Zúzmarába öltözött erdei ösvények.

Napok óta legyen az éjjel, vagy nappal mínusz fokon tanyázik a hőmérő higanyszála, a város felett ködfelhő gomolyog, mely eltakarja az égboltot, semmi esélyt sem adva a nap sugarainak mely fényét szórhatná. Szürke, sötét, és hideg így jellemezném az időjárást. Azonban a köd gyönyörű tájat rejteget sűrűn szőtt dunnája alatt. Mintegy kétszáz méter felett, a hegyoldal fáin már jól látható a csoda, a természet egyik legszebb csodája, melyről odalent a városban, az ünnepekre készülődő emberek legtöbbje mit sem sejt. Én azonban sejtem, és tudom, hogy mi vár rám, ezért útnak is indulok.

Téli csend oson az erdő fái között, néma és hallgatag a táj, mintha minden lakója téli álomba szenderedett volna. Az órám mutatója ugyan még csak két órát jelez, de mintha már a szürkület terítené puha paplanját az erdő ösvényére. A fák hófehér zúzmara ruhában álldogálnak, csupasz lomkoronájuk pedig elvész a sűrű köd takarásában. Mintha a hó esett volna, vékonyka rétegben fedi el az avart, melyből itt-ott az ősszel aláhullott száraz levelek kukucskálnak. Hideg kezével a gyenge szellő simítja az arcomat, kabátomat pedig az időről időre aláhulló aprócska zúzmara pihéi díszítik. A fehér ünneplőbe öltözött erdő szemet gyönyörködtető, és szívet melengető látványt nyújt, pláne ilyenkor karácsony előtt. Andalogva szedem lábaimat, és figyelek minden apró neszre, minden mozdulatra, hogy semmi se kerülje el a figyelmemet. Nincsen nehéz dolgom, mert a hallgatag erdőben még egy halk füttyentés is jól kivehető lenne, de egyenlőre csak a zúzmarák csendes zizegése hallatszik, amint a fák ágairól a talajra hullnak. Ahogy elnézem a csertölgy elszáradt leveleit, amik még a fák ágain ácsorognak, jól látható, hogy legalább két centis rétegben díszíti őket, és a legapróbb ágakat is. A messzi távolból, az imént említett halk füttyentés töri meg a némaságot. Jól ismert hang, mely a téli erdő fontos hozzátartozója. Bármikor is járom a természet ösvényeit, nincsen olyan alkalom, hogy ne találkoznék ezekkel a csinos kék tollruhát viselő madarakkal, a csuszkákkal. Most csak hangjukban tudok gyönyörködni, hiába kutatom őket szemeimmel, az erdő félhomályában nem látom melyik fán álldogálnak. Ketten vannak az egészen biztos, hisz szüntelenül egymással beszélgetnek. Lassan továbbindulok, a csuszkák hangja elhalkul, és csak a zúzmarák halk muzsikája marad társam az utamon. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodom úgy lesz egyre fehérebb az erdő, és délcegen álló fáin egyre vastagabb a legszebb, és legcsinosabb téli ruha. Az oly nyugtató csendet hirtelen a szajkó kiáltása töri meg, recsegő hangjával adja hírül ez erdő lakóinak érkezésemet. Egy szép kort megélt tölgyfa ágán ácsorog dideregve, tarka fejtollait idegesen borzolja fel, és jól látszódik rajta, hogy egyáltalán nem örül a társaságomnak.  Nincs mit tennem, utam pedig ő előtte kell, hogy elvezessen, hisz az ösvény éppen arra vezet tovább ahol ő álldogál, idegesen toporogva. Még egyet kiált, széttárja égszínkék mintás szárnyait, és méltatlankodva eltűnik a ködpaplan, és a fák takarásában. A félhomály világosodni kezd, előttem pedig felbukkan egy hatalmas tisztás, melynek minden lakója, még a legapróbb fűszálak is fehér ünneplő öltözve csalják tekintetemet. Fázni kezdek, itt kint védtelenül, mintha még hidegebb lenne, a szél itt már nem simogat, hanem vágja az arcom, ujjaimnak pedig a vastag kesztyű sem ad már meleget. A távolban, az erdőszélen mozgás jeleire leszek figyelmes, a fehérségből szürkés folt tűnik elő, megállok, és szinte mozdulatlanul figyelek, lassan egy őz alakja kezd kirajzolódni. Szegény eszegetni próbál valamit a fagyos fűszálak között, nagy lakomára azonban itt most nem számíthat, de minden apró falatot megbecsül mely éhségét csillapítja. Szépen sorban itt vadszeder bokrok állnak, melyek nyár derekán fényesen fekete, lédús terméseivel várták az éhes erdőlakókat. Mára már azonban a finom csemegéknek nyoma veszett, nem maradt más, csak a mai napig is élénkzöld levelek, melyek fontos táplálékul szolgál az őzeknek ebben az ínséges időszakban. Lassan visszafordulok, magára hagyom az őzet, a fák között újra elviselhetőbb az idő, de már érezni a hideg éjszaka fagyos leheletét. A magas fenyőfa ágai között feketerigó csipog élesen csengő, "pli-pli-pli-pli" hangon, mely hangot elülés előtt szokott hallatni. Esteledik, a madarak mind nyugovóra tértek védett vackukba, ahol a hideg, fagyos éjszakát töltik, és reménykedve várják a pirkadatot. Hirtelen csend lesz újra, néma csend, a fák ágai a sötétségbe vesznek, mely sötétség egyre lejjebb kúszik, és percek múlva már csak árnyakat látni. Ezen az estén sem a hold, sem az ezernyi csillag nem ontja fényét, sötét van, egyedül csak a fehér zúzmarába burkolózott fák adnak egy kis világosságot, melyek utamon hazáig vezetnek.