Ájtatos manó.

Van egy számomra kedves rovar, mely ilyenkor ősz elején bukkan fel a mezők és a rétek fűszálai között. Földön kívülinek tűnő fejével és hatalmas szemeivel folyamatosan környezetét kémleli zsákmány után kutatva. Kifinomult látásának, és jól forgatható fejének köszönhetően minden apró mozgást észrevesz, és szinte semmi sem kerülheti el a figyelmét. Ő az imádkozó sáska vagy kedvesebb nevén ájtatos manó. De kedves név ide vagy oda ő egy igazi vérszomjas ragadozó, akinek, ha egyszer fűrészes lábai közé kerül az áldozata többé onnan menekülni nem tud, könyörtelenül átfonja hosszú lábaival, és el nem ereszti. Főként rovarokkal táplálkozik, szoborrá dermedve, mozdulatlanul várja közelébe kerülő zsákmányát. Mozgása lassú és megfontolt, repülni csak akkor repül, ha nagyon muszáj, és akkor is csak kis távot képes megtenni. Valójában a sietségre semmi oka nincsen, hiszen rejtő színezete kitűnő álcázást biztosít a számára. Leggyakrabban zöld, de a környezetétől függően barna színezetű is lehet.

Éppen a napokban jött létre az idei esztendő első találkozása az ájtatos manóval, és azóta a természetnek hála, már többször is sikerült őket megfigyelnem. Ahogy a lábaimat szedtem a tisztás egyre szárazabb fűszálai között, jöttömre szárnyra kapott, és kiindulási helyétől mintegy jó másfél méternyire landolt. Óvatosan keresni kezdtem őt, amikor megpillantottam, az elszáradt vadmurok tetején álldogált, és fejét hol jobbra, hol balra fordítva kémlelte a környezetét. A fejéhez képest nagy szemeivel aztán kérdően engem kezdett vizsgálgatni. Talán érezte, hogy nem akarok neki semmi rosszat, és nem jelentek rá veszélyt barátságosan tűrte közelségemet. Majd, mint ha ott se lennék elkezdett tisztálkodni. Megpucolta hosszú vékony csápjait, rendbe szedte, oly sok rovaráldozatot zsákmányul ejtő fűrészes lábait, és mit sem törődött vele, hogy közben nézőközönsége akadt. Miután magára hagytam, és pár méterre eltávolodtam tőle újra egy imádkozó sáska reppent fel előttem. Széttárta szép nagyra nőtt szárnyait, és a közönséges cickafark virágára szállt le. Ennek a sáskának a színezet barna volt. Ilyen barna manóval nagyon ritkán találkozom, általában felénk a zöld színűek vannak elterjedve. Mérete is kisebb volt, mint az előtte megfigyelt zöld példány, és sokkal izgágábban viselkedett. Kitartóan követtem minden mozdulatát, míg elszántságomat siker koronázta és sikerült lefotóznom. Szinte egy pillanatra sem állt meg, egyik növényről a másikra mászott, mindaddig még le nem telepedett egy neki tetsző helyen, ahol aztán mozdulatlanul, szinte dermedten várakozott. Magára is hagytam őt, mert sejtésen szerint a zsákmányára várt, egy éppen arra tévedő rovarra, akit uzsonnára elfogyaszthat.

Bízom benne, hogy az elkövetkező napokban és hetekben még lesz alkalmam manókkal, találkoznom, hisz ők az ősz legkedvesebb rovarjai a számomra.