Az erdő meséje - Kopog az erdő

 Dámszarvas borjú

 Dámszarvas tehén

 Vadmalac

 Mókus

Szajkó riasztása

Fogadjátok sok szeretettel az őszi erdő meséjét. Én most ezzel a történettel szeretnék búcsút venni az ide ősztől. Ajánlom ezt a történetet többek között Béres Andreának és Lipták Zolinak, akik arra biztattak, hogy írjam meg az első gyermekeknek is szánható mesémet, és akik hisznek és eddig is hittek bennem, és abban, hogy egyszer akár saját könyvem is megjelenhet. Ez még távolinak tűnik a számomra, de az első mesém megszületett. Hálásan köszönöm a figyelmeteket.

Ősz vége felé, halk koppanások törik meg az álmos erdő csendjét, jelezvén minden lakójának, hogy itt van idő, ebben az esztendőben is megérkezett a nagy lakoma ideje. A színes ünneplőbe öltözött cser és tölgyfák mind elálmosodtak, és mielőtt elszenderednének, útnak engedik, aprócska sipkás gyermekeiket. Ők pedig az őszi nap gyengéd simítására sorra fejest ugranak a hívogató, puha avarral terített mélységbe, és évszázadok óta ugyanazzal a halk nesszel jelzik földetérésüket. Minden apró makknak megvan a maga, előre megírt sorsa. Vannak, akik azért születnek, hogy fává cseperedjenek, de legtöbbjük azért jön erre a világra, hogy jóllakassanak minden éhes gyomrot, a közelgő tél előtt. A lakók már jól ismerik ezt a fülüknek oly kedves hívó hangot, és aki hallja, tiszteletét teszi az ősz által bőségesen és gondosan megterített asztalnál.

Elsőként, az erdő legéberebb őrének jutott fülébe a hívójel, hisz az ő figyelmét semmilyen esemény vagy történés nem kerülheti el, mely a nagy fák védelmében történik. Senki sem léphet úgy be a birodalmába, hogy ő ne tudna róla, és mihelyt tudomására jut, hangosan, jól hallhatóan figyelmezteti a többieket, hogy mindenkihez eljusson a hír. Amint meghallotta a makkgyerekek eleven zsivaját, gondolkodóba esett, feje tetején égnek meresztette tollait, és figyelt, hogy a hangok melyik irányból jönnek, merre induljon. Fülei, mint minden alkalommal, most is csalhatatlanok voltak, szárnyait széttárta, az ég kékjében játszó tollai elővillantak, majd jellegzetes recsegő hangja közepette a levegőbe emelkedett, és megindul, a helyes irányba. Ezt a hangot minden lakó jól ismeri, és akik nem hallották meg a makkok halk neszeit, most már azok is tudták, hogy a tölgyfa útnak indított szép nagyra nőtt gyermekeit.

Érkeztek is sorban az éhes lakók. Ki-ki a maga idejében, voltak akik, az éj leple alatt, de voltak olyanok is, akik nappal tették tiszteletüket nála. A pirkadat mihelyst fátylát kezdte hajtogatni, a mókusok kitörölték az álmot a szemükből, és ügyes ugrásokkal siettek a jól ismert fához, hogy minden reggel ébredőt megelőzzenek, és a legjobb falatok nekik jussanak. Egész álló nap nyüzsgött az élet a tölgyfa karjainak védelmében, és az élelmesebbek nem csak a jelennek éltek, előre gondoltak a közelgő télre is. Amikor majd minden apró falat számítani fog, minden, apró morzsa, amivel korgó gyomruk éhségét egy kicsit csillapítani tudják. Majd akkor milyen jól fognak jönni a degeszre tömött aprócska spájzok, melyekben makkok, diók meglapulva várják, hogy gazdáik rátaláljanak. Azonban egyes raktárak feledésbe merülnek, de azok készletei sem mennek kárba, hiszen lakói a tavaszi napfény lágy simítására kihajtanak, és, ha a szerencse is melléjük szegődik, hosszú évek alatt fává cseperedhetnek, olyan szép sudár fává, mint anyjuk, akik egykoron útnak engedte őket.

Ahogy közeledett az este, a vaddisznó koca is meghallotta a jól ismert a jelet, és meg sem várta, hogy a nap elbújjon az égbolt peremén, ő sorra ébresztgetni kezdte a sűrű bokorban összebújt, egymást melengető fiacskáit, hogy eljött az idő, a nagy őszi lakoma ideje. A gyerekkori bundájukat éppen a napokban levető fiacskái, mind egytől-egyik aprócska patáikra ugortak, és indulásra készen voltak. A fiatalok még soha nem hallották a makkgyerekek neszezéseit, mégis jól tudták, hogy ezek a kedves hangok nagy lakoma ígéretét hordozzák magukban. Elindultak hát szépen felsorakozva, követve anyjuk minden egyes mozdulatát, hisz alig várták, hogy megízleljék az ősz legfontosabb és legfinomabb csemegéjét.

Lent a völgyben ahonnan, minden áldott nap a szürkület bújik elő, a szarvastehén pihent borjával. A mama még kora reggel hallotta a szajkó kiáltását, és elkezdte szép nagyra nőtt füleit hegyezni. Hallgatta a messziről osonó neszeket, mígnem egy jól ismert hangot azonosított. Már hosszú évek óta ismeri a makkgyerekek októberben megszólaló zsibongását, és ilyenkor már alig várja, hogy a védelmező este leterítse az erdőre sötét, számára a biztonságot jelentő fátylát. Ahogy az égen a sok millió csillag elfoglalta a helyét, ő is útnak indult fiacskájával, hogy megmutassa neki is az öreg tölgyet. Úgy ahogy az ő mamája is tette ezt hosszú évekkel ezelőtt, mely találkozás emléke mind a mai napig elevenen él emlékezetében. A fa ma is úgy áll, mint azelőtt, mintha semmit sem változott volna, talán egy-két ránccal több volt kedves arcocskáján, de a mai napig csillogó, odaadó szemekkel vártja vendégeit, éppen úgy, mint annak idején. A kisborjúnak ismeretlen volt a hely, és az orrát csiklandozó fanyar illat sem tetszett neki igazán. Vékonyka lábai megremegtek, ahogy a szél dühösen végigszaladt mellette, még közelebb bújt az anyjához, védelmet és megnyugtatást keresve. A szél pedig csak szaladt, és szaladt, mintha fontos találkozója lenne, és minden útjába került fát megborzolt, melyekről úgy hullottak a levelek, mint télen a hópelyhek nagy hóviharok idején. De nem csak a faleveleket sodorta magával az éj sötét mélységébe, hanem a kis sapkás makkgyerekeket is, akik hirtelen olyan lármázást csaptak, hogy még a mókusok is résnyire nyitották álomra hunyt szemeiket. Hallotta a messzire osonó ricsajt a szarvas és fiatal borja is, akkor a mama már jól tudta, hogy már csak pár lépés, és odaérnek kitűzött céljukhoz. A kis borjú reszkető lábakkal követte anyját, és amikor megálltak a fa alatt, alig hittek a szemüknek. A földön, a színes puha avart olyan vastagon fedték be az apró makkok, mintha hintve lettek volna, ilyen bőséget még a szarvas mama sem látott. Percekig unszolta kicsinyét, hogy jöjjön, ne féljen, kóstolja meg a finom csemegét. Mígnem az, bátortalanul szájába vette az első makkot, jól megrágta, nyelt egy nagyot, és aprócska mosoly ült ki arcocskáján, mely annak a jele volt, hogy ízlett neki az őszi csemege.

Hosszú napokon keresztül tették tiszteletüket az erdő lakói az öreg tölgynél, ő pedig minden gyermekét útjára indította, hogy egyik állat se szenvedjen hiányt, éhes gyomorral és üres spájzzal senki se nézzen szembe a közelgő fagyos téllel.     

Pár héttel később, amikor a szarvas és borja újra látogatást tett az öreg tölgynél, a kicsi rá sem ismert a helyre. Csend és nyugalom ölelte körbe a fát, melynek karjai védtelenül és csupaszon nyújtóztak az ég felé, szemei pedig lehunyva pihentek, nem volt zsivaj, nem volt eleven kopogás, melytől annyira félt, a néma csendben még anyja lélegzet vételét is tisztán hallotta. Nem tudta a kicsi mit történt, hisz eddigi, rövidke élete alatt ilyet még nem látott, hová tűntek a hangok, hová tűnt a tölgy színes ruhája tette fel magában a kérdést. Mert a csend parancsoló volt és komor, meg sem mert szólalni, de tudta, hogy később anyja mindet elmesélni neki, és fényt derít erre a furcsa titokra, az ősz titkára.   

 Tölgyfa

 Tölgyfa

 Csertölgy makk 

Ezzel a makkal már valaki jól lakott