Piros sapkás ritka vendég

 Barna zsezse

Legutóbbi bejegyzésemben említést tettem róla, hogy vasárnap délelőtt egy különleges madár tette tiszteletét a kertemben. Most erről, a számomra nagyon különleges eseményről fogok beszámolni Nektek.

Szombat délután a tél ismét bebocsátást kért a természet ajtaján, és nem volt mást tenni, be kellett engedni, hisz ő az erősebb. Az évszakhoz képest szokatlan hideg és hó ismét nehéz helyzet elé állítja az erdők, mezők lakóit, akik már mind, egytől egyig a tavasz eljövetelét várják. Nem csak a kellemesen meleg miatt, hanem hogy a természet újra terített asztallal vendégelje meg őket, hogy a szűkös, táplálékban szegény hónapoknak végre vége szakadjon. De a tél fagyos lépteivel, újra és újra visszafordul, és nem akarja átadni helyét a tavasznak. Pedig már a madarak is serényen készülődnek, hisz megkezdődött a nászidőszakuk. Hajnalonként, amikor a nap az égbolt peremén ébredezik, ők már talpon vannak, és legcsinosabb tollruhájukba öltözve, messzire hangzó strófáikat ismételgetik, így versengve a tojók kegyeiért. Azonban a fagyos hajnalokon a madarak koncertje is csendesebb, mint pár nappal ezelőtt volt, napközben is újra az etetőimet látogatják, és csak ritkán énekelnek. Mintha a nagy hidegben semmi kedvük sem lenne a daloláshoz, most csak az éjszaka elvesztett energiáik pótlására gondolnak, és arra, hogy éhes csőrüket élelemmel töltsék meg. A fekete rigók, az énekes rigók, akik a múlt héten, a napsütéses oly kellemes időben fuvolázó előadásukat hallatták, most csendesen gubbaszkodnak a fák ágai között,  nyakukat a válluk közé húzva.

Vasárnap délelőtt nagyon nagy volt a forgalom az etetőimnél, sorra jöttek a szokott vendégek cinegék, csuszkák, harkályok, szajkók, gerlék, verebek, csízek, erdei pintyek, zöldikék, feketerigók és a fakuszok. De ezen a napon hosszú idő után újra betért hozzám egy vörösbegy pár, és a csinos kinézetű fenyőpintyek is, akik eddig mindössze egyszer élvezték a vendégszeretetem. Tíz óra volt, amikor kipillantottam az akácfámra, és először azt hittem, hogy egy csízt látok, nem is lepődtem meg rajta, hisz ők rendszeres vendégeim, de valami furcsa volt, valami nem stimmelt a kinézetével. Óvatosan felemeltem a fényképező gépem, és felé fordítottam, amikor láttam, hogy fejecskéjén csinos kárminpiros sapkácskát visel, mely szín díszíti mellénykéjét is. Élőben még soha nem láttam ilyen madarat, de a határozó könyveimből már ismertem őt, így egyből tudtam, hogy a Barna zsezsével volt szerencsém találkoznom. Hirtelen a szívem a torkomban dobogott, a kezeim pedig remegni kezdtek, alig bírtam a gépet tartani. Gyorsan elővettem az állványom reménykedve benne, hogy ez a kedves, ritka vendég megvár, és, hogy tudok róla elfogadható fotókat készíteni. És sikerült, hiszen a délelőtt folyamán kétszer is visszatért az etetőhöz, hogy kínzó éhségét csillapítsa. Amikor a tálcás etetőben elhelyezkedett, senkit nem engedett szívesen maga mellé, védte az elemózsiát, és arra a néhány percre ő lett az etető csinos kis ura.

A zsezse hazánkban téli vendégként fordulhat elő, de az itt telelő madarak száma erősen változó. Egyes években inváziószerűen tűnnek fel csapatai, van amikor, csak néhány példánya teszi tiszteletét hazánkban, de olyan esztendők is előfordultak, hogy egyáltalán nem regisztrálták jelenlétüket. Hazájuk, és egyben költési területeik Európa északi tájai és Közép-Európa magasabb hegyei.

Amikor telelő területeiken élik a napjaikat, azt főként rokon fajaikhoz csatlakozva teszik. Főként a csízek és a tengelicek társaságát kedvelik, de tömeges előfordulásukkor nagyobb példányszámú zsezse csapatok is feltűnhetnek. A téli időszakban fő táplálékuk a különféle magvak, mint a nyírfafélék, az égerfák termésének apró magvai, de a gyommagvakat, és kora tavasszal a zsenge rügyeket is szívesen fogyasztják. Az én etetőmben is a napraforgómagot törte, ügyesen csőrében forgatva éppen úgy, mint azt a zöldikék, a meggyvágók, a pintyfélék vagy a többi maghántoló fajok is teszi. Csőre és nyelve segítségével addig forgatta a napraforgót, míg az fel nem tört. Ezek után, amikor a mag húsát megszabadította a héjtól, a csőre oldalán kiköpte a héjat, a finom magot pedig lenyelte. Amíg egyiket törte a másik után, betelepedett az etetőbe, és senkit nem látott szívesen maga mellett, mindössze egy-egy csíz tudott a közelébe férkőzni, és velük láthatóan nem nagy örömmel, de megosztozott az elemózsián. 

Ezen a télies hangulatú vasárnap délelőttön, ismét csodaszép emlékekkel ajándékozott meg a természet, és egy olyan fajt sikerült megfigyelnem, mely igazán nagy kincset ér a számomra.