Kopog az erdő.

Október végén járunk, hajnalban ködfoszlányok gomolyognak a réteken és húzódnak meg a völgyekben.  A fák lassan levetik színes lombruhájukat, sárgulnak a bükkök és a tölgyek, a juharok pedig igazi színkavalkádban pompáznak, ha megfigyelünk egy-egy lehullott levelet, láthatjuk a rózsaszín, a sárga, a barna árnyalatait, de némelyikben még a zöld szín is jelen van. Nincs is szebb az őszi erdőnél, amikor a fák és a bokrok a legszínesebb ruhájukban csalják tekintetünket. Azonban az ősz nem csak a színekről szól, hanem a bőséges táplálékokról is, hiszen elérkezett a dőzsölés ideje. Napközben mókusok, erdei egerek, szajkók gyűjtögetik az elemózsiát, szürkületkor vaddisznó csordák túrják a puha talajt és ropogtatják az aláhullott makkokat, éjszaka pedig, amikor megnyugszik a természet előmerészkednek a szarvasok is. Ők jóval óvatosabbak, mint a vaddisznók, akik már naplemente után megjelennek a tölgyesekben, hogy begyűjtsék a finom falatokat és esténként röffenéseiktől, horkangatásaiktól hangos erdő. A szarvasok kivárják, még a biztonságot adó sötétség leszáll az erdőszélre, csak akkor merészkednek elő, hogy kivegyék részüket a lakomából. Éjt nappal alá téve kopog az októberi erdő, melynek hallatára gyülekeznek az állatok, hiszen ők már a közelgő télre gondolnak, hogy mire megérkeznek a kemény éjszakai fagyok, és a hó, élelemraktáraik meg legyenek töltve a finom falatokkal. Sokuk azonban nem raktáraikat töltik fel, hanem kellő mennyiségű zsírréteget halmoz fel testük, hogy ha jönnek az ínségesebb téli napok, szervezetük ne gyengüljön le, és egészségben meg tudják élni a tavaszt.

A legutóbbi sétámon én is részese lehettem, ahogy a szajkók, és egy szép, meleg bundácskát viselő mókus a télire való betevőjét gyűjtögette. Kint az erdő mélyén, ahová elég gyakran kilátogatok, áll egy szép nagy tölgyfa, mely már sok-sok őszt megélt, és melynek rengetek táplálékot köszönhetnek az erdő lakói. Az idei őszön sincsen ez másként, a fa csak szórja, és szórja a megérett makkokat, és ahogy egy-egy földet ér, halk koppanással jelzi az állatoknak, hogy eljött a nagy lakoma ideje. Az elmúlt éjszaka már több vendég is megfordult nála, melyről a hátrahagyott földtúrások, és a patáik nyomai tanúskodtak. A puha földben jól kirajzolódtak a vaddisznók, és a szarvasok hátrahagyott emlékei, és szinte lelki szemeim előtt láttam, ahogy a vadmalacok hosszú orrukkal túrják a földet, közben egyet-egyet fújnak, hogy kitisztítsák orrjárataikat, majd amikor rábukkannak az eleségre, jóízűen elropogtatják fogaik között. Legtöbb esetben békésen eszegetnek, de, ha éppen ugyanazt a falatot szemeli két malac, akkor fejüket egymásnak szegezik, és lökdösődni kezdenek, ilyenkor általában a gyengébb és a fiatalabb áll odébb, és hagyja, hogy a másik egye meg az elemózsiát, melyen összevitatkoztak. Nem messze ettől a tölgyfától kényelmesen elhelyezkedve leültem, egy régen kidőlt fa törzsére, melyet a mohák már régen birtokba vettek, és mint egy puha párna, helyezkednek el rajta. Csend és némaság ülte meg az erdőt, mintha csak én lettem volna egyes egyedül benne, hiába hegyeztem a füleimet, egyetlen hang sem volt hallható. De én vártam, bízva benne, hogy csak fog valami történni itt a fa alatt, ahol finom csemegék vannak elhintve a talajon. Hosszú percek teletek el, amikor az első madár megérkezett, és a fa ágán landolt. Kíváncsi tekintettel vizsgálni kezdte az alatta elterülő mélységet, fejét jobbra, majd balra fordította, és hirtelen széttárva kék mintás szárnyait leszállt a talajra, éppen egy szép nagyra nőtt makk mellé. Nagy csőrével görgetni kezdte, majd a következő pillanatban már el is tűnt a torokzacskójában, az első makkok még négy követte, begye pedig, addigra már szépen dudorodott a bele rejtegetett zsákmányoktól. Lábaival nagyokat ugrott a talajon, majd még egy makkot a csőrébe vett, szárnyra kapott és eltűnt a fák sűrűjében. Nem kellett sokat várnom a következő vendégre, pár perc múlva egy újabb mátyás érkezett, majd őt még három követte. Így egyszerre négy madár gyűjtögetett a fa alatt. Az egyik fiatal, idén napvilágot látott szajkó csak egy makkok tartott a csőrében és egyből rejtekhelyet kezdett neki keresni. A sűrű avart, csőrével igazgatni kezdte, és annak védelmébe helyezte el a zsákmányát, majd nagyokat ugrálva visszatért társaihoz és figyelni kezdte őket, és ő is egyik makkot rejtette a begyébe, a másik után. A négy madár szinte egyszerre, mintha összebeszéltek volna szárnyra kaptak, és elrepültek. Percekig ismét mozdulatnak csend szállt az erdőre, a madarak is csendben voltak, és csak a levelek és a makkok halk koppanása törte meg azt. Nem messze tőlem, az avar csörgésére lettem figyelmes, valami motozott a levelek között. Egy szép, vastag bundás mókuska igazgatta az avart, aprócska kezeivel, és amikor felém pillantott vettem észre, hogy egy diót tart a szájában. Valamiért nem tetszett neki az a hely, amit először kiszemelt, és inkább egy jó két méternyire, újabb rést igazgatott a puha levelek között , amibe bele is rejtette a diót. Ahogy a diót belehelyezte az apró rejtekbe, kis kezecskéivel visszarendezte rá a leveleket, körbenézett és egy hirtelen mozdulattal felugrott a fára, felszaladt az ágakon, olyan gyorsan, hogy szinte alig bírtam a szemeimmel követni, majd a következő ágra, és hatalmas ugrással máris a mellette lévő fán landolt, majd eltűnt a szemeim elől. Talán egy újabb diózsákmányért indult el, hogy mire beköszönt a november, mely már a természet ajtaján kopogtat, bőséges élelem legyen elrejtegetve, apró kis raktáraiban.