Vasárnapi séta.

Bogyó, a legnehezebben megörökíthető fotóalanyom

Szombaton egész álló nap az eső esett, kövér, sűrű cseppjeivel áztatva a természet ösvényeit. Vasárnap reggelre azonban szerencsére elállt az égi áldás, és szikrázó napsütésre ébredhettem. Nem is kellett ennél több, nyakamba akasztottam a fényképező gépemet, fogtam kis társamat Bogyót, és útra is indultunk. Ezen a reggelen már nem fagyott, de a szombaton oly viharosan fújó szél, nem akart veszíteni vad erejéből. Az ösvényen letört ágak feküdtek, az ő erejüket legyőzte a szél. A napsütötte déli oldalon, ahol egy hete még csak apró jelei voltak a bársonyos tüdőfűnek, most lila és rózsaszín kedves virágokkal csalták mágnesként a tekintetemet. Az eső és a melengető nap sugarai sorra csalják elő őket, és még mennyien lesznek, a bokrok töve, a puha zöldellő fűszálak között rengeteg bimbós tüdőfű lapult meg. Volt köztük bársonyos és petyegetett is. Miközben szépségüket örökítettem meg a kezemet a csalán szurdosta össze. Gorombán és mérgesen támadnak az emberre, és csípik, ahol csak érik a bőrét. De nem bántam, ők is hozzátartoznak a természethez. Olyan aprócskák még, alig hogy előbújtak, és már most milyen erejük van. Hetek múlva ember magasságúra nőnek, és ezeket az ösvényeket teljesen uralmuk alá veszik, lehetetlenné téve az átjutást rajtuk. Így amíg lehet kihasználom, a kora tavasz nyitott kis ösvényeit, ahol ágak bokrok között vezet az utam. Erre ember nem jár, de pont ezért érdekes, vadak azonban annál több. Nyomaikat a saras talaj ezen a reggelen is elevenen őrizte. Szarvasok, őzek, vaddisznók haladtak ugyan itt. És mint kiderült nem csak haladtak, hanem még ott is voltak, jobban mondva volt. Az egyik bozótos részen az egyik bokor sűrűjéből jelenlétemmel ébresztettem egy vadmalacot, aki mérges röffenésésel szaladt el. Megijedt szegény, de nekem is hevesebben kezdett verni a szívem, annyira el voltam, foglalva a virágokkal, hogy meglepett a csörtetése, én pedig őt leptem meg. Pillanatok múlva azonban már sehol sem volt, elszaladt amerre vitte a patája. A homok dombra érve, láttam, hogy milyen csodásak a felhők, vékony, itt-ott átlátszó fátyollal takarták be a már-már mesébe illő kék eget. Szeretek itt a dombon megpihenni, hallgatni a madarak tavaszi koncertjeit, és figyelni a tájat. Nagyon-nagyon sokszor kijövök ide, de egy pillanatra sem unatkozom, vagy érzem azt, hogy ezt már annyiszor láttam. Mert hiába, hogy a szokott helyen álldogál a Karancs vagy a Salgói vár, a táj mégis minden egyes látogatásomkor más és más arcát mutatja. Mások a fények, ahogy a nap megsüti a tájat, mások a felhők az égbolton, más és más növények és rovarok csalják a tekintetemet, a hangok is mások, és az évszakok is. Soha semmi sem ismétlődik meg úgy, ahogy azt előtte átélhettem. Mindig tartogat újat a természet. És ez így is van rendjén, van ami elmúlik, de helyébe egy újabb lép. A természet folyamatosan gondoskodik róla, hogy legyen miben gyönyörködnünk. Ilyenkor tavasszal pedig még a szokottnál is több kedves pillanatot élhetünk át, hiszen most születik újjá a természet.

Bársonyos tüdőfű

 Pettyegetett tüdőfű