Tavaszi reggelen

 Szajkó 

 Őz

 Őz 

Madárdalok és őzriasztás

Számomra a legkedvesebb hely az erdő, ahol igazán jól érzem magam, és minden egyes ott töltött pillanatban boldogság kerít a hatalmába. Szeretem az ösvényeit járni, figyelni lakóinak az életét, hallgatni a tovaosonó neszeket, hangokat, és mélyen beszívni az avar kellemesen fanyar illatát.

Csütörtökön éjszaka a sötétség leple alatt sűrűn hullani kezdett az eső, melynek emlékét még pénteken reggel is őrizték a fák, a bokrok és a talaj. A szép kövérre hízott cseppek minden ágon ott ültek, és ahogy az égbolt peremén ébredező nap sugarai végig simították őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt apró gyémántok. Ott voltak bennük a fák, a bokrok, az erdő apró részletei, melyek elfértek benne. Az ösvények sarasak voltak, csizmámon súlyos koloncként lógtak, és vitették magukat, mint a potyautasok, de ezt én egyáltalán nem bántam, örömmel cipeltem őket.

Pár napja annak, hogy teljesen megszűntek az éjszakai fagyok, és napközben is kellemesebb a levegő, mely telis-tele van a tavasz mámorító illatával. A földből sorra bújnak elő a kora tavaszi virágok, a rügyek úgy duzzadnak a gallyakon, mintha alig férnének a bőrükbe, és a puha avarból cingár fűszálak törnek az éltető fény felé. Ezen a reggelen valami megfoghatatlanul izgalmas várakozás uralta az erdőt, melynek lakói az ébredező nap gyöngéd fényében csillogtak.

Minden egyes lépésemet a madarak gyöngyöző, szerelmes éneke kísérte. Flótáztak a fekete rigók, az énekes rigók, a vörösbegyek, a pintyek, a cinegék, szajkók daloltak csendesen, csuszkák füttyögtek, és harkályok verték a fák törzseit, és dobolásuk hangja messze kúszott az ösvényeken. A magasban holló pár körözött, éjfekete tollruhájukon pedig meg-megcsillant a nap sugara.

Nem messze tőlem őzsuta szedte kecsen patáit, ráérősen, mint aki sehová sem siet. Mögötte gidája haladt, akinek lépései még a pajkosságról árulkodnak. Nem messze tőlük pedig a bakocska álldogált, és figyelt. Jól ismerem az őzcsaládot, hisz a természetnek hála gyakran van szerencsém találkozni velük. Ők pedig jól tudják nincsen félnivalójuk tőlem, így nyugodtan haladtak tovább az útjukon, mígnem eltűntek a szemeim elől. Pár perc múlva a suta riasztása hallatszott, melyet időről időre megismételt, majd nehezen megnyugodott, és újra csak a madarak énekétől volt hangos az erdő.

Jó 20 méterre előttem egy elkorhadt farönk alól vadnyúl bújt elő, ő ellentétben az őzekkel nagyon megrémült, és mancsait egymás után szedve szalad fel a hegyoldalra. Szép nagyra nőtt füleit a hátára simította, és jól látható volt, hogy gerincén sötét csík futott végi, színe pedig jóval világosabb volt, mint azoknak, akikkel eddig találkoztam.

A nap korongja egyre magasabbra kúszott a szikrázóan kék égen, melyen csak egy-két kósza felhőpamacs settenkedett. Sugarai az erdő legsűrűbb részén is a talajt simogatták, hisz nincsen még lomkorona, mely megállt parancsolna nekik. Ezek a sugarak pedig rózsaszín és lila virágszőnyeggé varázsolták pár nap alatt a talajt. A kellemesen enyhe időben, a bársonyos tüdőfüvek olyan sokan lettek, hogy nem tudtam melyiküket csodáljam meg, hisz mind egy szálig olyan szépek voltak. Ekkor hónapok óta nem hallott kedves hang szalad tova az ösvényen, búgni kezdett az örvös galamb. Hangja lágy volt, nem harsogott, csak kellemesen szétfolyt az erdő fái között, én pedig szívemben érzetem, hogy az igazi tavasz megérkezett.  

 Énekesrigó dala

 Bársonyos tüdőfű 

 Bársonyos tüdőfű

 Esőcsepp

 Esőcsepp