Nagy fakopáncs hím
Szajkó
Szajkó
Szombat kora reggel sötétszürke fellegek ülték meg az égbolt
minden szegletét, még a legrejtettebb zugokban is a félhomály uralkodott. A
virradat nehezen köszöntött rá az erdőre, és mintha ezen a reggelen esze ágában
sem lett volna átadni a helyét a nappali világosságnak. Majd egészen lassan,
komótosan csak helyet nyert ezen a reggelen is. Nyolc óra felé járt az idő,
amikor könnyed pihék kezdtek el táncolni a mozdulatlan levegőben. Ahogy teltek
a percek egyre több és több kristály érkezett fentről a magasból és halk,
szinte alig hallható csilingelő zenéjük betöltötte a tájat. A milliónyi
hókristály újra felfogta a fényt és a reggeli világosságot. De mégis oly
csodálatosan szép volt az idei első, igazi havazás. Örömmel néztem táncukat, mintha felhőtlen jókedve kerítette volna őket is hatalmába. Csak
könnyedén lebegtek, és mintha eszük ágában sem lett volna célhoz érniük. Végül
annak rendje és módja szerint mindannyian betöltötték rendeltetésüket, és
egyre-egyre vastagodó bundába öltöztették az erdők, mezők ösvényeit. Puhán
feküdtek rá mindenre, ami az útjukba került, súlytalan fehér takaróval fedték
be a fák, a bokrok csupasz ágait, a fűszálakat, és a talajon pihenő őszi avart.
Az égbolt kiszakadt dunnájából egész álló nap, egész
este csak hullottak és hullottak a könnyed pihék, egy kósza pillanatra sem
hagyott alább a havazás.
Vasárnap reggel, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon
szívemnek a legkedvesebb téli látvány fogadott. Advent harmadik vasárnapjára a
természet a legszebb és legcsillogóbb felöltőjébe burkolózott, az
utánozhatatlanul fehér hó ruhába. Több mint 20 centiméter
vastagon pihentek a kristályok, mindent beleptek a természet minden egyes
szegletét, és minden lakóját.
Az erdő ösvényén a csend uralkodott, melyet egy korán ébredő
csuszka pár eszmecseréje tört meg. „Tveet-tveet” kedves csacsogásuk, mintha
meglepetten csengett volna, talán arról beszélgettek, hogy merre induljanak
élelem után, hisz a vastag hó mindent beborított, nehéz helyzet elé állítva az
erdő tollas kis lakóit. Kisvártatva a csuszka pár diskurzusába a széncinegék és
a kék cinegék is bekapcsolódtak, mintha mindenki a másik szavába akart volna
vágni, és mindenki a saját ötletét szerette volna közzé tenni. Ekkor hirtelen a
csilingelő madárcsipogásoknak a szajkó recsegő hangja vetett véget, és, mint
egy döntőbíró állt pöffeszkedve, felborzolt tollakkal a fa hóval fedett ágán,
oktatva a többieket. Mindenki csak állt és némán figyelt, még a nagy fakopáncs
is mozdulatlanságba burkolózott, abbahagyva az öreg fa gyógyítását. Majd amilyen hirtelen rákezdett mondandójára, olyan hirtelen abba is hagyta, széttárta
kék tolldíszt viselő szárnyait, egyet még morgolódott felszállás előtt, és tovarepült a kiskertem irányába. A többiek pár pillanatig még tanácstalanul
álldogáltak, majd követve a szajkót ők is útjukra indultak. Az erdőre
visszaszállt a csend, csak a hópihék halk zenéje lopakodott tova a fák törzsei
között, amikor egy-egy tollas lakó a mélybe taszította az ágakon megpihent
takarót, és hirtelen olyan volt, mintha újabb havazás kezdődött volna. A tájat
csak a hónak a fehérje és a fák, bokrok ágainak a barnája uralta, egyéb szín
nem volt látható, és talán ez még ünnepélyesebbé varázsolta ezt a decemberi
vasárnap reggelt. A vastag hóval fedett ösvényen őzek és vaddisznók patáinak
nyomai rajzolódtak ki szépen sorban haladva egymást követve. Majd a vaddisznók
láthatóan letértek az útról, és betevő után kutathattak. A friss hó feltúrva
állt, melyet száraz levelek díszítettek, amik közül talán valami kis élelmet
sikerült előbányászniuk.
Könnyed sétám után lassan hazafelé indultam, és ahogy
közeledtem a kiskertem felé úgy lett egyre jobban hangokkal telt a levegő. Az
etetőimnél rengeteg madár vendégeskedett, akik egymásnak átadva a helyet, alig
győzték éhségüket csillapítani. A téli csendet az ő kedves csipogásuk, önfeledt
csacsogásuk törte meg, nagyon nagy örömömre.
Hófödte tisztás és hűséges kis társam Bogyó
Kékcinege
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése