Búcsú a 2017-es esztendőtől!

 Kedves olvasóim ezúton szeretnék Nektek Boldogságban, és Élményekben Gazdag Új Esztendőt Kívánni!

Elérkezett az idei év utolsó napja, és én hálát szeretnék adni, a sok kedves emlékekért, a boldog pillanatokért, melyeket a természet ösvényein élhettem át. Ezekből a számomra fontos élményekből egy csokorra valót gyűjtöttem össze, így véve búcsút a mögöttem álló esztendőtől.

Január:

Az idei esztendő első hónapja igazán kedves élményeket tartogatott a számomra, melyek közül a legkedvesebb, a süldő vaddisznókkal való találkozásom volt.

Vaddisznó süldő

Február:

A február még ízig-vérig téli hónap, de a természet már érzi, hogy közeleg a tavasz, és az újjászületés. Az idei év első virága a kikeleti hóvirág, már február legelején bontogatni kezdte hófehér csillagszemeit.

Kikeleti hóvirág

Kikeleti hóvirág

Március:

Ebben a hónapban már egyre jobban érezni lehetett a tavasz leheletét, sorra bújtak elő az avartakaró védelméből a színes szirmokkal büszkélkedő erdei virágok.  

Mezei tyúktaréj 

 Erdei galambvirág

Április: 

Áprilisban a madarak dalitól voltak hangosak az erdők-mezők ösvényei, és sorra ébredeztek téli álmukból a rovarvilág szebbnél szebb képviselői. 

Hétpettyes katicabogár 

Nagybajszú méh

Május: 

Az erdei ösvények üde zöld lombruhájukkal védték a madarak gondosan megépített fészkeit, melyekben aprócska tollasok láttak napvilágot, akiket a gondos madárszülők fáradtságot nem ismerve tápláltak, hogy szép nagyra, és erősre cseperedjenek. 

Nagy fakopáncs

 Nagy fakopáncs fióka

Június: 

Megérkezett az első nyári hónap, a természet szerteágazó ösvényein zsongott az élet. Madarak szálldosnak ágról ágra, és lepkék lejtettek könnyed táncot a virágokkal tarkított rétek felett. 

 Piros szender

Barna tűzlepke

Július: 

Július elején szépen lassan elcsendesedtek a madarak énekei, az új nemzedék fiókái pedig egyre önállóbbá váltak. Naplemente után őzsuták merészkedtek elő az erdők védelméből, kiket aprócska, pettyes gidái kísértek.   

 Nagy fakopáncs fiatal példány

 Őzsuta

Augusztus:

Az utolsó nyári hónapban, már az őszre kezdett készülni a természet. Kezdtek szárnyra kapni vonuló madaraink, hogy megkezdjék vándorútjukat telelő területeik irányába.  Évről évre ebben a hónapban találkozom a legtöbbször nagy kedvenceimmel az ájtatos manókkal, és ez az idei esztendőben is így történt.  

Imádkozó sáska

 Imádkozó sáska

Szeptember: 

Beköszöntött az első őszi hónap, a természet  bőséges táplálékkal látta el lakóit. Szirmait bontogatta az ősz legszebb virága az őszike, az erdők ösvényein pedig megkezdődött az őszi csoda, a lombszíneződés. 

Őszi kikerics

Október:

Októberben kiteljesedett az ősz, és minden szépségét feltárta előttünk. Az erdők fái a legszebb, és a legszínesebb ünneplőjüket öltötték magukra, az avarból pedig szebbnél szebb kis kalaposok bújtak elő.

Légyölő galóca

November:

November elejére puha avar fedte be az erdők ösvényeit, melyek közül őzlábgombák kukucskáltak ki. A mókusok, a közelgő télre gondolva, elkezdték feltölteni az aprócska spájzaikat. 

Nagy őzlábgomba

Mókus

December: 

A hónap legelején a tél a legszebb arcát mutatta meg nekünk. A rétek, a mezők, és az erdők ösvényeire, vastag hópaplant terített a természet.

Napkelte az erdő fái között

Nagy fakopáncs

 

A legkedvesebb hely számomra a természet, és amikor csak tehetem az ösvényeit járom. Azonban mostanában, nagyon kevés alkalmam volt rá, hogy a társaságában töltsem az időmet. Minden porcikámnak hiányoztak az erdei séták, a fülemnek az oly kedves hangok, szemeimnek a szokott ösvények látványa, orromnak pedig az erdő tiszta, és utánozhatatlan friss illata. Nagyon vágytam már rá, és terveztem, hogy az ünnepek alatt, ha a természet is kegyes lesz hozzám, és úgy akarja, odakint a fák végelmében köszöntöm a reggelt, és a csodaszép színekben pompázó napkeltét.

Korán indultunk útnak, akkor, amikor még a szürkület vendégeskedett a fák ölelésében. Sejtelmes fény járta át az erdőt, gyengéd szél suttogott a fák csupasz ágai között, és a korán ébredő vörösbegyek csettegtek a bokrok ágai között, mintha aznapi teendőjüket vitatták volna meg. A csillagok már mind, egytől egyig nyugovóra tértek, hisz jól tudták, hogy hamarosan át kell adniuk a helyüket a nap izzó korongjának, és a világosságnak. Az elmúlt hetekben több alkalommal is könnyed hópihék hullottak alá a szürke fellegekből, és időről-időre fehér paplanjukat terítették a tájra. Az újonnan jött havazás mindig egy kicsit vastagított a fehér takarón, én pedig bizakodó voltam, hogy a karácsonyi ünnepeket hófehér ruhába öltözött táj fogadja majd. Pénteken napközben azonban nagy bánatomra hozzánk is megérkezett az előre jósolt enyhülés, és álmaim a fehér karácsonyról kezdtek szerte foszlani. Szombat reggelre pedig, amikor végre a természet ösvényére léphettünk, a hó egyre vékonyabb rétegben fedte a talajt. A kiserdőben az elmúlt napokban nagy lehetett a forgalom, mert mancsok, paták tisztán kivehető emlékei díszítették a fehér leplet. A kis tisztáson a hó sokkal, de sokkal vastagabb volt, hisz ide a fák magas sudarától, ilyenkor télen nem süt be a nap, és langyos sugaraival nem tudja megolvasztani az egymáson sokasodó fehér pihéket. Semmi máshoz nem fogható érzés a puha hóban járni, ilyenkor az embert igazi boldogság keríti a hatalmába. Elhagyva a tisztás érintetlen békéjét, tovább vettük az utunkat a hegy felé. Az égbolton puha felhőpamacsok úsztak, egymás után szépen sorban, mint a libák, akik esti szállásuk felé szedik lábaikat. A pamacsokat pedig halvány rózsaszínre festette láthatatlan ecsetjével, a hegy mögött ébredező nap. Első, lágyan melengető sugarai, már a Karancs-hegy lankáit cirógatták, amikor a keleti égbolton kíváncsian kikukucskált korongjának a széle. A levegő kristály tiszta volt, a gyengéd szél, hideg fagyos lehelete az arcomat csípte, az ébredő nap látványa pedig elvarázsolt, mint mindig is teszi. A táj egyre világosabb fényben fürdött, olyan fényben melyet csak ilyenkor, a napkelte időszakában láthatunk. Ez a lágy, sárgás fény, nem vakító, mint a forró nyári napokon, amikor a nap izzó korongja az égbolt legtetején szikrázik. Ez sokkal gyengédebb, és bársonyosan puha, mint a lágy simítás, mely alig érezhető, még oly kellemes.

Az erdő lakói is ébredezni kezdtek, szépen sorban, törölgették ki az éjszaka álmát a szemeikből, és ébrenlétüknek hangot is attak. A kora reggel csendjét sorra törték meg a kis tollasok csivitelései. Csuszkák füttyögtek önfeledten a tölgyfa karjai között, a cinegék csak csacsogtak, és csacsogtak, élénk narancssárga mellényes süvöltő legények pedig csendesen alig hallhatóan diskuráltak valami fontosnak tűnő dologról. Lent a mélyben, messze tőlünk, szajkók veszekedése törte meg ez erdő reggeli békéjét. Olyan zsibongást csaptak, hogy recsegő hangjuk messzire elkúszott a fák törzsei között. Hosszú percekig tartott a perlekedés, majd szépen lassan újra a nyugalom lett az úr. Pár méterre mellettünk a nagy fakopáncs is megkezdte a rendelését, tüzetesen átvizsgálta öreg tölgybetege mellkasát, és mihelyst meglelte a betegsége okozóját, szakértő csőrével, ügyes mozdulatokkal el is távolította.
Lassan mi is visszafelé vettük az utunkat, melyet hosszú perceken keresztül a fekete harkály fájdalmasnak tűnő kiáltás kísért. Az erdő sudara felett a felhőpamacsok színei egyre fakulni kezdtek, majd a kis akácosba is beszűrődtek a nap első, reggeli sugarai.    
    

 Barátcinege

   Csuszka

A negyedik vasárnap angyala

Áldott, Békés Karácsonyi Ünnepeket kívánok Nektek szeretettel! 

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, halványlila lepelbe öltözött angyal jelenik meg az égbolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, azt pengeti, és közben szépen énekel hozzá. De ahhoz, hogy meghallhassuk, szívünk tiszta kell, hogy legyen, és jól kell figyelnünk. A Béke nagyszerű dalát énekli, mely a karácsonyi gyermekről és Isten birodalmáról szól, mely eljő majd a Földön. Sok kis angyal kíséri a nagy angyalt, együtt énekelnek és örvendeznek a mennyben. Daluktól valamennyi mag, mely a földben szunnyad, felébred, és maga a Föld is figyel.

A fák nyugdíjas évei

 Fiatal széncinege

 

Fiatal széncinege

Ígéretemhez híven, most a szép kort megélt fákról fogok írni nektek.

Az erdő ösvényeit járva, újra és újra rabul ejtenek a szép öregkort megélt fák. Ilyenkor hála tölti meg a szívem, hogy maguk mögött hagyhatták a hosszú évtizedeket, és emberi kéz nem ártott nekik. Hiszen ők az erdők ékei, akik, ha szellő járja az erdőt, suttogó hangjukon mesélik el, minden értő embernek az életüket. Aki ismeri a természetet, az egészen biztosan meg fogja érteni a fák meséit, melyeket Ti is hallhattok, ha az erdő ösvényén szeditek a lábatokat. Hosszú évek ráncait, viszontagságos idők nyomait, és új életek otthonait őrzik testükön. Vigyázzunk hát rájuk, óvjuk őket és hagyjuk, hogy nyugodtan éljék nyugdíjas éveiket.

Az én kertemben is állnak ilyen szép öregkort megélt fák, és az egyikhez, mégpedig a meggyfához egy kedves történetem is tartozik. Amikor megvettük az erdőszéli kis telkünket szegény fa alig élt, csupasz karjai elszáradva nyújtóztak az ég felé. Szeptember volt, amikor először találkoztunk, ő magányosan levelek nélkül álldogált, nem tudott csinos, színes ünneplőbe öltözni, mint a többi lakó. Szomorúan várta a végzetét, hogy, ha megkezdődik az építkezés, elveszik az életét. Hisz ilyen csupasz, levelek nélküli fa ugyan kinek kellene, ő már nem lehet a kert dísze, hisz alig él. Karjaik között odú álldogált, melynek láthatóan régen nem lehettek lakói, így teljes magányában hunyta téli álomra a szemét. Vajon tavasszal felébred-e, lesz-e annyi ereje, hogy kinyissa szemeit? Pár hónappal később eljött a madárdalos kikelet, én pedig csökönyös voltam, mint egy szamár, nem engedtem, hogy a vadalma fának bántódása essék, hisz jelenléte senkit, és semmit nem zavart. Ahogy a nap egyre melegebb sugaraival kezdte simogatni a kertemet, a falakók sorra ébredtek fel téli álmukból, a rügyek egymást követve nyitották ki szemeiket, és pár nap alatt fehér virágruhába öltöztek, mintha mindannyian lakodalomba készültek volna. És lássatok csodát, a vadalmafa karjain is hófehér virágok díszlettek, mely az újjászületését jelentett. Végre nem kellett neki sem szégyenkeznie, nem kellett lesütött szemekkel búslakodnia, hiszen ő is ugyanolyan csinos volt, mint a többiek, az én szememben pedig a legcsinosabb. Ahogy a fehér szirmok lehullottak, megjelentek rajta az első üde zöld levelek, és egy kedves kismadár madár, egy széncinege tojó. Napokig méregette, nézegette a fa karján álldogáló kis lakot, kíváncsi szemekkel kukucskált be a nyíláson, majd elrepült. Kis idő elteltével újra megjelent, ismét bekukucskált és berepült az ajtón, mely új otthona ajtaja lett. Párja a hím reggeltől estig dalolt és dalolt, éneke betöltötte a kertem minden egyes szegletét. A tojó pedig jött, ment, jött, ment reggeltől estig mohával megpakolt csőrrel tüsténkedett, mígnem elkészült az új életek aprócska otthona, a takaros kis fészek. A hím csengő dalával, őrizte a kis lakását és a párját. Közben pedig finom falatokkal kedveskedett szíve választottjának. Amikor csak tehettem figyeltem életüket, mígnem egyik májusi reggelen azt vettem észre, hogy a szülők hernyókkal megpakolt csőrökkel repülnek be az odúba, mely nem jelentett mást, minthogy kikeltek az utódok. A hím és a tojó reggeltől estig élelem után kutatott, a diófa, és a cseresznyefa levelei között, hogy megpróbálják a lehetetlent, jóllakatni a fiókákat. Ahogy teltek a napok úgy lett egyre hangosabb a kis lakás, és két hét múlva csillogó szemű, kíváncsi tekintetű kis cinegék kukucskáltak ki a nagyvilágba. Ekkor már tudtam, hogy hamarosan kirepülnek, és kertem új lakókkal lesz gazdagabb. Abban az esztendőben két fészekaljnyi fióka látott napvilágot a vadalma karjai között, és a természetnek hála, azóta ez ismétlődik, évről-évre. Ahogy pedig beköszöntött az ősz, ő is magára öltötte a színes ruháját, mint azóta is teszi, minden esztendőben és nyugodtan hunyja álomra a szemét, hisz tudja, hogy ha a tavasz megérkezik ő, is vele ébred. Hisz fontos, féltve őrzött lakója a kertemnek. Ezt a történetet azért osztottam meg Veletek, hogy lássátok, azért mert egy fa öreg még ugyanolyan fontos tagja lehet a kertünknek.

Az öreg fák, akik nyugdíjas éveiket élik, kiváló lakóhelyet tudnak biztosítani nem csak a mesterséges odúknak, hanem a harkályok által mesterien kivájt otthonoknak is. Ha pedig a főbérlő harkály elhagyja az otthonát, arra számtalan albérlő fog jelentkezni, hiszen egyre kevesebb az idős fa, és velük együtt a természetes lakhelyek is megfogyatkoznak. Ha a kertünkben ilyen idős fák élnek, hagyjuk őket érintetlenül, mert így lakhelyet biztosíthatunk az egyedi csőrrel rendelkező harkályoknak, akik saját maguk vájják ki otthonukat a fák törzsébe.

A következő részben még mindig a fákról fogok írni Nektek, azokról a fákról, akik a gyümölcséréskor és a lombhullás után is finomabbnál-finomabb csemegékkel látják el a kertembe látogató tollas vendégeket. Hiszen a fák kérgének a rejtekében számtalan élőlény lapul, mely sok madár kedvenc csemegéje.

 Érkezik a finom falat

 

 Pihe-puha moha, a takaros fészek fő anyaga

 A széncinegék kis otthona

A harmadik vasárnap angyala

A harmadik vasárnap angyala

 

Advent harmadik vasárnapján egy fehéren ragyogó angyal jön le a Földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakozik a szívében, és megérinti a fénysugarával. Azután ez a fény ragyogni kezd az emberek szemében, és elér a kezükhöz, lábukhoz, egész testükhöz. Így, még aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, és hasonlítani kezd az angyalokhoz, feltéve, hogy tiszta szeretet lakozik a szívében. Ezt a fényt azonban nem láthatja minden ember. Csak az angyalok látják, és azok, akiknek szintén ott van a szemében ez a fény. Csak ha ott van a szemünkben ez a fény, akkor mehetünk el a karácsonyi gyermekhez, a megváltóhoz és láthatjuk meg őt.

A lucfenyő titkos kis lakói

Immár harmadik esztendeje annak, hogy megadatott az első találkozásom az erdei fülesbaglyokkal. Ezt az első találkozást azóta, a természetnek hála egyre több követett, és idén, nyár elején még a pár hetes fiókákkal is lehetőségem volt megismerkedni. Bevallom Nektek, hogy teljesen magukkal tudnak ragadni ezek a kedves kis madarak, ahogy szinte már izzó narancssárga szemeikkel, melyben ott lapul a kíváncsiság, nézegetnek, méregetnek, és követik minden egyes mozdulatomat.

Az elmúlt hétvégén Szécsény felé vettük az utunkat, abban bízva, hogy ismét találkoztok kedvenc baglyaimmal, akik évről-évre a város határában álldogáló szép nagyra nőtt fenyőfán töltik a hideg téli hónapokat. Szerencsére a várva várt találkozás ismét létre jött, hiszen éppen úgy, mint a tavalyi esztendőben is, ott múlatták  pihenő idejüket a fenyő óvó ágai között. Három példányt sikerült megfigyelnem, melyek közül kettő lehunyt szemmel szundikált, egy pedig elevenen figyelt. Narancssárga szemeiben a kíváncsiság csillogott, és minden egyes mozdulatomat követte, éppen úgy, mint egy munkáját jól végző felügyelő. Ha éppen takarásban voltam, nyakát nyújtogatni kezdte, hogy jól lássa a titokzatos nagy valamivel őt figyelő vendégét. Mint egy vérbeli modell, olyan szépen pózolt és tűrte a fényképezőgépen kattogását. A többek ügyet sem vetettek rólam, ők lehunyt szemeikkel pihenték az éjszakai vadászat fáradalmait.

Az erdei fülesbaglyok éjszaki életet élő állatok, akik a nappali világos időszak óráit pihenéssel, alvással töltik. Ahogy a szürkület puha leplét a tájra teríti elhagyják pihenő helyeiket, és szárnyra kapva útra kelnek a nagy mezők felé, hogy elejtett zsákmányaikkal éhségüket tudják csillapítani. Azonban nem csak a pillanatnak és a mának élnek, hanem gondolnak az ínségesebb napokra is. Egyik jellegzetességük, hogy amikor megadatik nekik több zsákmányt ejtenek el, mint amennyit el tudnak fogyasztani. Azokat a zsákmányokat, melyeket nem bírnak megenni, elrejtegetik, és a szűkösebb napokon ezekből a kis spájzokból élnek. Az erdei fülesbaglyok fő eledele a kis testű rágcsálók, és ezek közül is a legkedvesebbek számukra a mezei pockok. De nem vetik meg az egereket, vagy az apró testű énekes madarakat sem. Amikor telente a tájat vastag hó fedi be, akkor főként a mezei verebek kerülnek a terítékükre.      

Ezen kirándulásunk igazán szerencsésre sikerült hiszen a természet újra összehozta a találkozást a kis fülesekkel.  

Az én madárbarát kertem - Kertem falakói

 Fiatal meggyvágó 

 

 Meggyvágó hím 

 

 Széncinege tojó

 

Csuszka

Az én kertem olyannyira közel van a természethez, hogy a kerítésünk mögött szép nagy fákkal tarkított, hatalmas erdő álldogál, és ha a kapun kilépek, akkor egyből sudár fái között szedhetem a lábamat. Nagyon szeretek ennyire, szinte karnyújtásnyira élni ahhoz a helyhez, mely a legkedvesebb a számomra. Ennek az erdőkapcsolatos kertnek köszönhetően sok olyan vendégem van, akik az erdőben élik a napjaikat, de időről időre megtisztelnek a jelenlétükkel. Itt most nem csak a madarakra gondolok, hanem a mókusokra, a rókákra, a nyestekre, és még sorolhatnám mennyi meg mennyi vendég tért már be hozzám egy kis látogatásra. De maradok most a madaraknál, hisz ez a kis sorozatom most csak is kizárólag róluk szól, a kis tollas barátaimról.

Az előző részben megígértem Nektek, hogy a soron következő részben a kertemben élő fákról fogok írni, azokról a lakóimról melyeknek a társaságát, a madarak is nagyon kedvelik. Szerintem nagyon fontos, hogy kertünkben milyen növények élnek, hiszen a tollasok azokat a kerteket nagyobb szeretettel látogatják, ahol megfelelő táplálékot, búvó és éjszakázó helyeket, vagy éppen fészkelő helyeket tudnak találni.

Az én kertemben az első és a legfontosabb a természetesség. Minden cselekedetemmel arra törekszem, hogy fenntartsam a természet adta állapotot, és megpróbálok mindent a madarak szemszögéből nézni. Odafigyelek rá, hogy nekik mi lehet a jó, mik tetszhetnek, hol és hogy érezhetnék magukat a legjobban, a legbiztonságosabban. Egy szóval az én kertemben a világ, a madarak, és a többi élőlény körül forog.

Emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt megvásároltuk ezt a csodás kis telket, egyből azt a tanácsot kaptuk, hogy vágjuk ki az öreg fákat, irtsuk ki a bokrokat, hogy rendezettebb legyen a telek. De a rendezettség mindenkinek mást jelent, és miért ne lehetne a természettel együtt élni, mely nem jár azzal, hogy a kert elhanyagolt lenne, csak tudatosan van gondozva, hiszen a természetes állapot nem rendetlenség. Így minden lakó maradt a maga helyén, és mindenki fontos és szeretett tagja lett a kertemnek. Senkitől sem váltam meg, szíven nem lett volna elvenni az életüket, és milyen jól is tettem. Hiszen nekik köszönhetem nyaranta a hűs árnyákot, a sok kedves élőlény látogatását, a gyümölcsük érése idején a lelkesen szüretelő vendégeket, és a napvilágot látott fiókákat, akik az ő karjaik között cseperedhetnek fel.    

Ősszel, amikor a falakóim lehullajtják leveleiket, nem gereblyézem patika tisztaságúra a kertemet, hagyom, hogy a fák törzse körül, a bokrok aljában, a kerítés mentén megmaradjon a puha avartakaró. Hiszen a nyirkos levelek óvó védelmében számtalan rovar, pók, csiga rejtőzködik, akik kiváló táplálékot jelentenek a fekete rigóknak, az énekes rigóknak, a vörösbegyeknek, és minden rovarokkal táplálkozó vendégemnek.

A fák közül kiemelném a gyümölcsfáimat, a cseresznyét, az almát, a szilvát, a barackot. Melyeknek lédús és érett terméseit nem csak mink kedveljük, hanem a szajkók, a fekete rigók, a cseresznye magját pedig szívesen ropogtatják az erős csőrű meggyvágók. Akik pedig nincsenek oda a gyümölcs csemegéért, azok sem maradhatnak éhesen, hiszen a lomb védelmében, a fák levelei között hernyók, apró rovarok, pókok élnek, így a vörösbegyek, a cinegék, a rozsdafarkúak, a nagy fakopáncsok is meg tudják találni nem csak a maguk betevőjét, hanem a folyton éhes fiókáikat is jól tudják lakatni. Egyszóval a gyümölcsfák, minden jóval el tudják látni, a kertünkbe vendégeskedő madarakat.

Az imént említett fákon kívül az egyik légtiszteletbeli lakóm, a hosszú évek óta itt élő, szép nagyra nőtt diófa. Akinek karjai között megannyi rovar, hernyó él, és akinek csonthéjas termése, az őszi hónapok legkedveltebb csemegéje. Érés idején jönnek is a látogatók szép számban, szajkók, harkályok, akik bámulatos ügyességgel törik fel a kemény héjukat, a lepergett morzsákat pedig a leleményes cinegék csipegetik össze. A diófa élete megérne egy külön történetet, hisz annyi kedves emléket adott már nekem.

De nem csak a gyümölcsfák kedveltek a madarak körében, hanem a szép sudárra nőtt fenyőfáim is. Melyek sűrű karjai gondosan elkészített fészkeket rejtenek, ahol az új nemzedék aprócska fiókái látják meg évről-évre napvilágot. Az örökzöld fák nem csak kitűnő fészkelő helyül szolgálnak, hanem biztonságos búvó és éjszakázó helyet is biztosítanak a hozzájuk betérő tollasoknak.

Végezetül pedig az akácfáimat említeném meg, azokat a fákat melyeknek fehér virágai minden áldott tavaszon különleges illattal borítják be a kertemet. Jól tudom, hogy az emberek körében nem egy kedvelt fafajta, de édes, pollenben gazdag virágai rengeteg szorgos méhnek, és egyéb nektárjára éhes rovarnak adnak táplálékot. És ne felejtsük el, hogy ők azok, akiknek hála jár, hisz, ha nem lennének, nem kerülhetne forró teáinkba a sokunk által kedvelt akácméz, melyet nekik és az apró rovarok szorgos munkájának köszönhetünk. De nem csak a rovarok körében közkedveltek, hanem a madarak is, főként az énekes rigók szeretik, hiszen második éve, óvó karjaik között építik meg a fészküket.

Ebben az írásomban azt szerettem volna bemutatni Nektek, hogy milyen fontos kertünkben a fák sokszínűsége, hiszen mindegyiket másért és másért kedvelnek a tollas vendégeink, és ha ők, a fák nem lennének, sokkal sivárabb lenne az élet a kertünkben.

A következő bejegyzésem ugyancsak a fákról fog szólni. Azokról a fákról, akiktől sokan legszívesebben megszabadulnának, mert már az emberekre nézve hasznot már nem hoznak, de ha a madarak szemével nézzük, ők az igazi kincsek, a nyugdíjas éveiket élő, ráncos, itt-ott sebzett, korhadt fák.   

 Fekete rigó hím és tojó

 Nagy fakopáncs

 

 Diófa