A tavasz első hírnöke.

A mögöttünk álló hetek és hónapok, a kemény fagyok és a vastag hótakaró emlékeit hagyták hátra. Az elmúlt napokban az éjszakai fagyok kezdtek megszelídülni, és napközben is pozitív tartományba kúszott a hőmérő higanyszála. A vastag fehér lepel pedig csak olvadt és olvadt, vékonyka vízereket és hatalmas tócsákat hagyva maga után. A kiskertemben még mindig több centiméteres a hótakaró, de aljában már tocsogó víz áll, mert a fagyott talaj még nem tudja magába szívni a nedvességet.

Vasárnap reggel sűrű ködlepelbe burkolózva próbált ébredezni a természet, de nagyon nehezen ment neki, mert a komor, sötét fellegek feltartóztatták a világosságot. Kora délután aztán ezek a felhők úgy döntöttek, hogy tovarobognak az égbolton, ezzel megadva az esélyt a nap sugarainak, hogy átmelengessék a természet ösvényeit. Ilyenkor februárban már napról-napra egyre melegebben simogatják a tájat, ezzel ébresztve a földben megbújó apró életeket. A kiskertem egyik szegletében, a földben szunnyadnak a hóvirág hagymáim, akik bizony már megérezték a tavasz közeledtét, mert dacolva a hóval, sorra dugják elő apró fejecskéjüket. Még nagyon kicsik, de napról-napra egyre nagyobbra, erősebbre fognak nőni, és egy szép napsütéses reggelen szétnyitják hófehér szirmaikat, és csillagszemükkel majd kedvesen rám mosolyognak.