A "zsírozás" mestere

Zöldike hím

A naptár szerint a február még téli hónap, de mégis, egy kicsit már engedi sejtetni, hogy a kikelet már nem jár olyan messzi. Ezt pedig mi is bizonyíthatnál hallhatóbban, mint a madarak előadásai.

Az éjszakák még mind a mai napig a telet idézik, de ahogy a felhőtlen kék égen felsejlenek a nap egyre melegebb sugarai, a hideg gyorsan tovatűnik, helyét pedig kellemes arcunkat simogató enyheség veszi át. Ez a kellemes cirógatás olyan jóleső érzéssel tölt el nem csak engem, hanem a kis tollasokat is. A testüket melengetős sugarak, arra készteti őket, hogy boldogságukat világgá fütyüljék, hagy hallja meg mindenki, hogy a tél napjai már meg vannak számlálva.

Szüleim házával szemben egy szép sudárra nőtt nyárfa álldogál, melynek vékony ágacskái még a legkisebb, leggyengédebb szellőt is megérzik, és olyankor mintha mindannyian összebeszéltek volna, egymást követve szolidan, lengedezni kezdenek. Ennek a daliás fának az ágai közül, ezen a verőfényes februári délután kedves, oly jól ismert strófák szűrődtek ki. Megálltam, és figyeltem, mindig így teszek, amikor meghallok egy a szívemnek kedves előadást. Sokan elmennek mellette, észre se veszik ezeket a gyöngyöző muzsikákat, és ők nem is sejtik, milyen szép pillanatokat vesztegetnek el. Ahogy ott álltam, szemeimmel kutatni kezdtem az élénk zöld tollruhába bújt madarat, akinek flótái oly tisztán csengtek. Előadásának egyik legismertebb és legegyedibb része a „zsírozás” volt, mely csak rá jellemző, a zöldikére, erre a csinos zöldes sárgás felöltőt viselő madárra, aki éppen úgy, mint a cinegék, a csuszkák, vagy éppen a fekete rigók megérezték a kikelet közeledtét.

Napról-napra egyre újabb és újabb taggal bővül a természet hatalmas madárkórusa, egyre több tollas nyitja nótára a csőrét, és hallatja messzi csengőn a világ legszebb előadásait.

Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel az utatokat, és higgyétek el nekem sok szép pillanatban, kedves előadásokban és megfigyelési élményben lehet így részetek.