Hosszú napok és hetek óta vágyott már a természet az éltető
csapadék után, de mindhiába, sehogy sem akart eljönni az áldott eső, mely
meglocsolta volna az erdők, mezők ösvényeit. A talaj ráncosan, repedezett
várta, hogy egy kis vízhez jusson, és, hogy a benne lakó növények szomjukat
olthassák.
Szombaton, kora reggel súlyos, szürke, de számomra mégis
olyan magával ragadóan szép fellegek ülték meg az égboltot, melyek elhozták az
eső reményét. Késő délelőtt volt, amikor az első esőcsepp elhagyta addigi
otthonát és elindult a föld irányába. Majd szépen lassan követni kezdték őt a
többiek, és mint akik egymással versenyeznek hullottak alá a talajra.
Pillanatok alatt annyian lettek, hogy kisebb-nagyobb tócsákba sokasodtak, a
föld pedig csak itta és itta az éltető vizet, melyre már oly régen vágyott. Az
eső a lehűlést is magával hozta, melyre én már nagyon vártam, hogy a levegő
végre a rendes ilyenkor megszokott kerékvágásba kerüljön. Hiszen a nyárias
meleg megfigyeléseim szerint igencsak megzavarta a természet lakóit, és mint
előző bejegyzéseimben is olvashattátok egyes madarak hímjei újra revírjeiket
kezdték védelmezni, és a tavasszal hallható strófáikat énekelték. Ezek közül, a
legszokatlanabb a széncinegék tavaszköszöntő „nyitnikék-nyitnikék” és
„ti-ta,ti-ta” azaz, a hinta dalocskái voltak. A meleg, mely ilyenkor már nem
megszokott megzavarta a tollas kis barátaink életét is.
Szeptember derekán már jól érezhető, hogy reggelente tovább
lustálkodik a nap, este pedig hamarabb nyugovóra tér, melynek köszönhetően az éjszakák
lépésről, lépésre egyre hosszabbodnak.
Vasárnap reggel korán ébredtem, és ahogy a nap felsejlett a
keleti égbolt peremén el is indultam könnyed kis sétámra. Rég nem érzett hűvös
levegő, és oly kellemes illatok osontak a fák törzsei között, hogy meg kellett
állnom, és egészen mély lélegzetek véve szívtam magamba a szeretett ősz
utánozhatatlan aromáját, melyben az eső áztatta avar, és a föld illaté volt a
főszerep. Az égboltot szürke fellegek fedték be, de itt-ott apró rések
álldogáltak, melyeken óvatosan elő tudtak bújni, a nap kósza sugarai. A fák
sudarai közé a szeptember láthatatlan ecsetjével már aranylóan sárga foltokat
festett, a gyengéd szél pedig időről-időre óvatosan táncoltatta őket. Halk
zizegésük betöltötte az erdő minden zugát.
A talajt, pihenő levelek barna, sárga és vörös mintával és
színekkel tarkított szőnyege fedte be gondosan, melyek most nem csörögtek a
talpaim alatt, az eső cseppjeitől elnehezülve feküdtek. Az erdei út mentén a
virágok tarka pompáját a nagy szárasság és a lassú elmúlás már megfakította, de
egy-egy kósza szépség, igaz már megtörődve, mégis kitartóan álldogált. Nyúlánkan
ácsorgó, a száraikon apró lila harangokat viselő olasz harangvirágok, apró
sárga virágokkal büszkélkedő kalinca ínfüvek, karcsúra nyúlt vadrezedák, lila
szirmaikat bontogató erdei pereszlények egy kisebb csoportja, valamint egészen
csinos, és különleges kinézetű farkaskutyatejek lapultak az egyre száradó
fűszálak között.
Az erdei ösvényről letérve utamat a hatalmas, szép kort
megélt tölgyfák között folytattam, ahonnan a Salgói vár, és az őt körülölelő
hatalmas erdőségekre nyílik csodaszép, számomra talán a legszebb panoráma. Fenn
a fák magas ágai közül ismerős hangok szűrődtek ki. Megálltam, éber
tekintetekkel, és nagyra nyitott fülekkel figyeltem a kedves kinézetű, és
igazán barátságos természetű őszapók csendes motozását. Sokan voltak, egészen pontosan
16 egyedet sikerült megszámolnom, mely egy igazán szép számú kis csapatnak
számít. A tölgyfa levelein, vékonyka ágain függeszkedtek olykor fejjel lefelé,
mint a legügyesebb akrobaták, miközben kapcsolattartó vékony „szirr-szirr”
hangjukon csacsogtak egymással. Egyik pillanatban itt, a másikban pedig ott
voltak, alig lehetett mozgásukat szemmel követni, de amikor egy-egy kósza
pillanatra megpihentek jól láthattam kedves gömbölyded testüket, és szép nagyra
nőtt, rájuk oly jellemző farok tollaikat, mely igazán különlegessé varázsolja
kinézetüket. Nem voltak tőlem messze, egyik-másik csupán egy jó
karnyújtásnyira, így tisztán láthattam aprócska gombszemeik kedves csillogását.
Hosszú percekig szemléltem őket, majd lassan búcsút vettünk egymástól, és ők
is, és én is elindultunk, mindenki továbbfolytatva a maga útját. Az apókák
élelmet, egy kis csőrük alá való betevőt kerestek, és pedig kedves élményeket,
melyek sétáimon megadatnak. Nem haladtam sokat előre a fák óvó védelmében,
amikor egy számomra kedve strófa, a tavasz eljövetelének legszebb dala csendült
fel a tölgy levelei közül. Igen jól olvassátok a tavasz legszebb dala, most
pedig ősz van, ilyenkor pedig ritkaság számba megy hallani a széncinegék
kikeletet köszöntő hinta dalocskáját. Ezen a reggelen pedig nem is egy, hanem
két cinege ismételte gyöngyöző énekét, mintha egymást akarták volna
túlszárnyalni, minta, vetélkedtek volna, hogy melyikük előadása a csengőbb.
Gyorsan elő is vettem fényképező gépemet, és egy kis videót készítettem róluk,
hogy Ti is hallhassátok a széncinegék hímjeinek őszi koncertjét. A két énekes
cinegékhez becsatlakoztak még fajtársaik, de ők nem daloltak, hanem boldogan
cserregve csacsogtak. Kisvártatva csuszkák kezdtek cseverészni jól ismert
„tveet-tveet” hangjukon, a messziből szajkók rikácsoló hangja hallatszott,
ahogy egymással zsörtölődtek, a galagonyabokor ágai között vörös mellényt
viselő vörösbegy csettegett, nem messze tőle pedig éjfekete tollruhás feketerigó
hím reppent fel nagy sebbel-lobbal, miközben idegesen riasztott. Pillanatok
alatt hangokkal telt meg a tölgyerdő, éppen úgy, mint tavasz idején, mely
hangok sétámat teljesen végigkísérték.
Széncinegék őszi éneke
Őszapó
Színesedik az erdő