A kiserdő legkedvesebb lakói.

Vasárnap reggel borús, ködös idő fogadta az ébredező természetet. Nehezen kezdett virradni, mintha a világosságot valaki feltartóztatta volna valahol az erdőszélen. Hosszú napokon keresztül egyetlen kóbor felhőpamacs sem díszlett az égbolton, ma reggelre azonban súlyos szürke fellegek vették hatalomba, eltakarva a nap korongját, és a fényt adó sugarait. A fák közé a köd puha, átlátszó fátylát terítette, ezzel is szűrve a kevéske világosságot.

Az erdő fái közé puha, fehér hószőnyeget terített a természet, melyen olyan kellemes volt a járás, mint ősszel a frissen hullott avaron. De a hó pihéi nem csörögtek a lábaim alatt, mint az elszáradt levelek, ők csendes, halk roppanó hangot hallattak. Utamat apró lábak nyomai kísértek, őzek jártak erre, ők hagyták itt kedves emléküket. Azonban jelenlétükről nem csak a patáik nyomai tanúskodtak, hanem azok a kis kuckók is, melyeket ők készítettek el. Él itt egy őzsuta, aki az egyik legfontosabb, és legkedvesebb lakója ennek az erdőnek, akinek az életét immáron negyedik esztendeje, szemmel, és füllel tudom követni. Kedves, aranyos, és mindemellett barátságos kis lélek. A tavalyi esztendőben igencsak későn hozta világra aprócska iker gidáit, melyről akkor bejegyzést is írtam nektek, de a természetnek hála a kis gidácskák mára már szépen felnőttek, de azóta is anyjuk lépteit kísérik. Az egyik utód nőstény a másik pedig bakocska, melyről szépen lassan előbújó, aprócska agancsa tanúskodik. Ennek a kis családnak a pihenőhelyét találtam meg itt az erdő fáinak biztonságos ölelésében. Gondosan elékészített három kis kuckót. A havat apró lábaikkal eltakarították, mindaddig, míg el nem érték az alatta meglapuló puha avarréteget, melyen sokkal melegebb, és kényelmesebb a fekvés. Szinte lelki szemeimmel láttam, ahogy vékonyka, kecses kis lábaikkal igazgatják vackukat, amikor elkészülnek vele szépen, összegömbölyödve belefeküdnek, hosszú nyakukkal, kedves kis pofijukkal pedig, éberen nézelődnek, minden apró neszre odafigyelve. Magára hagytam a kis otthonokat, és továbbindultam utamon. Az erdő a szombat délutáni napsütésben olyan eleven volt, madarak csicseregtek a csupasz ágak között, most pedig csak a csend volt tapintható. A némaságot mély „korrr-korrr” hang törte meg, mely egyre közelebbről hallatszott, felnéztem az ég felé, és a fák felett az elegáns éjfekete tollruhát viselő holló pár repült. Megálltam figyeltem őket, majd a hangok egyre távolodtak, és újra a csend kerítette hatalmába az erdőt. Szeretem ezeket a hófedte ösvényeket, mert annyi kedves titkot rejtenek, és aki ért a természet nyelvén, az rengeteg történetet ki tud belőlük olvasni. Egy szép kort megért tölgyfa tövében vaddisznók túrtak az éjszaka, betevő után kutatva, és ahogy láttam szerencsével jártak, mert a felforgatott avar között még mindig egy-egy makk lapult meg, őket nem vették észre a malacok. Ha szerencséjük van a kis kalaposoknak, tavasszal kihajthatnak, és ha a természet is kegyes lesz hozzájuk, akkor hosszú évek alatt szép nagy tölgyfává cseperedhetnek, olyanná, mint az öreg fa, melytől ők is az életüket kapták. A vaddisznók nyomai még hosszú időn keresztül az utamat kísérték, majd balra kanyarodtak, a hegyoldal felé vették az irányt. Én most nem követtem őket, maradtam inkább a lankásabb ösvényen, és milyen jól is tettem. Nem messze tőlem, a vadszeder bokor mellett egy őz álldogált, halványbarna, meleg téli bunácskájában igazán csinos látványt nyújtott. Rám nézett, megérezte jelenlétemet, de nem fogta menekülőre, csak állt és figyelt. A bokor mögül halk neszek hallatszottak, és még két másik őz körvonalai rajzolódtak ki. A két kisebb őzé, éppen azoké, melyekről az imént meséltem Nektek, a kis bakocskáé, és a testvéréé. Anyjuk elindult, lépésről lépésre közeledett felém, óvatos megfontolt léptekkel, majd egyik lábát felemelte, és rám dobbantott, ezzel kifejezve, hogy nem ő az, akinek mennie kellene, hanem én hagyjam el a területet. A kicsik a bokor mögül figyelgettek, majd ők is felém lépkedtek, az anyjuk pedig, újra tudtomra adta, hogy ideje lenne indulnom, és magukra hagynom őket. Én pedig szófogadóan, lassan, minden mozdulatomat megfontolva elindultam, hogy lássa, nem szeretném őket megrémíteni. De minden igyekezetem ellenére azért kicsit megriadt, kecses ugrásokkal elindult a bokrok fel, de a riadalom nem tartott sokáig, mert amikor visszapillantottam már újra állt, és engem figyelt, majd rekedtem hangján kétszer ugatott. Én az utamat egy másik ösvényen folytattam, magukra hagytam a kis családot hagy eszegessenek tovább békésen. Hosszú perceken keresztül csak ballagtam, miközben a nyomokat figyelve próbáltam megfejteni milyen állatok szedték ugyanarra a lábaikat amerre én. A patanyomok mellett róka mancsainak az emlékét is felfedeztem, de a sok vaddisznónyom szinte teljesen feledésbe merítette őket. A néma erdő csendjét egy kedves kis előadás törte meg, a széncinege kezdett el dalolni, hiányoltam is az énekét, hiszen szombaton többedmagával adott téli koncertet. A borús, szomorú idő ellenére, neki jó kedve volt, dalos kedve, melynek én nagyon megörültem. Lassan hazafelé vettem az irányt, mire az erdőszélre értem a világosság már bebocsátást kapott a fák közé.