Havas reggelen

Hétfőn, ahogy lassan leszállt az este, apró hópihék fúrták át magukat az égboltot betakaró sötétszürke felhőkből, és egymást kergetve hulltak alá a talajra. A hőmérő higanyszála egy kicsivel nulla fok felett tanyázott, így a csillogó pihék, ahogy földet értek, pillanatok alatt el is olvadtak. Azonban a felhők nem adták fel, kitartóan egymást követve indították útnak a csodaszép kinézetű kristályaikat.

Az éjszaka sötét paplanja alatt a levegő lejjebb hűlt, melynek hála reggelre újra fehér dunnát öltött magára a táj. Napközben volt egy kis csapadék szünet, de kora délután újra minden erejét beleadva, ismét havazni kezdett. Ez így ment egész álló este, éjszaka és még szerda reggel is.  A hópihék csak gyűltek és gyűltek egyre vastagabbra, és vastagabbra. Amikor szerda reggel kinéztem az ablakom teljesen elámultam, hogy a hó dunna szép csendesen, milyen szép vastagra hízott. Minden fehér volt, csillogóan fehér, a fák vastag és vékony gallyai, a bokrok minden egyes ága, még a legcingárabbak is. A hóréteg vastagsága elérte a 20 centimétert.

Az erdő ösvényei csaltak, hogy lépjek rájuk, sétáljak a fák hóval fedett sátra alatt, de sajnos időm ezen a reggelen nem engedte, csak a kiskertemből tudtam gyönyörködni bennük.

Ahogy munkába készülődtem megjelent kertem legkedvesebb lakója Szotyi. Ezen a reggelen nem számítottam rá, hogy lemerészkedik a fenyőfán meglapuló fészkéből, hisz a mókusok nem szeretik a havat. De az éhség, a parancsoló korgó gyomor, nagy úr, és ha csak szinte pár ugrásnyira van a finom csemegével megtöltött etető, akkor hó ide vagy oda lemerészkedik a talajra. Ahogy közeledett szinte teljesen elmerült a hóban, csinos vörös bundájába fehér pihék kapaszkodtak, és el nem eresztették. Azonban Szotyit ez cseppet sem bántotta, vagy zavarta, mintha a hópihék a legjobb barátai lettek volna, mosolygó arccal tűrte, hogy kabátkájába csimpaszkodnak. Örömmel vitte, cipelte őket.

Ezen a reggelen első útja a napraforgómaggal feltöltött etetőhöz vezetett, és érkezése után bőszen neki is látott az apró magszemek megtörésének, melyekkel mardosó éhségét csillapította. Hosszú percek teltek el, és ő csak falatozott és falatozott, egyik magot törte a másik után, olyan gyorsan, mintha egy felgyorsított film pörgött volna a szemeim előtt. Ahogy múlt az idő nekem sajnos indulnom kellet, pedig de szívesen figyeltem volna még kedves kis mókusomat, de nem volt mit tenni, hisz szólított a kötelesség. Így búcsút vettem tőle, és magára hagytam, hogy folytassa tovább reggelijét.