Júdásfülegomba
Júdásfülegomba
Osztrák csészegomba
Aranyos rezgőgomba
Az újév második napjának reggelén, ismét a barátságtalan
arcát mutatta az időjárás. A sötét felhőkből, egymást kergetve hullottak alá az
eső, szép nagyra nőtt cseppjei, és az egyébként is saras erdei ösvényeket, még
jobban feláztatták. Szerencsére kora délelőtt a csapadékot adó felhők
tovarobogtak kelet felé, olyan gyorsan, mint akiket kergetnek, kora délután pedig
a nap első sugarai is végigsimították a tájat. A szokottnál előbb értünk haza a
munkahelyünkről, és reggeli eső, saras ösvények ide vagy oda, a természet a
szabadba csábított. Amikor az utunkra indultunk a felhők takarásából a nap
sugarai előbújtak, és lágyan cirógatták az erdő fáit, melyek legtetején a tengelicek kis
kórusa csacsogott. Tetszett nekik is a napsütés, hisz hosszú napok óta nem volt
benne részük. Olyan kellemesen langyos volt a levegő, mintha nem is január, a
tél majdnem közepe lett volna. Ha érzésemre kellett volna hagyatkoznom, és nem
a naptárra, február végének saccoltam volna. A kellemes időben úgy
füttyögtek a csuszkák, mint a bírók, amikor a sípot fújják, a tengelicek és a
csízek pedig úgy csacsarásztak, mint akinek nagyon sok dolgot kell
megvitatniuk, egymás szavába vágva csak mondták és mondták. Jó volt őket
hallgatni, és érezni, ahogy pezseg az élet, a szunnyadó fák védelmében.
Tél van, az az évszak, amikor az apró élőlények biztonságos
rejtekeikben pihennek, a virágok pedig az avarral betakart földben
szunyókálnak, és a még oly messzi tavaszról álmodnak. De hiába van tél a
naptár szerint, a természet nem ismeri a naptárt, ő szót fogad az időjárásnak,
mely már most január legelején előcsalta a hóvirágot, és az ország több részén
az ibolyát is. Ezért a mai sétámra, így a tél majdnem közepén, a makró
objektívemmel indultam útra. Gondoltam magamban lehet túl merész voltam, és a
sétám végén fotók nélkül térek haza. Mit fogok akkor Nektek megmutatni, csak az
írásom lesz majd Veletek megosztva? Persze fotók nélkül is csodásak az
élmények, de a képek sokkal jobban szemléltetik a látottakat. Azonban a
természetnek hála, nem kellett sokat filozofálnom a magamban feltett
kérdéseken, mert a talajon, az avar védelméből, élénk narancssárga színű, apró
gomba kukucskált elő, melynek becsületes neve Osztrák csészegomba. Ezzel a
gombával főként februártól találkozhatunk, de a kellemes időjárás előcsalta őt,
élénk színe pedig engem csalogatott, hogy csodáljam meg csinos külsejét.
Percekig időztem vele, majd tovább indultam, és újra meglepetés ért. Egy
korhadó fadarabon élénk sárga gombán akadt meg a tekintetem. Ilyenkor télen
kopár a táj. Hiányoznak az színek, csak a barna, a szürke megannyi árnyalata látható,
és itt-ott megkopott zöldek törik meg a szürkeséget. Ezért, legalábbis nekem,
minden más színen megakad a tekintetem, pláne olyanon, ami nemcsak hogy más,
hanem világítóan élénk is, mint a csészegomba volt. Ez a korhadó fadarabon
pihenő gomba is ilyen szép élénk színben pompázott, csak ő arany sárga
árnyalatban. Megjelenése igazán látványos, nem csak, már, már hivalkodó színe,
hanem kocsonyaszerű állaga miatt is. Tisztességes neve Aranyos rezgőgomba, aki
az erdő ösvényeit egész évben díszítheti. Boldogságom határtalan volt, hogy két
gombával is sikerült találkoznom, és ekkor még nem is sejtettem, hogy a téli
gomba kaland vele még nem ért véget. Utunk egy szokott vadcsapáson vezetett
végig, mely olyannyira ki van járva, hogy beillik egy turisták által jól
kitaposott ösvénynek. Ennek a vadcsapásnak nem sokkal előttünk szarvas vendégei
voltak, hátrahagyott ürülékük őrizte az emléküket. A vadsztráda egyik része
igencsak szűkös, itt sűrű bokrok, és tövisekkel felfegyverkezett akácfák állnak
őrt, védelmezve az erre járókat. Éppen ahogy elhaladtam az egyik, mohával
gondosan befedett fatörzs mellett, kedvenc gombámon akadt meg a tekintetem. Már
neve sem szokványos, nem még a kinézete. Ő nem más, mint a Júdásfülegomba. Barna
színe, kocsonyás állaga, az emberi fülhöz hasonlító kinézete, igazán egyedi, és
különleges megjelenést kölcsönöz neki. Többedmagával álldogált a fa törzsén, és
nekem mindannyian nagyon tetszettek, egytől egyig. Annyira belemélyedtem a
látottakba, hogy észre sem vettem, hogy sötétedik. Az égboltot újra sötétszürke
fellegek foglalták el, a nap korongja pedig már a hegy mögött pihent. Lassan mi
is hazafelé indultunk, amikor egy kettétört fa törzsének, egészen a tövénél,
apró, szinte alig látható kis kalaposok csoportosultak, szorosan egymás mellé
bújva. Élénk rozsda sárga színük az erdőt uraló szürkületben is jól látható
volt. Olyan aprók, és törékenyek ezek a Téli fülőke gombák, hogy alig látszódtak ki a fa törzsét
melengető avarból. Már alig volt fény, amikor találkoztam velük, de mint az
objektívem, a kis lámpásom is a táskámba került, és milyen jó hasznát vettem
neki. Nem sokkal mellettük, egy kivágott fa földben maradt törzsén, melyet
hosszú évek alatt puha moha fedett be, 7-8 milliméteres szarvasagancs gombák
álldogáltak. A mohák a reggeli eső cseppjeit őrizték, albérlői pedig büszkén,
éppen úgy, mint a koronás szarvasok, ott álltak köztük.
Mire hazaértünk, a szürkület már meghajolt az este sötétje
előtt, és alázatosan, mint minden áldott nap átadta neki a helyét. Nem hittem
volna, hogy január elején, ennyi élénk színű, csinos kis kalapos díszíti a téli
erdőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése