Olasz harangvirág
Vajszínű ördögszem
Szajkó
Hegyi fakusz
Az elmúlt hosszú hetekben a nyár megmutatta nekünk az igaz,
hamisítatlan arcát. A hőmérő higanyszála bőven meghaladta a 30 fokot, és a
kánikulai hőség több, mint egy hónapon át nem engedett forró szorításából.
Én személy szerint már nagyon vártam az enyhülést, a
kellemesen meleg napokat, és az égboltot betakaró komor fellegeket, melyek az
eső reményét tartogatják. Hosszú napok, és hetek teltek el csapadék nélkül,
melynek éltető hiányát a természet minden lakója megérzett. De pénteken délután
felcsillant a remény, a kéklő égen egyre csak jöttek és jöttek a sötétszürke
felhők, én pedig nagyon bíztam benne, hogy elhozzák a várva várt csapadékot,
mely friss vízhez juttatná az erdők, mezők élőlényeit. Az éjszaka leple alatt meg
is érkezett a zivatar. Fényes csóvák világították meg a kiserdőt, melyek nyomán
mennydörgések mély robaja szaladt végig a fák törzsei között, miközben idegen
szelek borzolták a fák sudarait. Dühöngve tombolt a vihar, és minden egyes
fénylő villámlást, mély, egyre mélyebb dörgés követett, melynek morajába,
szinte a föld is beleremegett. Kisvártatva pedig lezúdult az eső, hatalmas
cseppjei pedig hangos koppanásokkal jelezték földet érésüket.
Kora reggel, amikor sétámra indultam rég nem érzett friss és
üde levegő fogadott az erdő fái között. Az ázott avar, kellemes fanyar illata,
melyet csak ilyenkor eső után érezhetek, betöltötte az erdő minden szegletét. A
fák levelein, ágain megpihent esőcseppek egymást követve hullottak a talajra,
és halk koppanásuk időről-időre megtörte az erdő néma csendjét. Az ösvényen
álldogáló kis lyukak mindegyike aprócska tavakká változtak, a fák odvai újra
friss vízzel teltek meg, melyekben szomjas erdőlakók juthatnak ismét
folyadékhoz.
Ahogy utamon előre haladtam, a messziből különös hang ütötte
meg a fülemet. Megálltam és hallgattam, kíváncsian vártam, felhangzik-e újra az
orgonaszó, melyet pár nappal ezelőtt, az esti órákban már volt szerencsém
hallani. Pár pillanat telt csak el, és újra felcsendült a szarvasbika bőgő
hangja. Messzi volt tőlem, de ennek ellenére, tisztán kivehető volt
jellegzetes, semmi mással össze nem keverhető hangja, mely számomra az ősz
közeledtét, számukra pedig a nászidőszakuk kezdetét jelenti.
Éppen fejem felett, egy terebélyesre nőtt, szép kort megélt
tölgyfa legtetején szajkó álldogált, miközben recsegő hangján nevét
ismételgette. „Mátyás-mátyás-mátyás”, így szólt, ha figyelmesen hallgatjuk
kiáltását, tisztán kivehető, hogy a rikácsolónak tűnő hang, nevének folytonos
ismételgetését rejti.
Ezen a reggelen szokott utamon haladtam előre, mely a
tisztáson át vezetett, ahol bő egy hét alatt szemmel jó látható változások
mentek végbe. A körülötte álló hársfák zöld levelei között egyre több barna és
sárga folt díszlett, akik pedig már búcsút vettek az otthonuktól, a talaj
avarrétegét gazdagították. A tisztás felett ködfelhő húzódott, mely, mint egy
vékony fátyol, itt-ott fennakadt a fák ágain. A mezőn élő virágok pompáját a
forróság, az éjszakai vihar és a múló nyár már megtépázta. Legtöbbjük szárazon,
bebarnulva és pompáját vesztve álldogált. De voltak még igazán szép lakók is,
aki még színes szirmokkal büszkélkedtek. Parlagi madármályvák, réti peremizsek,
lómenták, lózsályák, délcegen álló sédkenderek, molyűző ökörfarkkórók,
közönséges cickafarkok, mezei katángkórók csalták a tekintetemet. Amikor pedig
éppen egy réti szegfű mellett haladtam el, alig hittem a szememnek. Törékeny
vékonyka szárán, apró rózsaszín virágokat viselt, és a mező derékig érő
növényei között megbújva töltötte idejét. Ez már a másodvirágzása, hisz június
és július az ő időszaka. Ezen a reggelen egyedül egy skorpiólégy nőstény
példánya akadt az utamba, mintha a többi rovarlakó, mint egy szálig elköltözött
volna.
A tisztásról utam újra az erdőben folytatódott, ahol a
frissen hullott falevelek egyre puhább szőnyeget terítettek a lábaim alá,
melyen oly kényelmes a járás. A borús és erősen felhős égbolt ellenére bent a
fák között, már jóval több a fény, mint hetekkel ezelőtt volt. Az ágakat a
levelek már szelősebben díszítik, így a nappali fény könnyebben át tud hatolni
a sudarak között. A csendet időről, időre a madarak kapcsolat tartó hangjai
törték meg. Csuszkák csacsogatak, cinegék cserregtek, vörösbegyek csettegtek,
és éjfekete tollruhás feketerigó hím kiáltott, miközben szárnyra kapott a
vadszederbokor ágai közül.
Ahogy az út emelkedett úgy lett egyre ködösebb a táj, és
mint puha vattapamacsok ültek a fák ágai között. Szeretem az ilyen borús, ködös
napokat. Ilyenkor a természet teljesen más arcát mutatja, mint a napfényében
úszó nappalokon. Ilyenkor minden olyan nyugodt, sejtelmesen varázslatos, és
utánozhatatlanul titkos. Az ösvény mellett vadszeder, hamvas szeder, kökény,
galagonya és fekete bodzabokrok kínálják terméseiket az arra járó
erdőlakóknak, hogy éhség egyiküket se mardossa.
A mögöttük magasodó akácfák ágain is egyre több sárga levél
díszlett, egyik törzsén pedig nagy fakopáncs, piros tarkófoltot viselő hímje
kopogtatott. Nagy munkában volt, senkivel és semmivel sem foglalkozva. Hegyes
ár alakú csőrével, hatalmas ütéseket mért a fa törzsére, melynek kéregdarabjai
a kopogtatások hatására egymást követve hullottak alá a talajra. Jöttömre felém
fordult, és a fatörzs másik oldalára szedte lábait, majd kisvártatva kukucskálni
kezdett. Talán érezte, hogy nincsen félni valója így visszatért eredeti
helyére, és tovább folytatta ékelő munkáját. Nem messze tőle, egy másik akácfa
törzsén fakusz menetelt. Tollruhája, melynek színezete és mintázata
megszólalásig hasonlít a fa törzsére, kitűnő álcázást biztosít a számára. De
nekem szerencsém volt észrevenni, és perceken keresztül figyeltem őt. Spirál
alakban haladt egyre–egyre feljebb, miközben szép nagyra nőtt csőrével miden
rést, minden repedést végigvizsgált. Amikor végzett, következett a másik fa,
melynek az aljától kiindulva haladt felfelé, éppen úgy, mint azt az előzőnél is
tette.
Tovább folytatva sétámat sorra a közelgő ősz jelei fogtak. A
vadkörtefákon, apró fanyar termések érlelődtek, melyek még megbújva pihentek az
egyre sárguló levelek között. Az erdő ösvényén már eltűnt a hetekkel ezelőtt
látott virágrengeteg. Már csak egy-egy kitartó olasz harangvirág, vajszínű
ördögszem, borsfű és borsos kenderkefű álldogált, de az ő szépségük is
mulandóban volt.
Ezen a sétámon ízelítőt kaptam a közelgő őszből, az erdő
borús, ködös, de cseppet sem szomorkás életéből, mely engem teljesen magával
tud ragadni és teljes egészében, el tud varázsolni.
A tisztás is érzi az ősz közeledtét
Sárga levelek díszítik a talajt
Ködfátyolba burkolózott Karancs-hegy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése