezni, mert bármikor megnyílhat az ég csatornája és könnyen bőrig ázhatunk. Azonban eső ide, vagy oda azért megéri ilyenkor is a természet ösvényeit járni. Ilyenkor, nyár végén megtett erdei sétáimon gyakran már csak a csend ölel körbe és apróbb neszek törik meg azt. Száraz ágak roppanása, elsárgult falevelek halk hangja, amint megadva magukat földet érnek, egy-egy koppanás a fák törzsén, amint egy harkály kutat élelem után a kéreg repedéseiben, szárnycsapások, amint a levegőt hasítja, miközben egy másik fa törzsére repül és a makkok halk zenéje, amint elhagyva addigi lombotthonukat a talajra hullva kezdik meg új életüket, hiszen, ha a szerencse melléjük szegődik, hosszú évek leforgása alatt, szép sudár fákká tudnak cseperedni. Azonban ma délután nem csak ezek a halk neszek kísértek el utamon, a hűvös és borult idő ellenére, a fák között, mintha nyár búcsúztató örömünnepet tartottak volna a madarak. Alig léptem ki az erdő szélére, a rozsdafarkú rekedtes éneke fogadott, olyan csengően dalolt, hogy az az érzésem volt, mintha egy szeszélyes, áprilisi nap lenne és szíve választottját akarná elcsábítani, messzire hangzó előadásával. A dalt hallgatva behunytam a szemem és magam előtt láttam az üde zöld ruhába öltözött fákat, a tavasz apró, színes virágait és szinte éreztem a kökényvirágok édes illatát. Ábrándozásomból a szajkó veszekedése zökkentett ki és vissza kellett térnem az esőtől csepegő, megfakult lombokkal is délcegen álló fákhoz és a nyirkos, avar illatához. Azonban be kell, hogy valljam ezt is szeretem, hisz ennek is megvan a maga varázsa és szépsége. A szajkó kiabálását egy másik követte, mintha tollba akartak volna valamin kapni, látni nem láttam, hogy mi volt a nagy csetepaté oka, de az biztos, hogy a rozsdafarkút úgy megrémisztették, szegénynek elment a kedve a dalolástól. Az erdő talaját egyre vastagodó avarszőnyeg borítja, melyen olyan kellemes az járás, mintha a legpuhább szőnyegen szedném a lábaimat. Az időről időre feltámadó szélben, pedig egyre több levél gyarapította ezt a puha takarót. Szép lassan a szajkók is megnyugodtak és visszatért a csend és a nyugalom a fák közé, vártam hátha kedvet kap a rozsdafarkú az újabb énekhez, de nem így lett. Továbbindultam hát, egyre beljebb a fák közé. Gumicsizmám csurom sarasan cuppogott az átázott ösvényen, a fejem tetejére pedig kövér cseppekben hullott a fák levelein megmaradt eső. Az avarból gombák tucatjai kukucskáltak ki és törtek a fény felé. Az ágak között, vörös mellényes vörösbegy csettegett és hívta fel magára a figyelmet, követni kezdtem a hangot, hátha megpillanthatom őt, de bármennyire is kutattam szemeimmel, nem bírtam ráakadni. Pillanatok múlva már nem a csettegésével kedveskedett nekem, hanem szolidan és félősen énekelni kezdett. Sajnos nem sokáig tartott ez az egyszemélyes hangverseny, de ez is több volt, mint a semmi és, ha a természet is úgy akarja, akkor az ősz folyamán még hallhatom újra és újra felcsendülő énekét. Amikor elindultam egy kicsit világosodni kezdett az égbolt és azt gondoltam, lehet még a nap sugarai is előbújnak, de ez a világosság csak tiszavirág életű volt, mert az amúgy is sötét erdőben, ahol a fák koronája között nem sok fény tud bejutni, egyre csak sötétedett, olyannyira, hogy olyan érzésem volt, mintha hirtelen a szürkület köszöntött volna be és pillanatok múlva követné őt az este. Pedig hol volt még az este, hiszen még csak kora délután környékén járt az idő. A cinegék a fák ágai között szálldostak és boldogan csipogtak egymásnak kapcsolat tartó hangjukon, nem tudom mi lehetett örömüknek az oka, de minden estre, ahogy hallgattam őket engem is boldogság öntött el. A komor sötétség egyre jobban uralmába kerítette az erdőt és arcomon éreztem, hogy egy-egy esőcsepp átfúrja magát a fák levelei között, majd pillanatok múlva egyre többen és többen hullottak alá a talajra. Lépteimet egyre fürgében szedtem és amikor oda értem, ahol induláskor a rozsdafarkú dalolt, most is az énekével fogadott. Tavasszal, egy kiadós, áztató eső után szoktak ilyen szépen dalolni a madarak, most nyár vége van és a nagy madárkórusból jelenleg csak ő dalolt, de ugyanolyan átéléses adta elő strófáit, mintha tavasz lett volna.

 Széncinege

Gondolataim a természetről.

Olyan szelídek és bájosak, színes szirmaikkal ránk mosolyognak. Illatukat szórják erdőre, mezőre, a nap sugarainak hála virágoznak évről évre. Tavasszal a hatalmas fák tövében élnek, nyáron a réteket öltöztetik a legszebb ünneplőbe. Ők a virágok kik értünk vannak, hogy szívünkbe boldog pillanatokat lopjanak! 

Miskolczi Tímea

 

Vasárnap reggeli séta.

 Enyves zsálya

 Pelyhes kenderkefű

 Korallgomba

Augusztus közepén járunk és már hamisítatlanul közeleg az ősz. Tegnap reggel útra keltem, szokásos vasárnapi sétámra és az idei esztendőben először, tényleg olyan igazán ősziesnek érződött az időjárás. A levegő friss és hűvös volt, csak a nap sugarai adtak egy is melegséget, a fák levelei még zöldek, de egyre többen cserélik őszire a ruhájukat és ahogy az erdő ösvényén szedtem a lábam, szép csendesen hullottak alá a talajra, egyre puhább avarszőnyeggel borítva be azt. A táj csendes volt, mintha madár se járt volna arra, amerre én jártam, pedig ott voltak a cinegék, a feketerigók, a nagy fakopáncsok, de némán és szinte hangtalanul keresgéltek a fák törzsén és ágain. Egyedül egy csuszka pár, kedves „tveet – tveet” kapcsolattartó hangja törte meg a csendet, amint egymással beszélgettek.

Az erdő talaja sárga, fehér és lilás rózsaszín színben pompázik, hiszen a nyárutó virágai már szépen elkezdték szirmaikat bontogatni. Sárga színben virít az enyves zsálya és az erdei gyömbérgyökér, fehér színével az erdei csillaghúr rajzol szép nagy foltokat, a rózsaszín pedig a baracklevelű keserűfűvel és a pelyhes kenderkefűvel képviselteti magát. A virágok mellett számos gomba is várja az éhes erdőlakókat, de sok faj közöttük mérgező, melyet ők is jól tudnak és azokat érintetlenül hagyják. Bevallom, nem vagyok gombaszakértő, sőt nagyon kevés fajt ismerek közülük, ezért nem is szoktam gyűjtögetni őket, csak megcsodálom szépségüket és tovább ballagok utamon. Tegnap azonban találkoztam egy érdekes kinézetű gombával, első ránézésre nekem egy szép zuzmófajra hasonlított, de ahogy itthon alaposabban utánanéztem nem zuzmó volt, hanem a korallgombának az egyik faja. Tetszetős kinézetével hamar felhívta magára a figyelmet, pedig félősen meg volt bújva az avar között.

Lépjetek Ti is rá a nyárutó erdeinek ösvényeire és csodáljátok meg azt a sok kincset, melyeket előttetek is feltár a természet.   

 Baracklevelű keserűfű

 Vízi csillaghúr

Gondolataim a természetről.

A legszebb út a természetbe vezet, melyen, ha elindulsz, egy csodálatos világ nyílik meg előtted!

Miskolczi Tímea

Vasárnap reggeli séta.

                               Ágas homokliliom 

 

 Erdei csillaghúr

 Erdei gyömbérgyökér

Amikor csak időm engedi, a természet ösvényeit járom, mostanában azonban elmaradtak a vasárnap reggeli sétáim, de tegnap kora reggel újra útnak tudtam indulni. Szeretem ezeket a reggeli sétákat, a levegőn friss és üde, az éjszaki harmat cseppek ilyenkor még a fűszálakon csillognak és még az illatok is másak, mint napközben. Tegnap a szokottnál is hűvösebb volt a levegő és a hosszú ujjú felsőm kellemesen melengetett. Az erdő csendes és nyugodt volt, egyedül egy aprócska, csinos, vörös mellényt viselő vörösbegy csattogott az ágak között, ő volt az egyedüli fellépő a természet színpadán, ezen a kora reggeli órában. A vörösbegy korán ébredő madár, melyről nagyobbacska gomb szemei is tanúskodnak, hiszen pirkadatkor ő már zsákmányra vadászik és szemeinek köszönhetően, melyek nagyobbak az átlagnál, ami megszokott az énekes madaraknál, jól lát a szürkületi, félhomályos időszakban is. A nap sugarai még szégyenlősen elbújtak a domb mögött, az erdőt pedig sejtelmes félhomály ülte meg. A nedves avar kellemes illata kúszott a fák között és a csendet időről időre halk koppanás törte meg. Valami hullott a fák lombkoronájából, pillanatok múlva ki is derült, hogy mi, mert éppen a fejemen landolt. Lehajoltam és szemügyre vettem azt, ami éppen az imént rám pottyant. Egy makk volt, mégpedig a cserfa makkja, mely kedves, szőrös kis sapkácskát viselt. Ahogy szétnéztem a talajon többen is voltak és mind arra vártak, hogy egy éhes csőrű szajkó, egy korgó gyomrú erdei egér vagy a vaddisznó elfogyassza őket. Ahogy telnek a napok, mellyel egyre közelebb kerülünk az őszhöz, sorra érnek be a tölgyek, a bükkök és a cserfák termései. Az erdő pedig egyre hangosabb lesz kopogásuktól, amint a talajon földet érnek, a madarak, a mókusok, az erdei egerek, a vaddisznók pedig boldogan lakmározzák és gyűjtögetik majd őket, hogy télire a raktáraik megteljenek az őszi erdő terméseivel. Az erdő ösvényei még mindig nagyon szűkösek, csípős csalán, szúrós vadszeder bokor teszik a haladást nehézkessé, de, ha nehezen is átjutok rajtuk. A hegyoldal tetejét, ahová én is fel szerettem volna kapaszkodni, időközben elkezdték melengetni a nap sugarai. Nyár elején jártam itt utoljára, akkor, amikor a madarak kedves dalait repítette a szél és számoltam magamban, hogy hány faj énekét tudom megszámolni a hatalmas kórus résztvevői között. Most azonban szinte néma csend uralta az erdőt, egyedül a zöld küllő messzire hangzó kedves kacagása törte meg azt. Legyen az bármilyen évszak vagy napszak, egyetlen sétám sem telhet el úgy, hogy ne hallanám őt, szinte már fontos és nélkülözhetetlen hozzátartozója lett az erre megtett sétáimnak.  Az erdő talaján megjelentek a pelyhes kenderkefüvek, melyek lilás rózsaszín virágaiban gyönyörködhetett a szemem, ha az időjárás is kegyes lesz hozzájuk teljesen októberig díszlenek majd. Az elmúlt hetek kiadós esőzései, majd a páradús levegő kedvezett a gombák növekedésének. A napokban emberek tucatjai cipelték a gombákkal megpakolt szatyraikat. A szüleim is bejárták a salgói várat körülölelő erdőséget és találtak is szép számmal vargánya gombákat, melyet mi csak igazinak hívunk. Erre, amerre én járom az utamat, emberekkel nem lehet találkozni, csak az állatok nyomait őrzik az ösvények és bármennyire is nyitott szemmel haladtam, gombával sem nagyon találkoztam, kivéve azt a pár mérgező fajt. Azonban a gombák helyett, szebbnél szebb virágok bontogatták szirmaikat, közöttük egy, mely igazán különleges volt a számomra, hiszen vele még nem hozott össze a természet egyetlen találkozót sem, azonban ez a találka tegnap kora reggel létrejött. Ez a virág pedig nem más volt, mint az ágas homokliliom.  Vékonyka, szétágazó, törékeny ágain, üde, hófehér virágok díszlenek, melyekből hosszan nyúlnak ki a porzószálak. Nagyon boldog voltam, hogy fotógyűjteményem és ismeretem egy újabb fajjal bővült. A hegy legtetejéről csodás a kiáltás a salgói várra és a hatalmas nagy erdőségre, mely lakóhelyemet öleli körbe. A lefelé vezetőn úton, még több liliommal sikerült találkoznom, melyek mind nagyon szépek voltak. A  hegyoldalon olyan száraz volt a talaj, mintha hosszú hónapok óta nem esett volna az eső, pedig volt égi áldás bőven, csak hamar leszalad a talajról és a föld nem tudja magába szívni a nedvességet. Hazafelé jövet útba ejtettem a kis tisztást, ahol a vaddisznók túrásának a nyomai voltak jól láthatóak. Olyan friss volt a kiforgatott és feltúrt föld, hogy sejtésem szerint az éjszaka leple alatt járhattak erre, élelem után kutatva. A tisztás szélét az eredi csillaghúr apró, fehér virágai díszítették, de virítanak még a mezei katángok, a délcegen álló orvosi somkórók, sárga virágú szarvaskerepek, a hófehér szirommal büszkélkedőn fehér mécsvirágok, a magasra nőtt közönséges seprencék, a fekete ökörfarkkórók, a mezei varfüvek, a réti imolák és még sorolhatnám, egyszóval a kis tisztás, ilyenkor augusztusban még igazi virágtengerrel fogadj a tátogatóit. Amint elhagytam a tisztást és visszaértem az erdő fáinak ölelésébe, újra kellemesen hűvös volt a levegő. A nap sugarai, már szebbnél szebb mintákat rajzoltak a fák vastag törzseire és a talajra, az erdei gyömbérgyökér sárga szirmai pedig kiélvezték a szinte csak percekig tartó napfényt, mert amilyen gyorsan elkezdte őket sütni olyan gyorsan tova is halad a lombkorona között beszűrődő fényfoszlány. Mire hazaértem, már tíz óra is elvolt, de olyan gyorsan elszaladt ez a pár óra, mintha percekben lett volna mérve, de ez mindig így van, ahol igazán jó érzi magát az ember és teljesen ki tud kapcsolódni, ott szó szerint elrepül az idő. Ezzel én is így vagyok, minden egyes alkalommal, amikor a természet ösvényeit járom.        

 Fehér mécsvirág

 Pelyhes kenderkefű

 Mezei varfű 

 Réti imola

Apróka.

A természetnek hála, nagyon sok élőlény él a közelemben, akiknek az életét napról napra szemmel tudom követni. Az erdő, a kis tisztás sok növénynek és állatnak szolgál otthonául. Az év minden egyes napján történik valami a természet hatalmas színpadán és legyen az tél vagy nyár, tavasz vagy ősz, nappal vagy éjszaka az előadások szünet nélkül tartanak, csak mindig más élőlényekkel a főszerepben.

Ezen történetem egy titkos látogatóról fog szólni, aki a sötétség leple alatt teszi tiszteletét a kertemben és aki számos nyomot hagy maga után. Ez a kis vendég rendezkedik ám az udvaron, locsolókannákat, műanyag vödröket döntöget, szatyrot rágcsál meg és húz szét, egyszóval valamit keres. Nem nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy mit is kereshet, hamar rájöttem, hogy kutatásának fő célja az élelem szerzés. Sejtésem is volt, hogy ki lehet a titokzatos vendég, de biztosra akartam menni és biztosan tudni akartam ki is lehet az. A kamerámat egyik este kihelyeztem a vadkörtefám törzsére, elé egy kis felvágottat tettem, remélvén, hogy a látogatom aznap este is betér hozzám és csábítónak fogja találni a finom falatokat. És jól sejtettem, mert másnap, amikor elkezdtem nézni a felvételeket jól látható volt, hogy ki is a kis kertrendezőm. A felvágott odacsalta a kamera elé és szépen látható volt, a pihe puha bundájú aprócska róka. Több felvétel is készült róla amint elfogyasztja a csalogató falatot. Biztosan evett volna még, mert szinte egész éjjel a kertben sétált és csak keresett és kutatott hátha talál még valami betevőt. Ezen felvétel óta már jó pár nap eltelt és a kis róka minden áldott este benéz hozzám. Tegnap este kint felkapcsolva hagytam a lámpát és az ajtónál ülve figyeltem, hátha siker ül őt élőben is látnom. Fél tíz volt amikor először felbukkant és nagyon meglepődtem, hogy mennyire kicsi, a kamera felvételén is látszódott, hogy fiatalka, de így élőben látva még apróbbnak tűnt. Az erkélyen sétált végig és keresgélni kezdett. Bejárta a kert minden egyes szegletét, benézett a napozóágy alá és ahogy ott ültem az ajtóban feljött a kis erkélyre is. Mozdulni sem mertem, nehogy megijedjen tőlem, apró lábait, amin fekete kis zoknik viselt az ajtó aljára tette és kíváncsi szemeivel befelé nézett a szobába, majd arrébb ment és az ajtó másik szárnyán újra kukucskálni kezdett, olyan közel dugta kis fejét az üveghez, hogy ott maradt a nedves orrának a nyoma. Én csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába és alig akartam hinni a szememnek. A róka kis szemei kíváncsian csillogtak és érdeklődően figyelt, majd lassan elsétált a kerítéshez és a kaput díszítő vas között bújt ki. Gyakran látok rókát a kiserdőben és akár hányszor kiteszem a kamerát éjszakára, mindig van felvételem róluk, de ők felnőttek voltak. Az egyik biztosan nőstény volt és lehet neki a kölyke ez a kis kíváncsi ifjonc. A környező erdőket, mint a tenyeremet úgy ismerem, hiszen, ha tehetem és időm engedi mindig az ösvényein kóborolok, de eddig rókakotorékot nem sikerült még megfigyelnem, pedig szerintem a környéken élhetnek és ez a kölyök is valahol a közelben láthatta meg a napvilágot. Az idén született kis rókák ebben az időszakban már önállóan is megpróbálnak táplálékot keresni maguknak, egyre jobban elszakadnak a családjuktól és elkezdik járni a felnőtté válás útját. 

Üdvözöllek augusztus!

Az idei esztendőben is beköszöntött az augusztus, a nyár harmadik és egyben az utolsó hónapja. Napról napra egyre rövidülnek a nappalok és hamisítatlanul közeleg az ősz, melyet a már a természet is jelez. Az év bármely hónapjában megéri az erdők, mezők éjjeli életét figyelni, de bizton állíthatom, hogy ilyenkor augusztusban a legszebbek az éjszakák. A levegő kellemesen enyhe, csillagok még a szokottnál is fényesebben ragyognak és gyakran gyönyörködhetünk hullócsillagokban, amint fényes csóvát húzva maguk után hullanak alá az égboltról. A táj csendjét időről időre a tücskök kedves muzsikája töri meg és, ha szerencsénk van akkor a macskabagoly messzire hallatszó kiáltását is hallhatjuk. 

Eljött hát az augusztus, az a hónap, amikor sorra kelnek szárnyra vonuló madaraink, hogy megkezdjék hosszú és olykor viszontagságos vándorútjukat. Búcsút vesznek a fehér gólyák, a fecskék, a gyurgyalagok, a tövisszúró gébicsek, az énekes rigók és még sorolhatnám. Szépségükben, kedves énekükben már csak jövő tavaszra gyönyörködhetünk újra. 

Az erdő ösvényeit járva kellemesen hűvös levegő és csend fogad minket. A madarak hatalmas kórusa erre az évre már feloszlott, már csendesen repülnek ágról ágra és csak kapcsolattartó hangjukat hallatják. Fiókáik már szépen felcseperedtek és megkezdtél önálló életüket. A fák tavaszi és nyár elejei üde, zöld színe már csak egy szép emlék, a levelek megfakulni és megsárgulni látszanak, ezzel is jelezvén, hogy közeleg az ősz és az ő idejük is kezd lejárni. Az erdőszélek cserjéseiben már érnek a nyárutó és az ősz finom csemegéi és, mint egy gondosan megterített asztal, úgy várják tollas kis vendégeiket. A bodzabokrokon dús fürtökben szoroskodnak a sötétbordó szemek, mely ebben az időszakban a madarak legfontosabb csemegéje. A vadszeder bokrok fényes, lédús terméseket kínálnak és a kökénybokrokon is érésnek indultak az üde, kék bogyók. 

A réteken és a mezőkön a fülledt hőség csak a hónap második felében kezd enyhülni. Reggelente friss harmatcseppek csillognak a fűszálakon, melyeket a melengető nap sugarai pillanatok alatt felszárítanak. Napközben a nyárutó virágait lepkék és számos nektárra éhes rovar látogat, naplemente után pedig, amikor a szürkület kezdi el uralni a tájat megkezdődik az élet. Agancsot viselő büszke őzbakok udvarolnak bőszen és követik a suták minden lépését, ifjonc rókák vadásznak egyre önállóbban és új utakat járnak be elszakadva családjuktól, vaddisznócsordák járják a mezőket, melyek legfiatalabb tagjai, már kezdik levetni csinos, csíkos kis bundácskájukat és a hónap legvégén már megfigyelhetjük, amint a gímszarvasok megkezdik udvarlási időszakukat, melyet szarvasbőgésnek nevezünk. 

Bizton állíthatnom, hogy az előttünk álló hónap is szebbnél szebb élményeket tartogat mindenkinek, aki az természet ösvényeit járja.