Ébredező erdő

 Bársonyos tüdőfű

 Bársonyos tüdőfű

 

Március vége felé járunk, de még mind éjszakánként kemény fagyok, napközben pedig hűvös nappalok követik egymást. A hűvös északi oldalakon kisebb-nagyobb hófoltok tarkítják az avart, melyből a tavasz virágainak még esélyük sincsen előbújni, hiszen a talaj is még keményre fagyott. Az erdő déli részén, ahol a nap már langyos sugaraival fésüli a talajt, megjelentek a salátaboglárka apró zöld levelei, és egyre több bársonyos és pettyegetett tüdőfű dugja elő kíváncsi kis arcocskáját. Tavaly ilyenkor már mind virágba borulva élvezték a tavaszi napsugarakat, és örömmel várták, a szirmaikat körbezsongó rovarokat. Most pedig még csak itt-ott kukucskál elő egy-egy apró fejecske, arra várva, hogy a levegő melegebbre, kellemesebbre és cirógatóbbra forduljon.

Kora délután indultunk el sétánkra, azon az úton amerre egy halkan csörgedező kis patak folyik a medrében, és melynek partján tavasszal a keltikék, a salátaboglárkák, a bogláros szellőrózsák, az erdei galambvirágok, sárga, fehér, lila, és üde zöld virágszőnyeggel fedik be a talajt. A kis patak vize most sebesebben szaladt a kavicsokkal gondosan kirakott medrében, nem olyan komótosan és ráérősen, mint az aszályos nyári napokon teszi. Hisz most volt bőven vízutánpótlása. A Salgói vár környéki hegyekből elszivárgó víz egy része, ennek a pataknak a vizét táplálja. Utunk egy része mellette vezetett, de a hóvirágokon, és az aranyos veselkéken kívül még más virág nem bontotta ki szirmát. A fűszálak is félősen kelnek új életre, óvatosan bújnak elő, érzik, hogy az igazi, testüket melengető tavasz még nem érkezett még meg.

Ahogy egyre távolodtunk a vízfolyástól, hangja egyre csendesebb, és csendesebb lett, majd csilingelő zenéje teljesen elhalkult, és a messzibe veszett. Ahogy a völgyből kiértünk, és a tölgyes, szép nagyra nőtt fái között szedtük a lábunkat, újra a napsugarak melengették nem csak a mi, hanem a szép sudárra nőtt fák testét is. Kellemes volt itt a levegő, sokkal melegebbnek érződött, és ez a madaraknak is nagyon tetszett. A csend egyszeribe eltűnt, pillanatok alatt nyoma veszett. Helyét pedig, csengő strófák vették át. Csuszkák, cinegék, erdei pintyek, énekes és fekete rigók, vörösbegyek fülbemászó muzsikája szalad tova a fák törzsei között, majd magasra fel a sudarakba, hogy mindenki hallja ezt a gyönyörű koncertet.

Sokáig időztünk ebben a szép nagy tölgyesben, mialatt bizakodva szemléltem a talajt lábaim előtt, hátha a nap meleg sugarai, elő tudtak csalni legalább egy-két szál szép színes virágot. És így is lett, szó szerint. Az egész nagy erdőben, két szál bársonyos tüdőfűvel sikerült találkoznunk, de nekem ez is boldogság volt, hisz nagyon szeretem őket is, mind az összes többi virágot. Élénk rózsaszín és lila színük könnyen előtűnik a barna avarból, és mint a mágnes úgy vonzzák, a már színekre éhes tekintetemet.

A szél, mely hosszú időn át megbújva pihent, újra erőre kapott. Hideg kezeivel, az avart igazgatta, mintha, nem tetszett volna neki, ahogy a talajt borították. Mindenkit újabb és újabb helyre tessékelt, miközben kellemesen lágy, csilingelő hangot hallattak, mely egyre és egyre jobban összeolvadt a kis patak halk morajával, ahogy utunk újra felé vezetett. A nap sugarait és a madarak eleven trilláit magunk mögött hagytuk, és újra a csendes völgybe szedtük a lábunkat, ahol a csendet, az egyre csak szaladó és szaladó víz halk moraja törte meg.      
     

Kikeleti hóvirág

 Aranyos veselke