Erdei madáróvoda

 Szajkó 

 Nagy fakopáncs fiatal példány

 Erdei pinty fiatal példány

Csilpcsalpfüzike fiatal példány

Az erdők végeláthatatlan ösvényei az elmúlt hetekben igazi madáróvodává változtak. A madarak gyöngyöző énekei elhalkultak és helyüket, cingár, egészen vékonyka csipogások vették át. Az új nemzedék kis tollasai elhagyták eddigi lakásaikat, és életüket új otthonukban folytatják, a természetben.

Sétáimat kedves könyörgések, hol halk, hol hangosabb csipogások kísérik, melyeket a fészek hagyott fiókák hallatnak, jelezvén szüleiknek, hogy bizony ők nagyon éhesek.

A tavaszi és nyár elejei hónapokban a fák között vörösbegyek, erdei pintyek, énekes és fekete rigók, csilpcsalpfüzikék, zöldikék, cinegék, csuszkák, tengelicek, barátposzáták gyöngyöző dalai osontak, doboltak a harkályok, csacsogtak a meggyvágók, kacagtak a küllők, búgtak a galambok, nevét ismételgette a kakukk és a szajkók is újra, és újra megpróbálták valamelyik madár hangját utánozni, hogy ők se maradjanak ki a hatalmas madárkórus fellépéséből. Ezek a dalok mára már elcsendesedtek, a fészkek, az odúk már üresen állnak, hisz az új nemzedék fiókái, akik szerencsésen kikeltek a tojásokból, és túl élték a veszélyekkel teli időszakot, mára már kirepültek, és az erdő fái, bokrai védelmében ismerkednek a nagyvilággal.

Vannak, akiket még a szüleik táplálnak, hisz amíg el nem érik a fiókák a teljes önállóságot, addig a hím és a tojó gondoskodik róluk, még ilyenkor a fészkük elhagyása után is. Ezekben az első napokba hetekben a kicsik még nem vagy csak nagyon gyengén repülnek, így a sűrűbe rejtőzve várják szüleiket, hogy megérkezzenek hozzájuk a finom és tápláló falatokkal. Hollétüket vékonyka hangjukkal jelzik, így könnyedén rájuk tudnak találni a szülők, és sajnos az ellenségeik is. Ebben az időszakban veszíti el aprócska életét a legtöbb kis tollas, hisz nagyon könnyű prédát jelentenek az ugyancsak utódaikat nevelgető ragadozóknak.

Ha a szerencse melléjük szegődik, és sikeresen túlélik a veszélyekkel teli első napokat, akkor következik az ismerkedéssel és tanulással teli gyermekkor, amikor is a szülők még mindig gondoskodnak róluk, de már kezdenek önállósodni, és megismerkedni a természet nyújtotta élelmekkel, azok elejtésével.

Ha természet ösvényeit járjátok, hallgassátok ti is a madárgyerekek kedves hangjait, és, ha szerencsétek van, akár meg is tudjátok őket pillantani a fák vagy bokrok védelmező sűrűjében, melyek ezekben a hetekben madáróvodáknak adnak otthonokat.

 Széncinege fiatal példány

 Meggyvágó fiatal példány

 Csuszka fiatal példány 

Szotyika és Bojtoska

 Bojtoska

Mint ahogy nektek is beszámoltam mókusvendégeim száma újra gyarapodott, de most itt nem az apróságokra, hanem Bojtira gondolok, aki minden nap többször is a kertem vendégszeretetét élvezi. Szűnni nem akaró kíváncsisága és falánksága mindig mosolyt csal az arcomra. Azonban Bojti megjelenését nem mindenki fogadta kitörő örömmel. Eleinte Szotyika kifejezetten gyűlölte, amikor a másik mókuslányt a kertben találta, és erre igencsak sok példa volt, és van is a mai napig. Amikor észrevette, hogy Bojti itt eszegetett őrült hajszába fogott, és kergette a betolakodót amíg az fel nem adta, vagy szusszal bírta. Pedig Szotyika sokkal kisebb és törékenyebb, mint Bojti, de mégis ő van otthon, és a hívatlan látogatót inkább a kerítésen kívülre kívánta.

Ahogy teltek a napok, és Szotyi látta, hogy az idegen mókushölgy nem jelent veszélyt sem a kicsinyei, sem az ő számára, szíve kezdett egy kicsit enyhülni. Bojti pedig nem a bántás, hanem a barátkozás jelét mutatja felé, de mindhiába próbál a közelébe férkőzni, igaz Szotyi már egyre jobban megtűri, de barátságot kötni egyenlőre még nem szeretne.

Minap Szotyi éppen kedvencét a napraforgó magot törte, amikor megjelent Bojti, aki éppen úgy szereti szotyolával tömni a pocakját. Óvatosan a kút peremére kapaszkodott, és lopakodott egyre feljebb, Szotyi várt érezte, hogy ott a másik, és amikor a kis mókusfej felbukkant mancsával csapott egyet felé és elzavartra, de nem szaladt utána. Természetesen Bojti újra próbálkozott, de az sem járt sikerrel, de az sem szegte kedvét, újra és újra megpróbált ő is a maghoz jutni. De a kert Úrnője hajthatatlan volt, minden egyes próbálkozást meghiúsított, míg végül nem maradt más Bojtinak, mint egy újabb szem mogyoró. Hiába vágyott a napraforgóra, addig nem tudott hozzájutni, míg Szotyi uralta az etetőt. Mihelyst abbahagyta a falatozást, helyet cseréltek és végre Bojti is nekiláthatott a szotyolázásnak, teljes békében és nyugalomban.  

 Szotyika

Kora reggeli séta

 Nagy ökörszemlepke a seprencén 

Erdei busalepke

Közönséges csüngőlepke

Nagy gyöngyházlepke

Őzbak

 Tarka koronafürt

A természet ösvényei elevenen őrzik az elmúlt napokban, hetekben aláhullott vízcseppek emlékét. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy kisebb nagyobb zivatar ne tenné tiszteletét a vidékünkön. Az erdei utak mentén szép kövérre hízott pocsolyák kínálják magukat a szomjas és tisztálkodni vágyó lakóknak, vendégeik pedig akadnak szép számmal.

Amikor utamra indultam kellemesen hűvös volt a reggel, a fákról kövér vízcseppek hullottak alá, és a csendben tisztán hallani lehetett, amikor földet értek. Halk koppanások követték egymást, a leveleken éjszakázott esőcseppek szerény neszei. Csöndes volt az erdő, az elmúlt napokban a madarak hatalmas kórusa szépen lassan feloszlott, és már csak egy-egy kósza strófa osont el a fák törzsei között, mely előadást a vörösbegy hallatott. A fiókák elhagyták fészkeiket, a hímeknek már nem kell védelmezniük családjaikat és revírjeiket, így csengő éneküket már nem hallatják.

A tisztás széléhez értem, amikor a túloldalon egy szép aganccsal megáldott fejecske kukucskált elő, a gyalogbodza rengetegből. Éjfekete szemével felém pillantott, majd szépen lassan, komótosan szedni kezdte kecses lábait, és eltűnt a sudárra nőtt növények között. Az őzbak volt az, akivel gyakran sikerül találkoznom, hisz kedvenc pihenőhelye a tisztás szélén álldogáló bokrokkal sűrűn benőtt rengeteg.

Miközben a szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalánseregen próbáltam meg áttörni, minden felől lepkék igazi kis hada reppent fel. A borús időben a leveleken és a csalánok közé vegyült közönséges seprencéken pihengettek. Nagy ökörszemlepkék, pókhálós lepkék, nagy gyöngyházlepkék, fehérpettyes álcsüngőlepkék, busalepkék lejtettek könnyed táncot jöttömre, majd távozásom után szépen visszatértek a levelek és a virágok szirmaira, hogy tovább folytassák pihenőidejüket. A sok csapadék szép nagyra növesztette a rét növénylakóit, olyan nagyra, hogy a vállamig érnek a seprencék, az orvosi szappanfüvek, a parlagi madársóskák, a gyalogbodzák pedig a fejem fölé nyúlnak. Ezeknek a szép sudárra nőtt virágoknak a tövében mezei tikszemek, sallangos gólyaorrok, réti szegfűk, mezei varfüvek, bársonyos kakukkfüvek, közönséges cickafarkok és macskafarkú veronikák húzódnak meg. A rét minden szeglete telis-tele van virággal, melyek édes nektárral várják rovarvendégeiket.

Utamat újra a fák lombsátrának védelmében folytattam tovább. A fák ágait betakaró levélrengeteg nem sok esélyt ad a fénynek, hogy a beosonjon a talajig, így az egyébként is borús időben egészen sötétben szedtem a lábaimat. A csendet egy kedves madár, nevét ismételgető dala törte meg. „Csilp-csalp, csilp-csalp” ismételgette strófáit szünet nélkül a csilpcsalpfüzike. Egyedül dalolt nem volt több fellépő a kórusban. Az ösvény mentén nehézszagú gólyaorrok, tarka koronafürtök és erdei tisztesfüvek bontogatták színes szirmaikat, és egyiknek másiknak az erdő sűrűjébe bemerészkedő lepkevendége is akadt. A fehérpettyes álcsüngőlepkék szeretnek az erdő árnyas védelmében időzni, sőt a fák védelmében talán többel találkoztam, mint a tisztáson.

A csapadéknak hála, az erdő sűrűje nagyon sok gombát kínál az éhes erdőlakóknak. Apró kalapjaik alól, hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Kedves kinézetükben nagyon szeretek gyönyörködni, mert igazi mesebeli hangulatot tudnak teremteni maguk köré. A gombák világa nagyon nagy szakértelmet kíván, melyben hibázni nem lehet, mert az életünk, az egészségünk múlhat rajta. Gyűjteni én nem gyűjtöm őket, mert a legtöbbjüket nem ismerem, így csak szemlélőjük vagyok.

Ahogy utamon haladtam, a nap első sugara félősen előmerészkedett az égboltot takaró felhők mögül, és hangtalanul az erdő fái közé osont. Fényével titokzatos mintákat rajzolt a talajra, mely minták úgy keltek életre, ahogy a gyenge szél a leveleket hintáztatta. Lenyűgöző előadás vette kezdetét, melyhez kényelembe kellett helyezkednem. Az ülőalkalmatosságot, egy mohával vastagon és gondosan betakart kidőlt fatönk adta, melyen igazán kényelmessé tette az ottlétemet. Az egyik sugarat követte a másik, és a természet színpadán lélegzetet elállító fényjáték kerekedett, melynek főszereplői a napsugarak, a szél és a fák levelei voltak. Az erdő csendjét a falevelek halk nesze, csendes zizegése törte meg, ahogy a pajkos szél a sudarakba osont, majd kisvártatva a bodzabokor ágai közül egy vörös mellényes madárka kezdett rá gyöngyöző énekére, melyhez a távolból becsatlakozott a csilpcsalpfüzike is, újra a nevét ismételgetve. Hosszú perceken át tartott az előadás, majd a függöny legördült, ahogy a felhők újra eltakartak a nap fénylő korongját, és az erdő sűrűjébe lopakodó sugarait. Véget ért a természet titokzatos fényjátéka, én pedig felálltam a kényelmes fatönkről és lassan tovább indultam.         
   

 Közönséges seprencék

 Bársonyos kakukkszegfű

 Kis kalaposak 

Sajnos a becsületes nevüket nem tudom

Üresen álló barátka fészek

Édes kis apróságok

 Barátposzáta tojó

Nehezen fogtam neki ezen történetem megírásának, mert sajnos nagyon rossz hírt kell közölnöm veletek. Tudom, hogy a természetben nem csak mindig szép és jó dolgok történek, tudom, hogy mindennek megvan a rendje, és azt is tudom, hogy egy elvesztett élet másnak ad esélyt az éltre, az éltben maradásra, de mégis szomorúsággal tölt el, amikor ezzel szembesülnöm kell. Pláne akkor, amikor aprócska, ártatlan kis fiókák kapnak esélyt az éltre, akiket a szülők napokon, hetek át nevelnek, védelmeznek, és aztán egy napon mindennek vége szakad. A hím és a tojó, fáradtságot nem ismerve pirkadattól, alkonyatig hordják a táplálékot, hogy fiókáik hamar felcseperedjenek, megerősödjenek, majd egy napon azzal kell szembesülniük, hogy fészkük üresen tátong. Nincsenek éhesen könyörgő csőrök, nincsenek cingár hangok, a szívüknek legkedvesebb kis csipegések, csak csend van és némaság, a fészek üresen áll a fiatal bodzabokor ágai között, aki eddigi élete során talán még soha nem volt ilyen szomorú. Nem tudott vigyázni a lakóira, az első, karjai között megépült fészekre. Csalódottan megtört ágakkal álldogál, szomorúan, éppen úgy, mint a barátka szülők, akinek mindenük odaveszett pár pillanat leforgása alatt.

El sem tudom Nektek mondani milyen bánatot éreztem én is, amikor megláttam, hogy a fészeknek már nincsenek lakói. Szemeimben könnycseppek gyülekeztek, szívemet pedig, mintha erős kezek markolták volna össze, szorítva, mintha el nem akarnák engedni. Csak álltam a kis bokor mellett csüggedten, miközben arcomon végigfutott az első utat kérő könnycsepp. Lelki szemeim előtt láttam utolsó találkozás pillanatát, amikor a picik még egymás hegyén-hátán feküdtek a fészek legaljában, édesen szundikálva, egyik másik nagyokat ásítva. Magamban számoltam minden egyes napot, és hittem a természet kegyességében, hogy megtartja őket épségben, mert, ha kikelésük után elérik a 12 napos kort, akkor ki tudnak repülni, és megkezdhetik életüket a nagyvilágban. Egy naposak voltak, amikor utoljára láttam őket, majd rá négy nappal vitt utam újra feléjük, de addigra már csak az üres fészek fogadott. Felidéztem magamban, amikor először megpillantottam a csukott szemű, csupasz testű apróságokat, boldog voltam, hogy épségben kikelt a négy fióka, egy pedig még a tojásban várakozott, de közben izgatottságot is éreztem, hisz tudtam ezek után következett volna életük legnehezebb és legveszélyesebb időszaka. Az alacsonyan épült fészekben a csipogó hangok sajnos hamar felkeltik a ragadozók figyelmét, akiknek talán kicsinyeik vannak, és akik éppen olyan éhesek, mint ahogy a kis fiókák is voltak. Róka, nyest, menyét, vaddisznó, vagy ragadozó madár könnyen az alacsonyan megépült fészekhez tudott férni, ahonnan elorozta az apró kis barátkákat. A szülők ilyenkor, akiket a létfenntartás ösztönei hajtanak, új költésbe kezdenek. A pár új fészket épít, a tojó újra lerakja a tojásait, és mint ezt tették eddig is, minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy kicsinyeik fel tudjanak cseperedni.  Bízom benne, hogy a következő fészkük egy sokkal sűrűbb, áthatolhatatlanabb bokor belsejében készül majd el. Ahová ragadozók egykönnyen nem tudnak beosonni, és abban is bízok, tiszta szívvel remélem, hogy a következő fészekaljuk apróságai szerencsésen fel tudnak majd nőni, és az ősz beköszöntével útra tudnak majd kelni szüleikkel dél felé, a telelő területeik irányába.  

A cseresznyefa felfedezése

Amióta Veletek is megosztottam az örömhírt, miszerint Szotyika bemutatta nekem utódait, nem telik el úgy nap, hogy ne látnám a két kis apróságot. A két eleven mókuscsemete ezen idő alatt nevet is kapott, annak rendje és módja szerint. A barna bundás mókuska Barninak, míg a vörös kabátkát viselő Pirinek lett keresztelve. Meleg, puha szűrbundájuk teljesen más színezetű, de viselkedésük és egy pillanatra sem nyugvó kíváncsiságuk viszont teljesen egyforma. Amikor csak látom őket, folyton mozgásban vannak. Egyenlőre messzire nem merészkednek, de törzshelyüket, a cseresznyefát egészen a tövétől a leges legtetejéig, beleértve minden apró ágát, minden egyes levelét megvizsgálják. De nem csak levele vannak ezen a fán, hanem apró, piros színben tündöklő gyümölcsök is, melyek könnyedén hintáznak az ágakon, és finom csemegét jelentenek a nagyvilággal ismerkedő apróságoknak. Mancsaikkal sorra szedik le egyik szemet a másik után, és buzgón rágcsálni kezdik, hogy véget érni nem akaró éhségüket csillapítsák velük. Kell is az eleség, hisz anyjuk ugyan még eteti őket, hisz hamar megesik a szíve a két kis cseppen, akik a legfontosabbak a számára, de a fejlődésben lévő mókusoknak egyre több és több táplálék kell. Így nincs más választásuk, finom falatokat kell keresniük maguknak, és a természet kínálta táplálékokkal kell megismerkedniük. Mivel napjuk nagy részét vagy a hatalmas tölgyfán vagy a cseresznyefán élik, így itt tudnak kutatni egy kis betevő után.     

Szeretik a mókuskák a cseresznyefát. Szeretik pompás üde zöld leveleit, melyek védőn eltakarják aprócska testüket, szeretik az ágak illatát, melyet időről időre megszaglásznak, és szeretik az a sok barna kis utat, melyek mindenhova, a fa minden egyes szegletébe elvezeti őket. Azonban óvatosnak kell lenniük, mert ahogy ezek a kis ösvények vékonyodnak, úgy hintázik egyre jobban piciny testük alatt, és, ha túlságosan a szélére merészkednek hatalmas nagy mélység tárul kíváncsian csillogó szemeik elé. De a két kis elevenségnek ez sem jelent gondot, olykor hason kúszva nyújtóznak ki a legvékonyabb ágakon, mintha sejtenék, ha még kijjebb merészkednek, a vékonyka ág eltörhet alattuk, és akkor nagy esés lenne.

Virgoncságuk napról-napra csak egyre nő, mellyel láthatóan fejlődik ügyességük is. Az első napok bizonytalan szaladgálása már a múlt, mára már sokkal fürgébbek és sokkal biztosabban állnak aprócska mancsikon. Az ágról-ágra való ugrások is egyre jobban sikerülnek, egyre biztosabbak a dolgukban, melynek köszönhetően újabb és újabb felfedezéseket és kalandokat életnek át.