A kék cinegék fészke.

Tollas kis barátaink igazán leleményesek tudnak lenni életük minden területén. Van egy aprócska madár, kinek égszínkék és nap sárga tollruhája, kedves kis arcocskája mindig magával tud ragadni, akár hányszor megpillantom őt. Ügyessége és leleményessége túltesz a többi kis tollason. Ő nem más, mint a kékcinege, kit, ha meglátok, mosolyra húzódik a szám. Az én kertemben, és a minket körülölelő erdőkben nem mondható túl gyakori fajnak. A széncinege és a barátcinege mellett ők sokkal kevesebben teszik nálam tiszteletüket, így amikor megjelennek, boldogság önti el a szívem. Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor sok-sok évvel ezelőtt kihelyeztem az első etetőmet a kiskertemben, melyet apukám készített el gondos kezeivel, ez az etető még mind a mai napig a kis tollas vendégeim szolgálatában áll. Ennek a kis madárétteremnek az első vendége a kékcinege volt, ő volt az, aki elsőként felfedezte, hogy bizony a kis házikóban finom falatok várják őt és társait. Akik jöttek is szépen sorban egymást követve, a kis kékség elvezette őket a kertembe, és megmutatta a többi madárnak is, hogy nálam finom falatok és mérhetetlen szeretet várja őket. De a leleményessége nem csak a táplálkozásban mutatkozik meg, hanem a fészkelési szokásaiban is. A minap, éppen amikor az erdő ösvényein szedtem a lábam, lettem figyelmes egy kékcinege párra. Egy hatalmasra nőtt, szép öreg kort megélt tölgyfa ágán álldogált, finom csemegével a csőrében. A hosszú évtizedek nyomukat hagyták ezen a fán, egyik-másik ága letört melynek a helyén most rések tátongnak. Az egyik ilyen letört ágon fenn a magasban, a fa lombkoronájának a teteje felé, egy harkály által kivájt lyuk díszlett. Sejtésem szerint kis fakopáncs készíthette el ide valamikor, évekkel ezelőtt otthonát. Most joggal kérdezhetnétek, hogy miért éppen a kis fakopáncsra gondolok. A válaszom erre a kérdésetekre az lenne, mert a kis fakopáncs szokása, hogy korhadó fa ágába ácsolja odúját. Azonban ez az ág vége is, melyen az odú áll valamikor évekkel ezelőtt letört, és most egy nyílás tátong rajta. Ebből a résből pedig egy aprócska fej kukucskált ki, majd egyre kijjebb merészkedett, majd szárnyra kapva tovarepült a fák sűrűjébe. A fa ágán álldogáló kékcinege pedig, ahol a másik távozott ott ment be. Majd pillanatokkal később üres csőrrel ő is tovaszállt. Bent a faág belsejében lapul a fészkük, melyben aprócska éhes csőrű cinegék várják szüleiket, hogy jóllakassák őket. A szülők pedig jöttek is, szépen sorban egymás után, annak rendje és módja szerint. Csőrükben fő táplálékukkal, a lepkehernyókkal, mely a fiók legfontosabb eledele. Hosszú perceken keresztül figyeltem őket, és a szülők csak jöttek, mentek fáradtságot nem ismerve. Majd lassan én is tovább folytattam az utamat, ismételten kedves élményekkel gazdagodva.