Vasárnap reggeli séta.

                               Ágas homokliliom 

 

 Erdei csillaghúr

 Erdei gyömbérgyökér

Amikor csak időm engedi, a természet ösvényeit járom, mostanában azonban elmaradtak a vasárnap reggeli sétáim, de tegnap kora reggel újra útnak tudtam indulni. Szeretem ezeket a reggeli sétákat, a levegőn friss és üde, az éjszaki harmat cseppek ilyenkor még a fűszálakon csillognak és még az illatok is másak, mint napközben. Tegnap a szokottnál is hűvösebb volt a levegő és a hosszú ujjú felsőm kellemesen melengetett. Az erdő csendes és nyugodt volt, egyedül egy aprócska, csinos, vörös mellényt viselő vörösbegy csattogott az ágak között, ő volt az egyedüli fellépő a természet színpadán, ezen a kora reggeli órában. A vörösbegy korán ébredő madár, melyről nagyobbacska gomb szemei is tanúskodnak, hiszen pirkadatkor ő már zsákmányra vadászik és szemeinek köszönhetően, melyek nagyobbak az átlagnál, ami megszokott az énekes madaraknál, jól lát a szürkületi, félhomályos időszakban is. A nap sugarai még szégyenlősen elbújtak a domb mögött, az erdőt pedig sejtelmes félhomály ülte meg. A nedves avar kellemes illata kúszott a fák között és a csendet időről időre halk koppanás törte meg. Valami hullott a fák lombkoronájából, pillanatok múlva ki is derült, hogy mi, mert éppen a fejemen landolt. Lehajoltam és szemügyre vettem azt, ami éppen az imént rám pottyant. Egy makk volt, mégpedig a cserfa makkja, mely kedves, szőrös kis sapkácskát viselt. Ahogy szétnéztem a talajon többen is voltak és mind arra vártak, hogy egy éhes csőrű szajkó, egy korgó gyomrú erdei egér vagy a vaddisznó elfogyassza őket. Ahogy telnek a napok, mellyel egyre közelebb kerülünk az őszhöz, sorra érnek be a tölgyek, a bükkök és a cserfák termései. Az erdő pedig egyre hangosabb lesz kopogásuktól, amint a talajon földet érnek, a madarak, a mókusok, az erdei egerek, a vaddisznók pedig boldogan lakmározzák és gyűjtögetik majd őket, hogy télire a raktáraik megteljenek az őszi erdő terméseivel. Az erdő ösvényei még mindig nagyon szűkösek, csípős csalán, szúrós vadszeder bokor teszik a haladást nehézkessé, de, ha nehezen is átjutok rajtuk. A hegyoldal tetejét, ahová én is fel szerettem volna kapaszkodni, időközben elkezdték melengetni a nap sugarai. Nyár elején jártam itt utoljára, akkor, amikor a madarak kedves dalait repítette a szél és számoltam magamban, hogy hány faj énekét tudom megszámolni a hatalmas kórus résztvevői között. Most azonban szinte néma csend uralta az erdőt, egyedül a zöld küllő messzire hangzó kedves kacagása törte meg azt. Legyen az bármilyen évszak vagy napszak, egyetlen sétám sem telhet el úgy, hogy ne hallanám őt, szinte már fontos és nélkülözhetetlen hozzátartozója lett az erre megtett sétáimnak.  Az erdő talaján megjelentek a pelyhes kenderkefüvek, melyek lilás rózsaszín virágaiban gyönyörködhetett a szemem, ha az időjárás is kegyes lesz hozzájuk teljesen októberig díszlenek majd. Az elmúlt hetek kiadós esőzései, majd a páradús levegő kedvezett a gombák növekedésének. A napokban emberek tucatjai cipelték a gombákkal megpakolt szatyraikat. A szüleim is bejárták a salgói várat körülölelő erdőséget és találtak is szép számmal vargánya gombákat, melyet mi csak igazinak hívunk. Erre, amerre én járom az utamat, emberekkel nem lehet találkozni, csak az állatok nyomait őrzik az ösvények és bármennyire is nyitott szemmel haladtam, gombával sem nagyon találkoztam, kivéve azt a pár mérgező fajt. Azonban a gombák helyett, szebbnél szebb virágok bontogatták szirmaikat, közöttük egy, mely igazán különleges volt a számomra, hiszen vele még nem hozott össze a természet egyetlen találkozót sem, azonban ez a találka tegnap kora reggel létrejött. Ez a virág pedig nem más volt, mint az ágas homokliliom.  Vékonyka, szétágazó, törékeny ágain, üde, hófehér virágok díszlenek, melyekből hosszan nyúlnak ki a porzószálak. Nagyon boldog voltam, hogy fotógyűjteményem és ismeretem egy újabb fajjal bővült. A hegy legtetejéről csodás a kiáltás a salgói várra és a hatalmas nagy erdőségre, mely lakóhelyemet öleli körbe. A lefelé vezetőn úton, még több liliommal sikerült találkoznom, melyek mind nagyon szépek voltak. A  hegyoldalon olyan száraz volt a talaj, mintha hosszú hónapok óta nem esett volna az eső, pedig volt égi áldás bőven, csak hamar leszalad a talajról és a föld nem tudja magába szívni a nedvességet. Hazafelé jövet útba ejtettem a kis tisztást, ahol a vaddisznók túrásának a nyomai voltak jól láthatóak. Olyan friss volt a kiforgatott és feltúrt föld, hogy sejtésem szerint az éjszaka leple alatt járhattak erre, élelem után kutatva. A tisztás szélét az eredi csillaghúr apró, fehér virágai díszítették, de virítanak még a mezei katángok, a délcegen álló orvosi somkórók, sárga virágú szarvaskerepek, a hófehér szirommal büszkélkedőn fehér mécsvirágok, a magasra nőtt közönséges seprencék, a fekete ökörfarkkórók, a mezei varfüvek, a réti imolák és még sorolhatnám, egyszóval a kis tisztás, ilyenkor augusztusban még igazi virágtengerrel fogadj a tátogatóit. Amint elhagytam a tisztást és visszaértem az erdő fáinak ölelésébe, újra kellemesen hűvös volt a levegő. A nap sugarai, már szebbnél szebb mintákat rajzoltak a fák vastag törzseire és a talajra, az erdei gyömbérgyökér sárga szirmai pedig kiélvezték a szinte csak percekig tartó napfényt, mert amilyen gyorsan elkezdte őket sütni olyan gyorsan tova is halad a lombkorona között beszűrődő fényfoszlány. Mire hazaértem, már tíz óra is elvolt, de olyan gyorsan elszaladt ez a pár óra, mintha percekben lett volna mérve, de ez mindig így van, ahol igazán jó érzi magát az ember és teljesen ki tud kapcsolódni, ott szó szerint elrepül az idő. Ezzel én is így vagyok, minden egyes alkalommal, amikor a természet ösvényeit járom.        

 Fehér mécsvirág

 Pelyhes kenderkefű

 Mezei varfű 

 Réti imola