Fuvolázó strófák

Fekete rigó hím

Február közepén járunk, és a tavasz első hónapja napról-napra egyre elérhetőbbnek tűnik. A természet rejtett, árnyékos szegleteiben még hófoltok tanúskodnak a téli dunna szépségéről, annak ellenére, hogy már nem abban az üde pompában tündököl, mint hetekkel ezelőtt. De ez a dunna is lassan, biztosan olvadásnak indul, amikor a reggeli fagy enyhülni kezd, a nap melengető sugarai pedig gyengéd kezükkel végigsimogatják az erdők, mezők ösvényeit. Ilyenkor még alacsonyan oson a nap korongja az égen, de ahogy telnek a hetek, egyre feljebb és feljebb merészkedik, tündöklő sugarai pedig oda is elérnek, oda is be tudnak lopakodni, ahová a téli hónapok alatt nem érhettek el. 

Ha nyitott szemmel és füllel járjuk a természetet, akkor ebben a hónapban, már hallhatjuk a madarak kedves előadásait. Ahogy pedig telnek a napok, egyre több és több tollas veszi elő hangszerszámát, és fütyüli világgá a tavasz közeledtét. Hiszen ők érzik és tudják, hogy az új évszak már a természet ajtaján kopogtat, hogy már nem sok idő, és búcsút inthetünk a télnek.

Reggelente a nap már érezhetően előbb ébred, mintha már neki sem lenne kedve annyit lustálkodnia, mint hetekkel ezelőtt. Fényes sugarat ezen a reggelen is akadály nélkül tudta szórni, hiszen egyetlen kósza felhő sem pihent az égen, mely kéklőn tárult elé.

A csillagfényes éjszaka leple alatt ismét alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kertem minden szegletét fehér dérruhába öltöztette a fagy. Ahogy a napsugarak bebocsátást kértek, a fűszálakon pihenő kristályok úgy tündököltek, mint a fényesre csiszolt gyémántok, és ezt az idilli számomra kedves pillanatokt még szebbé varázsolta egy hosszú hónapok óta nem hallott gyöngyöző hang.

A fenyő sűrű tűlevelekkel borított ágai közül tisztán csengő, hangos strófák szűrődtek ki. Olyan átéléssel, olyan üdén fuvolázta szét egyik trilláját a másik után a fekete rigó, mint akinek már nem ez az idei első fellépése. Az ágak takarásából alig látszódott ki, de én lelki szemeim előtt egészen tisztán láttam, ahogy éjfekete tollruháján megcsillannak a nap sugarai, élénk sárga csőrét nagyra tárja, testét hetykén kihúzza, és teli torokból csicsergi a tavaszt váró énekét.

Boldogságom határtalan volt, hiszen ezen a reggelen szívemnek legkedvesebb muzsikában volt szerencsém gyönyörködni, mely pár percnél nem tartott tovább, de ez a kis idő is bearanyozta az egész napomat.    

 Feketerigó éneke