Augusztusi kánikula.

 Kardoslepke

Nagy ökörszemlepke

 Nagy gyöngyházlepke

Az erdő szélen vadgesztenyefa köszönti utamat, minden áldott sétámon ő az első, aki üdvözöl, és akinek a védelmére bízom a botomat, mely sétáim segítője. Ez a dús lomkoronával büszkélkedő gesztenyefa hosszú évek, sőt évtizedek óta áll itt, és évről-évre minden ősszel a szarvasok legkedvesebb elemózsiáját hullatja a talajra. Idén azonban a tavaszi havazásnak és a fagyos időnek a rossz emlékeit ő is őrzi. Levelei összeszáradva álldogálnak a karjain, és, ha a gyenge szellő beléjük kap, semmi ellenállást sem mutatnak, megadják magukat, búcsút vesznek otthonuktól, és halk zizegéssel hullnak alá a talajra. Felnézek az ágai közé, figyelem, hogy idén is megajándékozza e finom falatokkal az erdő szarvas lakóit, de szomorúan veszem tudomásul, hogy nagy lakomát itt nem fognak csapni. Egy-egy kósza szúrós bundába bújt gesztenye ringatózik odafenn, de nincsenek sokan. Tovább indulok, talpam alatt a száraz avar csörög, nem messze a bodzabokor rejtekében pedig vörösbegy csattogása töri meg a nyár végi erdő csendjét. A nap ilyenkor augusztus közepe felé már észrevehetően tovább lustálkodik reggelente, este pedig hamarabb álomra hunyja a szemét. Ma megelőztem őt, meleg, perzselő sugarai még a hegy mögött ébredeznek, de ennek ellenére már most meleg van, igazi nyári, fülledt forróság. Az egész hét így telt el, kánikulai meleggel, melyben a hőmérő higanyszála majd a 40 fokot súrolta. Ahogy haladok előre lépésről lépésre, megjelenik az első napsugár a fák koronájának a legtetején, majd sorban követik őt a többiek. A kis tisztás lakói még alszanak. Sáskák, lepkék, katicabogarak, aranyos rózsabogarak várják, hogy a nap melege végigsimítsa testüket. Nesztelenül álldogálnak a könnyed, vékony harmatruhát viselő fűszálakon. Fejem felett fecskék szálldosnak, vékonyka hangjuk alig hallható, a kék égbolton apró, fehér bárányfelhők kergetőznek, de hiába a nagy igyekezet nem érik utol egymást. Az éj leple alatt valakik jártak erre, talán szarvasok vagy vaddisznók voltak, lábaiknak nyomát a letaposott növényzet mutatja. Örülök is a csapásuknak, így én is könnyebben át tudok vágni a fejem magasságáig érő seprence, csalán és lómenta seregen. Egy hete voltam kint, de ezen idő alatt nagy változás ment végbe az erdőn. A fák, ideje korán kezdték meg leveleiknek az elhullatását, melyben nagy szerepe volt a perzselő forróságnak, és a csapadék hiányának. Ahogy haladok előre az ösvényen, olyan érzés kerít hatalmába, mintha már az őszi erőben szedném a lábaimat, pedig még nyár van, és igaz, hogy az új évszak már a természet ajtaján kopogtat, de addig még hetek vannak hátra. Gyenge szellő űz pajkos játékot a fák leveleivel, melyek könnyed tánccal, életük utolsó táncával hullnak alá a talajra, és egyre csak sokasítsák a talajt beborító puha lombszőnyeget. Utam ugyanazon az ösvényen vezet melyen egy hete is jártam. Keresem sorra a virágokat, és szomorúan látom, hogy a nagy hűségtől és a friss víz hiányától ernyedten, összepöndörödve, lehajtott fejecskéikkel szomorúan álldogálnak. Várják a szebb napokat, és bíznak benne, hogy talán az eső még erőd adhat egyre gyengébb testüknek. A talaj porzik a lábam alatt, melyen a repedések egyre nagyobbak, hisz napról napra egyre nehezebben elviselhető a forróság. Én is érzem magamon a meleg napok terhét, és hiába van kora reggel, a levegő egyre fülledtebb és izzasztóbb, a lábaim egyre nehezebben visznek előre, így inkább úgy döntök, hogy megállok és megpihenek. Pihenő helyemül egy öreg tölgyfa puha fűszálakkal borított árnyékát választom. Láthatóan a fűszálak is szeretnek itt a tölgy védelmező ölelésében élni, mert még ebben a nagy szárazságban is olyan üdék, mint a nyár elején, nem úgy, mint a mezőket beborító rokonaik, akik kitikkadva álldogálnak. Nekik nincsen védelem a fejük felett, egész álló nap a forró sugarak égetik a testüket, és már nehezen bírják, láthatóan egyre nehezebb elviselniük nekik is a hőséget és a szárazságot. De itt a nagy tölgy alatt élők boldogan virulnak, és ha ők jól érzik itt magukat, akkor ez egy nagyon jó kis otthon lehet, melyet én is, igaz csak rövid időre birtokba veszek. Táskámat, mely radiátorként fűti a hátamat, magam mellé teszem, és kulacsomból vizet kortyolok. Amikor elindultam otthonról még kellemesen hideg volt, de mostanra olyan mintha perceken keresztül a tűzhelyen melegedett volna. Hátradőlök és figyelem a fa lombját, az ő levelei még zöldek, de itt-ott megbújva már megjelentek az első sárgás színek is. A dús levelek között pedig feltűnnek az erdőlakók kedvelt csemegéi is a makkok. Most még erősen kapaszkodnak az ágakhoz, és csak aprócska orruk kukucskál elő az őket körbeölelő kupacsból, de hetek múlva elkezdi őket hullatni a fa, és akkor az ő kopogásuk fogja megtörni az őszi erdő csendjét. Addig azonban még van idő, és minden nappal, ahogy haladnak előre a hetek ők egyre érettebbé és nagyobbá válnak. Akkor lesz ám itt nagy lakoma, éjjel nappal szorgos és éhes vendégek teszik majd tiszteletüket. A hideg téli napokra előre gondoló szajkók, csíkos bundás aprócska erdei egerek, daliás szarvasok, kecses őzek, folyton egymással veszekedő vaddisznók, puha vörös bundába bújt mókusok szedegetik, rágcsálják és rejtegetik majd a terméseket. Szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy a szajkó sorra nyeli el a finom csemegét, egyiket a másik után, és mindig, akárhányszor megtudom figyelni ámulatba esek, hogy fér el annyi makk a begyébe, de elfér, olykor 8-9 lapul benne, de kutatások szerint képes 14 makkor is elnyelni. Ezeket pedig gondosan elrejtegeti az avar védelmébe, fák üregeibe, előre gondolva az ínséges téli napokra. A völgyből neszezés hallatszik, óvatosan felállok, mert sejtem, hogy valamilyen vad lehet a hang kiváltója, őz, róka, szarvas vagy akár egy vaddisznó. Behúzódok a fa törzse mögé és figyelek, ki lehet az, nem látom, majd pillanatokkal később egy csinos csíkos bundácskát viselő vadmalac tűnik fel a bozótos szélén. Aprócska orrával bőszen az avart túrja, kutat, keres, hátha valamilyen finom, a foga alá való csemege lapul meg alatta. Egyedül van, se a mamája, se a testvérei nincsenek a közelében, de még csak neszek sem szűrődnek ki, hogy követnék őt a többiek. Magányosan keresgél, majd gondol egyet, visszafordul és elnyeli őt a sűrű bozót. Még egy darabig hallom a halk, távolodó hangját, majd elhalkul, és újra a csend veszi át az uralmat az erdő felett. Talán ott pihennek a többiek a sűrű bozótban, és hozzájuk tért vissza. Ismerős nekem is ott lent a völgyben az a szúrós vadszederrel benőtt ösvény. Kora tavasszal, amikor még nem borítja levél és friss hajtás a bokrokat, könnyebben át lehet hatolni köztük, én is jártam már arra, és egy szép nagyra nőtt vaddisznó délutáni sziesztáját zavartam meg. Szegény nagyon megrémült váratlan látogatásomtól, patáit egymás után szedve csörtetett végi a szúrós bokrok seregén. Bevallom, akkor engem is meglepett, ahogy a semmiből előtűnt, és az én szívem is hevesebben vert a kelleténél. Talán most is ott pihenget, csak már nem egyedül, hanem kis családja társaságában és lehet tőle kóborolt el ez a kis kíváncsi, korgó gyomrú malacka. Visszatértem a tölgyfa alá, táskámat a hátamra vettem, és búcsút vettem árnyákot adó vendéglátómtól. Lassan visszaereszkedek a völgybe, ki a nap fényében fürdő tisztásra, ahol már minden lakó ébren van, színes szárnyaikkal a forró levegőt szelik, vagy süttetik magukat a fűszálakon az egyre perzselőbb napsütésben. Szép nagyra nőtt kardos lepkék, nagy gyöngyházlepkék, nagy ökörszemlepkék, zöld ruhába bújt aranyos rózsabogarak lakmározzák a virágok édes nektárját, miközben méhek igazi kis hada zümmög a lómenta virágjai körül. Ők nem foglalkoznak a meleggel, szorgalmasan gyűjtik a nektárt, és szálldosnak egyik virágról a másikra. Nem időzök sokáig köztük, inkább visszahúzódok a fák kicsit hűvösebb ölelésébe, és utamat a pelyhes kenderkefüvekkel és erdei csillaghúrokkal tarkított ösvényen folytatom hazáig.

 Vízi csillaghúr

Pelyhes kenderkefű

Aprócska vadmalac

       Szajkó