Széncinege tojó
Szajkó
November 16-át írunk, és ma reggelre leesett, az idei első hó. Tegnap este még az ezernyi csillag fénye, és a szuper hold adott szokatlan világosságot a kiserdőnek, akkor még nem sejtettem, hogy reggelre puha fehér paplanba fog burkolózni a táj. Kora reggel, amikor az ablakon kipillantottam a kiskertem fehér volt, első pillantásra az hittem, hogy csak dérruha díszíti a növényeket, de ahogy alaposabban megfigyeltem, hó lepel húzódott végig a kertemen, és a kiserdőn. Éppen csak, hogy virradni kezdett, még a szürkület uralta a tájat, de már ekkor csodás volt a látvány. Igaz alig volt 2 cm-es a hólepel, de az elmúlt évek hószegény telei után engem már ez is boldogsággal töltött el. Tegnap este, mint minden áldott nap napraforgómaggal, ipari teperővel, és lédús almával töltöttem meg az etetőimet, hogy reggelre mire a madarak álma véget ér, és a pirkadat első jeleire ébredezni kezdenek, finom falatok várják őket. Ma reggel elsőként, mint ahogy általában lenni szokott a feketerigó ébredt, éjfekete tollaival a japánbirs bokor ágai közé reppent, sárga gyűrűvel díszített szemeivel szétnézett, majd gondolva egyet a talajra szállt, és abban a pillanatban neki is kezdett az édes alma csipegetésének. Pillanatok múlva megjelent a vörösbegy, csinos, vörös kis mellénykéjével, és nagy gomb szemeivel csak nézelődött, fejét jobbra, majd balra fordította, és éppen úgy, mint a feketerigó ő is a puha hóba reppent. A talajon aprócska tepertődarabkák hevertek, melyeket tegnap este szórtam ki azoknak a madaraknak, akik a talajon táplálkoznak, igaz, most a hó elfedte, de a kis mellényes bőszen kutatni kezdett a betevője után. A kertemből a szürkület felszállt, és egyre világosabb lett, a madarak pedig sorra érkeztek, hogy a hosszú, éjszaka után megtöltsék éhes csőrüket. Széncinegék, barátcinegék, kékcinegék, csuszkák, erdei pintyek, nagy fakopáncsok, feketerigók, és szajkók lakmároztak nagy egyetértésben. Szépen sorban, annak rendje, és módja szerint vették el a napraforgómagokat, melyeket aztán apró lábaik közé szorítva bontottak fel, és csipegették ki a belsejét. A kertem percről perce telt meg élettel, és kedves, csipogó hangokkal. Mivel korán kipattantak a szemeim gondoltam egyet, útra keltem az erdőbe, tudtam, hogy sok időm nem lesz a sétára, de szerettem volna minden pillanatot kihasználni, hogy megcsodáljam a hófedte tájat. Az elmúlt hétvégén történt kis balesetem miatt, a fájós vállam akadályozott a fotózásban, de mindenképpen meg szerettem volna örökíteni ezt a havas reggelt, így maradt az egy kezes fotózás, de egy a lényeg, hogy szép pillanatokat élhettem át. Bő három éve kezdtem el a fényképezést, és ez idő alatt alig volt rá lehetőségem, hogy megörökítsem a havas tájat, mivel szinte alig volt igazi téli időjárás. Amikor kiléptem az erdőbe az égboltot ólomszürke fellegek borították be, melyből egy-egy kósza hópihe hullott alá a talajra. A természet hófehér fátylat terített a puha avarra, a bokrokra, a fák törzseire, és a kis tisztás növényeire. Csodálatos volt ma reggel a táj, és annyira boldog voltam, hogy leesett az első hó, hogy az elmondhatatlan. Gyermekkoromban is nagyon vártam, hogy a tél meghozza a havazást, hogy minden puha fehér paplanba öltözzön, és, hogy elő tudjam venni a tél legfontosabb kellékét, a szánkómat. Régen, sokszor novemberben beköszöntött a havas, hideg tél, mely tartotta magát februárig, de mostanság, már ritkaságnak számít, hogy télen hó legyen, mint az is, hogy karácsonyra fehér dunnába burkolózzon a táj. Advent első hétvégéjéig bő egy hét van hátra, mellyel megkezdődik az év legszebb időszaka, nagyon bizakodó vagyok, hogy idén a természet kegyes lesz hozzánk, és havas karácsonnyal fog kedveskedni nekünk. Hisz a karácsony akkor szép, hogyha fehér hóba lép, nem is sárba latyakba, ropog a hó alatta, mint ahogy a vers is mondja.
Fekete rigó hím
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése