Mókus a Mátrában.

Az időjósok, az elmúlt hétvégére napsütéses, kellemesen meleg időt ígértek. Vasárnap kora reggel, amikor kinéztem az ablakon az ébredező nap sugarainak nyoma sem volt. Sötét komor felhők tornyosultak az égbolton, és még egy aprócska rést sem hagytak szabadon, ahol a nap kikukucskálhatott volna. Még szombaton elterveztem, hogy elkezdem a sziklakertemet rendbe szedni, mert a fagyos tél, sajnos nagy károkat okozott, a benne élő növényekben. Sokan nem bírtak megbirkózni az olykor -26 fokos hideggel, és hiába vártam, mély álmukból már nem bírta felébreszteni őket a kikelet sem. Fázós volt a reggel, és vastagon kellett öltöznöm, amikor munkámnak nekiláttam. Késő délelőtt aztán felcsillant a remény első sugara, a felhők közötti résen egy napsugár kandikált ki, majd fokozatosan követte őt a többi. A szürke fellegek pedig tovarobogtak az égbolton. Nagyon megörültem, hogy a délutánra tervezett túránkat szép tavaszi időben tehetjük meg, de sajnos nem így lett. Még el sem értük a Mátra lábát újra a felhők vették át a főszerepet, háttérbe szorítva a nap ragyogását. Kedvem azonban nem szeghette, hiszen boldog voltam, hogy újra a hatalmas bükkfák ölelésében szedhetem a lábaimat, azon a helyen, amely a legkedvesebb a számomra. A tavasz a Mátrába is megérkezett, a talajt színes szőnyegként terítették be a virágok, a fákon üde zöld lombok díszlettek, és megkezdődött a kökény virágzása is, mely a tavasz legédesebb illatát árasztja magából. Nagyon sokszor kirándultunk már ezeken az ösvényeken, de csak nagyon ritkán sikerült találkoznunk vadakkal. Egyik kirándulásunk alkalmával fenséges szépségű muflonokat láthattunk, és egyszer egy vadnyúl keresztezte az utunkat. Pedig járnak erre felé őzek, szarvasok és vaddisznók is, melyeknek az emlékét elevenen őrzi a talaj. Patanyomok, földtúrások, és kényelmes fekhelyek árulkodnak róla, hogy itt élnek ők is, még ha nem is láthatom őket, csak lelki szemeim előtt. Éppen az egyik fekhelyet vizsgálgattam, amikor mozgás jeleire lettem figyelmes. Az elszáradt avarban valaki kutatott, látni nem láttam ki lehetett az, de a levelek csörgése elárulta jelenlétét. Mozdulatlanul figyeltem, mígnem egy fekete rigó tűnt fel szemeim előtt, amint élénk sárga csőrével forgatta az avart, bízva benne, hogy annak rejtekében finom csemegét találhat. Hirtelen megszűnt a motozás, csend lett, talán a felkutatott uzsonnáját fogyasztotta el éppen, majd széttárta éjfekete tollait, és tovarepült a fák között. Éppen indulni akartam, amikor újra a levelek csörgése törte meg a csendet, szinte biztosra vettem, hogy az imént elrepült fekete rigó párja maradt még ott keresgélni, de csalódnom kellett nem ő volt az. De ez a csalódás kellemes volt, mert egy puha, szürkésbarna bundás mókuska dugta elő kedves kis arcocskáját a fa törzse mögül, és éppen rám nézet. Tökéletes pillanat volt, ahogy a fa mohás törzsénél álldogált, mely mögül csak feje, hatalmas bojtot viselő fülei és kíváncsi tekintete kandikált ki. Meg szerettem volna őt örökíteni, de tudtam, ha felemel a fényképezőgépemet ő azon nyomban menekülőre fogja, és meg sem áll a fa védelmező ágainak az öleléséig. Így csak álltunk, mint akiknek a lába földbe gyökerezett, és egymást néztük. Pillanatok teltek így el, tudtam jól, hogy aki előbb megunja a kíváncsi nézelődést az ő lesz, mert én még percekig figyeltem, és gyönyörködtem volna kedves kis jelenlétében. De neki ebből elég volt ennyi, és fürge ugrásokkal a fa ágán termett, majd leült a törzs mellé, és újra engem figyelt. Közel volt, szinte látni lehetett szemének pajkos csillogását, de nem félt, inkább a kíváncsiság hajtotta. Gondolom, nem sűrűn találkozik itt az erdő mélyén emberekkel, és ha már a sors így hozta, jól megnézett magának. Én pedig vettem a bátorságot, és lassan, óvatosan felemeltem a fényképező gépemet, bízva benne, hogy nem rémül meg tőle, és hagyja, hogy megörökítsem. De a kis bundás ügyet sem vetett rá, ő csak figyelt, szemei talán még kíváncsibban csillogtak, mellső lábát pedig pici, fehér mellkasára helyezte. Egyik fotót követte a másik, a bátor kis mókus pedig új pózba állt, mint egy igazi modell, de az is legügyesebb fajtából. Kezecskéit összekulcsolta, bozontos farkával betakarta hátát, és gondolkodóba esett, hogy vajon ez az ismeretlen odalent mit csinálhat? Biztosan nem sejtette, hogy egy életre szóló kis fotósorozatot, melyet Veletek is megosztok. Percek teltek így el, és most sem tudom, ha nem indulok el, meddig néztük volna egymást, mert a kis bundás nagyon kitartó volt. De ahogy elindultam, ő is elindult, ugrott egyet, még egyet, majd megállt, felém fordította fejecskéjét, és kedvesen csillogó szemeivel búcsúzóul még utoljára rám nézett.