Vörös róka
Vörös róka
Borz lábnyoma
Vadcsapás
Közönséges boróka
Fakín
Gubacs a tölgyfa levelén
Csertölgy makkok
Csertölgy makk
Közönséges fagyal
Amikor a természet szerteágazó ösvényeit járom, nyitott szemmel és füllel haladok az utamon. Hisz annyi apró kincs lapul a fák, a bokrok, vagy éppen az avar árnyékában, annyi halk nesz oson tova a szél könnyed szárnyán, melyek csak arra várnak, hogy észrevegyük, megismerjük és megcsodáljuk őket. Én pedig mindent meg szeretném ismerni, minden kincsét melyet feltár előttem.
A kellemesen enyhe idő múlthéten vasárnapjának a reggelén, engem is a szabadba
csábított. Sejtettem ahol már nem lesz hólepel, ott sár lesz, nagyon nagy sár,
de annyi baj legyen, kedvem ez nem szeghette. Az égbolton szürke felhők
kavarogtak, és vékony ködtakaró ülte meg az ösvényeket. Éppen, hogy indulni
készültem egyik kedves látogatómon akadt meg a tekintetem, a szép vörös bundát
viselő róka komán. Az erdőszélén állva keresett kutatott, talán éjszaki
portyája húzódott el, és a világosság még a szabadban érte. Rám nézett, majd
tovább folytatta a keresést, egyáltalán nem hozta zavarba a jelenlétem, én is
figyeltem őt, majd valami csemegét a szájába vett rágott rajta kettőt, lenyelte, útját pedig tovább folytatta a sűrű fák irányába.
Rég nem hallottam ilyen kedvesen elevennek az erdőt. Csuszkák
füttyögtek, olyan teli torokból, hogy egészen messzire száll az előadásuk.
Széncinegék énekelték a tavaszt váró dalocskájukat, mely strófákba a kékcinegék
is becsatlakoztak. Úgy gyöngyözött az énekük, mint a kis patak vize, mely dallamok a
nap kellemesen melengető sugarait is előcsalták. Ahogy a sugarak előbújtak, úgy
lett a hangoktól egyre teltebb a levegő, sorra nyíltak meg a madarak csőrei,
melyekből a strófák kedvesen csilingeltek.
A domboldal, naptól rejtett részén még hófoltok
tarkállottak, mely foltok az arra járt erdőlakók nyomait őrizték. Szavasok,
őzek, vaddisznók, patái, rókák mancsai, és egy különleges lenyomat, amilyet
eddig még nem láttam, csak határozó könyvekben, ezt pedig nem más hagyta maga
mögött, mint az igazán csinos, éjszakai életet élő borz. Többször is felvette
őt a vadkamerám, éjszaka láttam már én is, amikor az erdőszélén cammogott, de
sajnos fotót még nem tudtam róla készíteni. Minden estre a nyomának is nagyon
megörültem, és annak, hogy itt él ő is ebben a szép, nagy erdőben.
Tovább haladva utamon, a hófoltok teljesen eltűntek, olvadt
levét, szomjasan nyelte el a föld. Utam alatt nyitott szemmel kerestem, a téli
erdő kincseit, azokat a szépségeket, melyekben ilyenkor is gyönyörködhetünk.
Kincsek és érdekességek pedig akadtak szép számmal. Csinos, csipkézett szélű
zuzmók, melyek a bokrok és a fák ágain pihennek. A fiatal tölgyfákon maradt
levelek, melyek dallamosan csilingelnek, amikor a gyenge szél beléjük kap. A
fagyalbokrokon álldogáló, csillogóan fekete bogyók, melyek még várják az éhes
csőröket. Az ilyenkor is csodás hamvas kék színű tűlevélruhát viselő
borókabokrok, melyeken szinte a leveleikkel megegyező színű termések díszlenek.
Apró sipkás makkok, akik elbújva az avar védelmében várják sorsuk beteljesedését.
A kökény bokrok ágait díszítő, aprócska duzzadó rügyek, melyek mind, egytől
egyig, izgatottan vágynak a tavaszi napsugarak melengető simítását. A tölgyleveleken
nyugvó borsószemnyi gubacsok, melyek otthonokat rejtenek, a rovarok
otthonait. Az üde sárga bogyók, a téli erdő érdekes színfoltjai, melyek becsületes
neve fakín. De rajtuk kívül jelen voltak még az erdő éber fülei, a
júdásfülegombák, a téli fülőkék, és a szarvasagancsgombák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése