Hófehér csengettyűk

Az elmúlt napok enyhe időjárása kedvezett a tavasz egyik legszebb virágának a fejlődéséhez. Nem is olyan régen arról számoltam be nektek, hogy a kikelet első reménysugarai előbújtak az avar védelméből, hogy megkezdjék korai pompájukat. Vékonyka száruk napról-napra egyre magasabbra nőtt, bimbóik pedig úgy duzzadtak, mintha valaki belűről csiklandozta volna őket. Aztán egy szép téli végi napon, a napsugarak meleg simítására szégyenlősen széttárták hófehér szirmaikat, és apró csillagszemeikkel rámosolyogtak a még kopárnak tűnő erdőre.

Ahogy harangkelyheiket a langyos szél gyengéden végigsimította, apró kis csengettyűként bólogattak, és mintha egy csodaszép előadást játszottak volna. Talán a fejem felett álldogáló cinege meg is hallotta a kis harangok csöndes zenéjét, mert boldogan tárta szét csőrét, és gyöngyöző hangjával a kikeletet kezdte hirdetni. „Nyitni-kék, nyitni-kék” ismételte strófáit újra meg újra, fekete szemeiben pedig a nap sugarai csillogtak.  Miközben ott álltam és hallgattam a cinege boldog előadását, figyeltem a hóvirág tökéletes szépségét, a nap sugarai pedig az arcomat simogatták elhittem, hogy a kikelet valóban megérkezett.