Varázslatos természet: Eső áztatta ösvények

Csipkebokor virága

Fehér akác virága

Fekete bodza virága

Nehézszagú gólyaorr

Hasznos tisztesfű

Erdei tisztesfű

Mezei zsálya

Késő délután volt, amikor egyre több és több komor felhő vette uralmába az égboltot, majd egymást követve úsztak tova, egyre hosszabb időre eltakarva a nap korongját. Ők hozták a reményt, melyben mindenki bízott, hogy a hosszú hetek óta tartó szárazság és szomjúság után végre felüdülést nyerhetnek a természet lakói. A föld egyre mélyebb, egyre súlyosabb ráncokat viselt magán, a rétek virágai folyton az eget kémlelték, nem e sodor a szél föléjük esőt hozó felhőket, melyből végre szomjúságukat tudnák oltani. Akik pedig már megunták a folytonos várakozást, azok lehajtott fejjel búslakodtak, mint akik végleg reményt vesztettek. Csüggedtségükből messziről osonó, halk dörrenés rázta fel őket, a mennydörgés távolból hallatszó, a szelek szárnyán utazó hangja. Minden mezőlakó délcegen kihúzta magát, és akinek még egy csepp ereje maradt felemelte szomorú kis arcocskáját, hogy saját szemével lássa az erőt adó eső közeledtét. A madarak hangosan, egyre hangosabban énekelték örömódájukat, hisz ők már tudták, a csőrről csőrre terjedő hírt, miszerint a hatalmas fákon túl már eső áztatja a természet ösvényeit és annak lakóit.

Az ég kékje lassan eltűnt, kisvártatva a sötétszürke felhősereg az égbolt minden szegletét uralma alá vette. A messziről jött, hosszú utat megtett szél a fák sudara közé szaladt, mire a levelek boldog zizegésbe, suttogásba kezdtek, miközben a vékony ágakon hintáztak. Ekkor az erdő legmagasabb fája mélyet sóhajtott, mely sóhaj bejárta az ösvényeket, és boldogan suttogni kezdte: - Esik, végre esik!

Az örömteli hír levélről-levélre, fáról-fára, madárcsőrről-madárcsőrre terjedt, majd a halk koppanásokat, az eső cseppjeinek dallamos zenéjét a mező lakói is meghallották, és mire fülükbe jutott a hír, már az ő testüket is a meleg tavaszi eső áztatta. Jólesően mindenki nyújtózni kezdett, hogy minden porcikáját érje a tisztító, éltető víz, hogy a hosszú hetek porát, mely mázsás súlyként ülte meg őket mind-mind lemossa róluk.

Nem volt nagy vihar, melynek tombolása fájdalmas nyomokat hagyott volna a természetben, csak gyengéden hullottak az esőcseppek, egymást követve vég nélkül.

Lassan az este is megérkezett csendes lépteivel. A rigó ázott tollaival olyan örömittasan dalolt, mint aki abba sem akarja hagyni, mint akinek semmi kedve nincsen nyugovóra térnie. A kakukk nevét ismételgette, az apró vörösbegy felborzolt tollakkal trillázott, a rigók pedig boldogságtól kábultan füttyögtek, miközben egyik másik bátrabb tücsök, a talpalávalót húzta a táncoló cseppeknek. A sötétség fátyla egyre jobban betakarta a világot, majd a legkitartóbb énekesek is nyugovóra tértek. Csend szállt az erdőre, mely csendet az égi áldás dallamos ritmusa törte meg. Éjféltájt lehetett, amikor csendesedni kezdett, majd az eső teljesen megszűnt.

Másnap reggel kellemes, oly régen nem érzett illat töltötte mag ez erdő ösvényeit. Az avar fanyar illata, az akácok, a bodzák a csipkék virágainak édes aromájával keveredett, olyan kellemes összhangot alkottak melytől finomabb illat, nemigen létezik. A fák levelein megpihent cseppek halk koppanása törte meg a reggeli erdő madárdaloktól hangos ösvényeit, amikor pedig a pajkos szélgyerekek a sudarakba szaladtak, és megborzolták az ágakat, sorra potyogni kezdtek, mintha újra eleredt volna az eső.

A talaj mély ráncai kisimultak, a mélyedésekben pedig apró pocsolyákban sokasodott a víz, melynek kicsiny tükrén a sűrűbe beosonó napsugarak táncoltak. Partján, akár egy strandon nagy hőség idején, az apró erdőlakói álldogáltak, hogy mindenki kivegye a részét az égi áldásból.

Hangoktól volt telve az erdő, a madarak örömódájától. Széncinegék cserregtek, fekete harkály kiáltott, kakukk fáradhatatlanul ismételgette nevét, holló pár diskurált egymással, szajkók civakodtak recsegő hangjukon, vékonyka hangú zöldike fiókák könyörögtek szüleiknek, hisz csőrük reggeli után vágyott, az odúk mélyében pedig, cingár hangokon ugyancsak éhes nagy fakopáncs fiókák reklamáltak, egymás szavába vágva. Fenn a fák legmagasabb ágain énekes rigók, fekete rigók, eredi pintyek, ismételgették strófáikat, a bokrok sűrűjéből pedig fekete sapkás barátposzáta és vörös mellényes vörösbegy énekelt hangversenyt. Csupa élet volt az erdő, igazi tavaszi, hangoktól telt csodaszép reggel. Az ösvény szélén nehézszagú gólyaorrok, erdei és hasznos tisztesfüvek, erdei gyömbérgyökerek bontogatták boldogan szirmaikat, fejeik felett pedig üde fehér virágokban pompáztak a fagyal és a bodzabokrok.

A tisztáson is zsongott az élet, lakói boldogan szedték apró lábaikat, ugráltak az eső cseppjeivel díszített fűszálakról-fűszálakra, vagy lejtettek könnyed táncot a napsütötte szegletekben. Szöcskék, sáskák rugaszkodtak el hosszú lábaikkal, hogy útjukat egy másik növényen folytassák, kockás busalepkék, közönséges szénalepkék, északi boglárkák süttették szárnyaikat, hogy a nap sugarai újra erővel töltse fel őket. A tisztás szélén álldogáló akácfákon, korán kelt szorgos méhek duruzsoltak, egyikük-másikjuk pedig félrehúzódva tisztálkodott, hogy rendezetten vágjon bele a véget nem érő munkába. A virágok karcsú derekukat egyenesen tartva, fejüket büszkén felemelve álldogáltak, már senki sem szomorkodott. A fű zöldje közé, fehér foltokat rajzoltak a réti margaréták, a közönséges seprence, a vadrezedák kedves kis fejecskéi, mély lila színekkel büszkén figyeltek az apácavirágok, kéklettek az orvosi atracélok, vidám, szinte már kacagó rózsaszínben pompáztak a mogyorós lednekek virágai, és élénk narancs sárga színével szégyenlősen meghúzódva nézelődött egy aprócska mezei tikszem.

Mindenki boldog volt, mely boldogságnak a kedves zenéje és édes illata bejárta az erdő, és a tisztás minden apró zugát.