Dalra fakadt a fekete rigó.

Fekete rigó hím

Kora este indultam útnak, a lenyugvó nap emlékét már csak a vöröslő égalja őrizte. Néhány felhőfoszlány úszott tova, mintha valahová sietnének, majd feltűnt az esthajnalcsillag, mely olyan fényesen ragyogott a mai estén is, mint a legtündöklőbb gyémánt. A levegő enyhe volt, régen, hosszú hónapok óta nem éreztem, ezt az arcot oly kellemesen simogató érzést. Az alkonyat áttetsző fátylát az erdő fáira terítette, és a daloló kék cinege hirtelen elhallgatott. Percekig csend ülte meg az erdőt, majd nem messze tőlem vörös mellényes madárka kezdett el dalolni. A vörösbegy előadását pillanatok múlva, a már annyira várt dallam egészítette ki, eleinte szolidan, mintha csak magában dúdolna, próbálgatta hangját, majd egyre hangosabban és áthatóbban énekelt. Az elhúzódó tél miatt idén később fakadtak dalra a feketerigók, de a mai kellemesen enyhe, tavaszias időjárás, meghozta a kedvüket az énekléshez, mely előadások már szívből szólnak, szerelemre lobban szívből. Percekig hallgattam őt, és amíg csak szólt nem tudtam szabadulni tőle. Hónapok óta nem volt benne részem, és annyira szeretem a rigó csengő strófáit, hogy szó szerint, rabul tudja ejti a szívemet. Ahogy a sötétség egyre beljebb kúszott a fák közé, az ének helyét izgatott csipogás vette át, melyet elülés előtt hallatnak. Erre a hangra több irányból is válasz érkezett, majd hirtelen csend lett, néma csend. Elhallgattak a fekete rigók, elcsendesedett a vörösbegy, csak a fiatal cserfák elszáradt levelei zizegtek. A csillagok szépen sorban elfoglalták helyeiket, és velük együtt beköszöntött a tél végi este.

 Fekete rigó tojó