Őszies hangulatú nyárutó

Olasz harangvirág

 Vajszínű ördögszem

 Szajkó

 Hegyi fakusz

Az elmúlt hosszú hetekben a nyár megmutatta nekünk az igaz, hamisítatlan arcát. A hőmérő higanyszála bőven meghaladta a 30 fokot, és a kánikulai hőség több, mint egy hónapon át nem engedett forró szorításából.

Én személy szerint már nagyon vártam az enyhülést, a kellemesen meleg napokat, és az égboltot betakaró komor fellegeket, melyek az eső reményét tartogatják. Hosszú napok, és hetek teltek el csapadék nélkül, melynek éltető hiányát a természet minden lakója megérzett. De pénteken délután felcsillant a remény, a kéklő égen egyre csak jöttek és jöttek a sötétszürke felhők, én pedig nagyon bíztam benne, hogy elhozzák a várva várt csapadékot, mely friss vízhez juttatná az erdők, mezők élőlényeit. Az éjszaka leple alatt meg is érkezett a zivatar. Fényes csóvák világították meg a kiserdőt, melyek nyomán mennydörgések mély robaja szaladt végig a fák törzsei között, miközben idegen szelek borzolták a fák sudarait. Dühöngve tombolt a vihar, és minden egyes fénylő villámlást, mély, egyre mélyebb dörgés követett, melynek morajába, szinte a föld is beleremegett. Kisvártatva pedig lezúdult az eső, hatalmas cseppjei pedig hangos koppanásokkal jelezték földet érésüket.

Kora reggel, amikor sétámra indultam rég nem érzett friss és üde levegő fogadott az erdő fái között. Az ázott avar, kellemes fanyar illata, melyet csak ilyenkor eső után érezhetek, betöltötte az erdő minden szegletét. A fák levelein, ágain megpihent esőcseppek egymást követve hullottak a talajra, és halk koppanásuk időről-időre megtörte az erdő néma csendjét. Az ösvényen álldogáló kis lyukak mindegyike aprócska tavakká változtak, a fák odvai újra friss vízzel teltek meg, melyekben szomjas erdőlakók juthatnak ismét folyadékhoz.

Ahogy utamon előre haladtam, a messziből különös hang ütötte meg a fülemet. Megálltam és hallgattam, kíváncsian vártam, felhangzik-e újra az orgonaszó, melyet pár nappal ezelőtt, az esti órákban már volt szerencsém hallani. Pár pillanat telt csak el, és újra felcsendült a szarvasbika bőgő hangja. Messzi volt tőlem, de ennek ellenére, tisztán kivehető volt jellegzetes, semmi mással össze nem keverhető hangja, mely számomra az ősz közeledtét, számukra pedig a nászidőszakuk kezdetét jelenti.

Éppen fejem felett, egy terebélyesre nőtt, szép kort megélt tölgyfa legtetején szajkó álldogált, miközben recsegő hangján nevét ismételgette. „Mátyás-mátyás-mátyás”, így szólt, ha figyelmesen hallgatjuk kiáltását, tisztán kivehető, hogy a rikácsolónak tűnő hang, nevének folytonos ismételgetését rejti.

Ezen a reggelen szokott utamon haladtam előre, mely a tisztáson át vezetett, ahol bő egy hét alatt szemmel jó látható változások mentek végbe. A körülötte álló hársfák zöld levelei között egyre több barna és sárga folt díszlett, akik pedig már búcsút vettek az otthonuktól, a talaj avarrétegét gazdagították. A tisztás felett ködfelhő húzódott, mely, mint egy vékony fátyol, itt-ott fennakadt a fák ágain. A mezőn élő virágok pompáját a forróság, az éjszakai vihar és a múló nyár már megtépázta. Legtöbbjük szárazon, bebarnulva és pompáját vesztve álldogált. De voltak még igazán szép lakók is, aki még színes szirmokkal büszkélkedtek. Parlagi madármályvák, réti peremizsek, lómenták, lózsályák, délcegen álló sédkenderek, molyűző ökörfarkkórók, közönséges cickafarkok, mezei katángkórók csalták a tekintetemet. Amikor pedig éppen egy réti szegfű mellett haladtam el, alig hittem a szememnek. Törékeny vékonyka szárán, apró rózsaszín virágokat viselt, és a mező derékig érő növényei között megbújva töltötte idejét. Ez már a másodvirágzása, hisz június és július az ő időszaka. Ezen a reggelen egyedül egy skorpiólégy nőstény példánya akadt az utamba, mintha a többi rovarlakó, mint egy szálig elköltözött volna.

A tisztásról utam újra az erdőben folytatódott, ahol a frissen hullott falevelek egyre puhább szőnyeget terítettek a lábaim alá, melyen oly kényelmes a járás. A borús és erősen felhős égbolt ellenére bent a fák között, már jóval több a fény, mint hetekkel ezelőtt volt. Az ágakat a levelek már szelősebben díszítik, így a nappali fény könnyebben át tud hatolni a sudarak között. A csendet időről, időre a madarak kapcsolat tartó hangjai törték meg. Csuszkák csacsogatak, cinegék cserregtek, vörösbegyek csettegtek, és éjfekete tollruhás feketerigó hím kiáltott, miközben szárnyra kapott a vadszederbokor ágai közül.

Ahogy az út emelkedett úgy lett egyre ködösebb a táj, és mint puha vattapamacsok ültek a fák ágai között. Szeretem az ilyen borús, ködös napokat. Ilyenkor a természet teljesen más arcát mutatja, mint a napfényében úszó nappalokon. Ilyenkor minden olyan nyugodt, sejtelmesen varázslatos, és utánozhatatlanul titkos. Az ösvény mellett vadszeder, hamvas szeder, kökény, galagonya és fekete bodzabokrok kínálják terméseiket az arra járó erdőlakóknak, hogy éhség egyiküket se mardossa.

A mögöttük magasodó akácfák ágain is egyre több sárga levél díszlett, egyik törzsén pedig nagy fakopáncs, piros tarkófoltot viselő hímje kopogtatott. Nagy munkában volt, senkivel és semmivel sem foglalkozva. Hegyes ár alakú csőrével, hatalmas ütéseket mért a fa törzsére, melynek kéregdarabjai a kopogtatások hatására egymást követve hullottak alá a talajra. Jöttömre felém fordult, és a fatörzs másik oldalára szedte lábait, majd kisvártatva kukucskálni kezdett. Talán érezte, hogy nincsen félni valója így visszatért eredeti helyére, és tovább folytatta ékelő munkáját. Nem messze tőle, egy másik akácfa törzsén fakusz menetelt. Tollruhája, melynek színezete és mintázata megszólalásig hasonlít a fa törzsére, kitűnő álcázást biztosít a számára. De nekem szerencsém volt észrevenni, és perceken keresztül figyeltem őt. Spirál alakban haladt egyre–egyre feljebb, miközben szép nagyra nőtt csőrével miden rést, minden repedést végigvizsgált. Amikor végzett, következett a másik fa, melynek az aljától kiindulva haladt felfelé, éppen úgy, mint azt az előzőnél is tette.

Tovább folytatva sétámat sorra a közelgő ősz jelei fogtak. A vadkörtefákon, apró fanyar termések érlelődtek, melyek még megbújva pihentek az egyre sárguló levelek között. Az erdő ösvényén már eltűnt a hetekkel ezelőtt látott virágrengeteg. Már csak egy-egy kitartó olasz harangvirág, vajszínű ördögszem, borsfű és borsos kenderkefű álldogált, de az ő szépségük is mulandóban volt.

Ezen a sétámon ízelítőt kaptam a közelgő őszből, az erdő borús, ködös, de cseppet sem szomorkás életéből, mely engem teljesen magával tud ragadni és teljes egészében, el tud varázsolni.
 

 A tisztás is érzi az ősz közeledtét

 Sárga levelek díszítik a talajt

 Ködfátyolba burkolózott Karancs-hegy

Perzselő hőségben

Sakktáblalepke

Kardoslepke

Barna busalepke

 Nagy ökörszemlepke

Az idei esztendőben az augusztus igazán kitesz magáért. Hőségriadóval figyelmeztetnek, és mindenki saját bőrén érzi a nap perzselő, már-már elviselhetetlen sugarait. Napról-napra hiába várjuk az estéket, az éjszakákat és a hajnalokat, a felfrissülést ők sem tudják elhozni. Én szerencsére az erdőszélen élek, nem bent a város betonrengetegében, ahol még nagyobb kihívást jelent a nyári hőség, de erdőszél ide vagy oda itt is nagyon meleg, párás és fülledt a levegő. Sétákat csak a reggeli órákra tervezek, amikor talán egy kicsit frissebb a levegő.
Ilyenkor augusztusban a nap izzó korongja egyre tovább lustálkodik reggelente, és a kis tisztást nyolc óra előtt nem érik el a sugarai. Pedig ezen a reggelen rovarvadászatra szerettem volna indulni, de ahhoz, hogy felébredjenek éjszakai álmukból, a nap sugarainak meleg simítására van szükségük. A kánikulai forróság ellenére amíg lehet, szerettem volna megfigyelni a nyári rét kínálta szépségeket. Hiszen nemsokára beköszönt az ősz, melynek leheletét már most is érzik a tisztás növénylakói, és az azt körülölő fák. Már nem abban az üde pompában tündökölnek, mint a nyár elején, egytől-egyig magukon viselik az elmúlt hetek száraz forróságát. De mindezek ellenére még mindig virítanak, és édes nektárjukkal sorra csalják magukhoz a rovarvilág képviselőit.

Amikor a tisztás szélérhez érek az egyik részét már a nap sugarai simogatják, de ez a simítás nem az a lágy és könnyed cirógatás, a sugarak szinte izzanak és perzselnek. Ahol a nap fényében fürdik a rét, ott már ébren vannak a lakók. Lepkék csapongnak egyik virágról a másikra, sáskák reppenek, miközben feltűnik jól álcázott, csak ilyenkor látható színes szárnyuk, mely az egyiknek piros, a másiknak kékben pompázik, méhek szorgos hada gyűjtögeti a finom édes méznek való nektárt, katicák álldogálnak a fűszálak hegyén tűzpiros ruhácskájukban, és fémesen zöld aranyos rózsabogarak pihengetnek a gyalogbodza puha szirmai között, mint egy frissen vetett ágyikóban. A kék ég alatt fecskék cikáznak, akik a falu házainak ereszei alatt nevelték fel fiókáikat, és mélyfekete tollruhát viselő hollópár köröz magasan felettük. Ilyenkor augusztusban a sudár termetű lómenta, a seprence és a gyalogbodza az uralkodó növény. Azonban az utóbbinak már egyre kevesebb a virága, helyettük apró zöld bogyók szoroskodnak, akik egyfolytában felfelé, az ég felé néznek, nem úgy, mint rokonuk, a már fekete bogyókkal büszkélkedő fekete bodzák. Az ő tányérjain álldogáló termések a talajt kémlelik, és várják az éhes madárvendégeiket, hogy jóllakassák őket. De a magas virágok között helyt kaptak az ég kékjében virító mezei katángkórók, a rózsaszín szirmokkal büszkélkedő réti szegfűk egy-egy kései példányai, a bársonyos kakukkszegfűk, a fehér cickafark fehér virágai, a tarka koronafürtök, melyek között, mint egy védő őrt áll a parlagi madármályva, szolid rózsaszín szirmaival. Az erdő szélén elvétve, egy-egy tő bókoló bogáncs hajladozik, és élénk rózsaszín virágainak csodaszép társasága akad, a kardos lepkék személyében. Négyen vannak, és mind egytől egyig sértetlen, élénk színű szárnyakat viselnek. A kardos lepkék a pillangók családjába tartoznak, szép nagy termetüknek, és csinos csíkos szárnymintázatuknak köszönhetően a nyári rétek egyik legszebb lakói. Hernyóinak tápnövényei a csonthéjas bokrok, főként a kökény, vagy ritkább estben a galagonya, melyeknek a védelmében fejlődnek ki. Két nemzedékük repül évente, az első nemzedék júniusban, míg a második nemzedék július-augusztusban, mely egyedeinek a kinézete egy kis eltérést mutathat az első nemzedék példányaihoz képest. A kardos lepke alapszíne halvány sárga, a második nemzedéknél jól láthatóan ez az alapszín világosabb árnyalatú. A szárnyakat fekete sávok tarkítják, és a hátulsó szárnyak szélénél kékes rajzolatok figyelhetőek meg. Ugyancsak a hátsó szárnyak fonákján narancssárga színű folt húzódik, mely a második nemzedék egyedeiről hiányozhat. Faroknyúlványuk meghosszabbodott, mely az egyik legfőbb jellemzőjük. Emiatt azonban sokan összekeverik őket a fecskefarkú lepkével, akinek hátsó szárnyait ugyancsak meghosszabbodott faroknyúlvány díszíti. Hazánkban minkét faj a kardos és a fecskefarkú lepke is természetvédelmi oltalom alatt áll. Ezen a reggelen a kardoslepkék a legszebb és a legcsinosabb rétlakók, de mellettük még sok szép lepke szeli az egyre forróbb nyári levegőt. Lusta szárnycsapásokkal a levelek között keresnek védelmet a sakktáblalepkék, a nagy ökörszemlepkék, az erdei busalepkék, a közönséges boglárkák, a sakktábla lepkék, a későn nyíló gyalogbodza virágainak nektárját pedig bőszen szívogatják a nagy gyöngyházlepkék. Ahogy végignézek a tisztáson mintegy két tucatnyi szitakötő szálldos a levegőben. Gondosan tervezett szárnyaikon, melyeket mintha szakértő kezek szőttek volna a nap sugarai csillognak, és hol leereszkednek teljesen a talajt takaró növényekig, hol a magasba emelkednek. Várakozok hátha egyiknek másiknak kedve szottyanna pihenőt tartani, de hiába ,eszük ágában sincsen megállni. Csak szállnak és szállnak, könnyedén, boldogan, és míg én ide lentől, ők fentről szemlélik a tisztás szépségét.    

 Parlagi madármályva

 Tarka koronafürt

 Mezei katángkóró

Apróka

 

Az én kiskertem kapuja minden élőlény előtt nyitva áll, bárki bármikor betérhet rajta. Ezzel a lehetőséggel pedig, élnek is az erdő lakói, talán érzik, hogy szeretettel és gondoskodással vannak fogadva. Vannak, akik itt élik napjaikat, itt laknak velünk közösen, vannak, akik minden napos vendégek, időről időre tiszteletüket teszik, és olyanok is akadnak, akik néha-néha betérnek, szétnéznek és továbbállnak. Némelyikük kora reggel vagy fényes nappal jelenik meg. Egyesek pedig az éjszaka leple alatt merészkednek elő, mint például a nagy pele is, akinek furcsa kis hangját kristálytisztán lehet hallani a terméseit érlelő almafa ágai közül. Ezzel a vékonyka, egészen különleges hanggal árulja el titokzatos ittlétét.

Jelen történetem egy olyan vendégről fog szólni, aki nem oly régen hagyta el otthonát, és akit már több alkalommal láttam anyukája kíséretében, amikor az erdő ösvényeit jártam. Puha, gyapjas, vörös szőrrel fedett teste, hófehér mellénykéje, hegyes felálló fülei, és ravasz húzott szemei igazán csinos kinézetet kölcsönöznek ennek az igazán fiatalka rókakölyöknek. Arcocskáján, még gyermeki vonások húzódnak, szemei a kíváncsiságtól csillognak, járása pedig egészen megfontolt és óvatos, éppen olyan, mint a felnőtteké. Eleinte mindig anyját kísérte, figyelte, és megpróbálta ellesni az életben maradáshoz elengedhetetlen fortélyokat. De az elmúlt napokban már egyedül is fel-felbukkant, méghozzá napsütötte fényes nappal.

Kora délután volt, amikor megjelent a kertem szélét szegélyező bokrok közül. Először arcocskája tűnt elő, és fénylő szemeivel óvatosan kémlelni kezdett szerte-szét. Majd óvatosan, egészen megfontolt léptekkel egyre kijjebb és kijjebb merészkedett, míg meg nem jelent szó szerint hófehér, makulátlanul fehér mellkasa. Körültekintő volt, nem e fenyegeti őt bármilyen veszély, majd lassan, egészen lassan a bokrok takarásából előtűnt az egész teste. Vörös bundáján, melyen látszódott, hogy egészen új, a nap sugarai csillogtak. Mancsait fekete szőrök borították, és teljesen úgy festett, mint aki meleg, puha zokniba bújt. Hasonlóan, mint a mancsait, fülei végét is ugyanolyan fekete szőr fedte be. Igazán csinos kinézetű kis ravaszdi volt, aki lábait óvatosan egymás után szedve elindult az almafám alá. A meleg időnek köszönhetően a termések idén jóval előbb érni kezdtek, és a talajon finom, édes falatok várják mindazokat, akik kedvelik ezt a lédús csemegét. A róka is láthatóan kedvelte, hisz egyik almát a másik után ropogtatta, miközben éber figyelme egy pillanatra sem lanyhult. Miután a kellő vitaminhoz jutott, továbbindult, a kertet felfedezni. Szétnézett a cseresznyefa alatt, megvizsgálta a díszbokrok, árnyékot adó rejtekeit, majd amilyen hirtelen betoppant, olyan hirtelen távozott is, én pedig mindvégig figyeltem, ahogy eltűnt az erdőt szegélyező vadszederbokrok védelmében.     

  

Hőségriadó!

 Barátcinege nyitott csőrrel hűti magát a nagy hőségben

Szajkó, a legelevenebb pancsolóm

Immár harmadik hete tart, az idei nyár legmelegebb időszaka. A hőség ezekben, a napokban tetőzik, és hazánk egyes részein a 35 fokot is meghaladhatja. Ez a kánikulai idő nem csak minket, embereket állít próbatétel elé, hanem az állat és növényvilág tagjait is. Csapadék, már hosszú napok óta nem áztatta a természet ösvényeit, így a víztartalékok, már az utolsó cseppig kiürültek. Az ösvények mentén álldogáló kisebb nagyobb gödrökben csak mély repedések láthatóak, víznek egy pici nyoma sincsen. A faodvak rejtekeiben, ahol esőzések idején tiszta víz csillog, most ott is csak az üresség fogadja a szomjas erdőlakókat. Nehéz ez az időszak a számukra, hisz nekik is, éppen úgy, mint nekünk létfontosságú, hogy elegendő vízhez jusson a szervezetük.

Akik figyelemmel kísérik a bejegyzéseimet már olvashatták a madarak itatásának fontosságát, mely tevékenységre ebben az időjárási helyzetben még nagyobb hangsúlyt kell, hogy fektessünk. Ezzel a segítségünkkel rengeteg élőlény életét tudjuk megkönnyíteni, és elviselhetőbbé tenni. Hisz ebben a nyári hőségben nem csak a madarak szomjaznak, hanem a  különféle rovarok méhek, darazsak, lepkék és számos fürgén szaladgáló vagy éppen repkedő ízeltlábú is.

A kertembe kihelyezett itatómat egymást váltva használják a madarak ivásra és frissítő fürdőzésre egyaránt, de a madarak mellett a különféle rovarok is tiszteletüket teszik. Az elmúlt napokban rendszeresen megfigyeltem a különféle színekben és formákban pompázó lepkéket, akik az itatómnál oltottál szomjúságukat, hosszú pödör nyelvük segítségével. A lepkék és a rovarok megszaporodott látogatottságának az lehet az oka, hogy az éjszakai hőmérséklet is magasan alakul, így reggelre a fűszálakon és a növényeken nem képződik harmat, melyből oltani tudnák szomjúságukat. A rovaroknak, hogy a nagy vízfelületben ne veszélyeztessék életüket egy jókora mohás fát és egy vakondtúrásból visszamaradt elsimított földkupacot locsolok fel friss vízzel, hogy ebből a nedves fából és talajból veszély nélkül tudják kiszívogatni a nedvességet.  

Arra kérlek Titeket kedves olvasóim, hogy lehetőségeitekhez mérten, Ti is helyezettek ki friss vizet, akár egy virágalátétbe, műanyag tálkába vagy egy használaton kívüli edénykébe, mert ezzel a kis segítséggel, odafigyeléssel rengeteg élőlény életét könnyíthetitek meg, és tehetitek elviselhetőbbé számukra ezt a kánikulai időszakot. Ha pedig ezt most megteszitek, akkor hagyjátok kint az itatótokat egész évre, hogy az odaszoktatott madaraknak és egyéb állatoknak az év többi időszakában, ősszel, télen és tavasszal is, biztos folyadékhoz jutási pontot jelenthessen a kertetek.

Segítségetekért cserébe meglássátok mennyi örömteli percet, és megfigyelési élményt kaptok viszonzásul. 

 A vörösbegy is betér fürödni, de csak naplemente után

A zöldike apróság is kedveli a madárstrandot 

A természet terített asztala

 Csertölgy makk

 Közönséges boróka

 Bükkmakk

Tölgymakk

Beköszöntött a nyár utolsó hónapja az augusztus, mely elhozta nekünk a forró, szinte már perzselő nappalokat és a kellemesen meleg éjszakákat. Bevallom Nektek ez a fülledt, kánikulai meleg nem tartozik a kedvencem közé, jobban szeretek fázni, mint izzadni, de nyár van, és ez ezzel jár.

Azonban nyár ide vagy oda, a természet már érzi és jelzi a közelgő változást, hisz szerteágazó ösvényein sorra érnek az ősz finomabbnál-finomabb csemegéi. Erdei sétáim alkalmával egyre több és több termést sikerül megfigyelnem a fák ágai között, a bokrok rejtekeiben vagy éppen a talajon, a fűszálak között meglapulva. A természet nekifogott megteríteni asztalát, az éhes lakói és vendégei számára.

A délcegen álló bükkfákról elkezdetek hullni a csinos kinézetű bükkmakkok, de nem csak ők engedik útnak aprócska gyermekeiket, hanem a tölgyek is, akik a legelevenebb, aprócska sipkás makkocskáikat potyogtatják. A fekete bodza bokrokon, fényes, éjfekete termések szoroskodnak, izgatottan várva éhes csőrű madárvendégeiket. A galagonya apró bogyói olyan szépen pirosodnak, mint a szégyenlős kisgyerekek arcocskája, a vadszedrek pedig lédús, édes gyümölccsel kínálják meg az éppen arra járó erdei vendégeket. A kökénybokrokon kék bogyók várakoznak, az oly távolinak tűnő, első őszi fagyokra, a fagyal sűrű levelei között  meglapuló termések pedig zöldről feketére változnak, ahogy a nap sugarai simogatják őket. A sűrű boróka bokrok ágain zöld és hamvas kék termések bujkálnak, a tavasz egyik legszebb virágával büszkélkedő vadrózsa cserjéken pedig lassan, de biztosan érni kezd a vitaminban gazdag csipke.

Ahogy telnek a nyár utolsó hónapjának  napjai, egyre több és több finom falat kerül majd a természet asztalára, hogy mire beköszönt az ősz, fenséges lakoma várja majd az éhes lakókat.  Akkor már nem csak a jelennek fognak élni, hanem előre gondolnak az ínséges hónapokra, és aki teheti szorgos gyűjtögetésbe kezd.        

 Egybibés galagonya

 Kökény 

Csipke

Vadszeder