Áldott eső

Salátaboglárka 

Esőcseppek 

Legutóbbi bejegyzésemben arról számoltam be nektek, hogy a természet szerteágazó ösvényei mennyire szomjaznak az éltető csapadék után. Akkor még nem sejtettem sem én, sem az erdők, mezők lakói, hogy már nem sokat kell várniuk a tavaszi felfrissülésre és az új életeket ébresztő esőre.

Húsvét hétfőjének a délutánján, a végtelen égbolton egyre több és több felhőpamacs kezdett gyülekezni, mintha tanácskozást tartottak volna, mely megbeszélésre egyre többen és többen voltak hivatalosak. Ezeket a fellegeket a közelgő hidegfront küldte el a mi vidékünkre, mely véget akart vetni a már-már nyárias melegnek. De nem csak a kellemes meleg órái voltak megszámlálva, hanem az aszályé is, mely hosszú hetek, sőt hónapok óta uralta a tájat. Kora este volt, amikor az égboltot teljesen uralmuk alá vették a szürke felhők, és egybefüggő fátyolként terítették be. Egy aprócska rést, egy kósza kis lyukat sem hagyva a nap pihenni térő korongjának és fényes sugarainak. Kisvártatva elindult az első, legbátrabb cseppecske, hogy elhagyja felhőotthonát, és áldott érkezésével, örömmel töltse meg a természet ösvényeit. Az elsőt követte a második, a harmadik és így tovább, mígnem megszámlálhatatlanul sokan indultak el a beteljesedésük felé.

Az ablakban állva néztem az erdő fáit és szinte éreztem boldogságukat. Az eső virgonc cseppjei áthatoltak a még laza koronájukon, végigfutottak nyúlánk karjaikon, mígnem elérték a talajt, ahol megannyi tavaszi virág is izgatottan várta az érkezésüket. Mindenki szomjas volt, elégedetten itták az éltető, szomjukat oltó friss vizet. Ittak az üde zöld leveleket viselő bokrok, a nyúlánk fűszálak, az avarból kikandikáló virágok, és a mohapárnák is csak úgy nyelték a megújulást hozó eső áldott cseppjeit. Mindenki boldog volt, hiszen eljött számukra a várva várt felüdülés, melyre oly sok időt, oly sok szomjas napot kellett várniuk. De végre megérkezett.

Kedden napközben az esőnek újabb és újabb hulláma érkezett, és amikor az erdő ösvényére léptem rég nem érzett illatok osontak tova, az eső üde, utánozhatatlanul kellemes illata. Szinte érezni és hallani lehetett az erdő és a tisztás lakóinak az örömkiáltását. A csapadék egy nap alatt hihetetlen változást hozott el az erdőbe. A magas fák égbe meredő karjain rengeteg új rügy nyitotta kis aprócska tenyerét, hogy ragyogó, kacagó zöld lombjuk, mint barátkozó kezek kapcsolódjanak össze.

Az üdeség elvarázsolta a madarak szívét is, és örömteli ódájukat zengték a fák, a bokrok ágai között. A rigók boldogan fuvoláztak, a harkály önfeledten dobolt, az erdei pintyek torkuk szakadtából ismételték strófáikat, a vörösbegy a bodzabokor nyúlánk ágán hallatta dicsőítő nótáját, a széncinegék hinta dalocskájukat küldték tova a gyenge szél láthatatlan szárnyán, szajkók próbálkoztak a dalolással, hogy ők se maradjanak ki az erdő hatalmas kórusából, a zöld küllő pedig kacagott, hangosan kacagott, mely igazán boldognak és felszabadultnak hallatszott.

A fűszálak hegyén apró cseppek ringatóztak, köztük pedig tavaszi lepkék pihentek, türelmesen várakozva, hogy a szürke felhők közötti réseken előbújjanak a nap melengető sugarai, melyek erővel tölti fel őket.

Az eső mely, annyit váratott magára hihetetlen örömmel és boldogsággal töltötte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, és előcsalta a még szunnyadó életeket. 

Közönséges boglárka 

Tavaszi erdő 

A tavaszi erdő virágkincsei

Erdei ibolya 

 Mezei zsálya és szorgos kis vendége

 Selymes zanót

 Salátaboglárka

 Piros árvacsalán

Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.

Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák rengetegét.

Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más, mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom. Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.

A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette, inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.

Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.

A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra, melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési élményekkel.

Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz, hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.

A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között, és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.

Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.  
  

      Közönséges derecevirág

Pöszörlégy

Salgói vár

Kiskertem ékessége

A tavasz első hónapjának a végén kezd ébredezni téli álmából kiskertem barackrózsaszín virágokat nevelgető cserjéje, a japánbirs. Évről-évre nagyon várom, hogy nyúlánk ágkarjain megjelenjenek az első bimbók, melyek az igazi tavasz beköszöntét jelentik a számomra. Az idei esztendőben is rengeteg apró bimbó várakozott a napsugarak gyengéd simítására, és a kellemes meleg eljövetelére, melyek mindegyike a bőséges virágzás reményét tartogatta magában. Az igazi, hamisítatlan kikelet pedig március végére meg is érkezett, mely sorra bontogatni kezdte a virágok szirmait, most áprilisban pedig igazi pompájában tündököl, és ő lett a kiskertem legszebb ékessége. 

Mókus nász

 Barnika az udvarló

Bojtika a mókuslány

Az erdő lakói hosszú hetek óta érzik a tavasz közeledtét. A puha, vörös bundás mókusok már januártól egymást kergetve tudatták egymással szimpátiájukat.

Kiskertem fenyőfa lakójának Bojtikának is, szerelemre lobbant a szíve. A tavalyi esztendőben is voltak aprócska kölykei, melyeket a nyár végén el is hozott hozzám. Ha a természet is úgy akarja, és védelmébe veszi ezt a kis mókuskát, akkor ez idén sem lesz másként, hiszen hosszú hetek óta egy szép szál mókuslegény követi minden egyes mozdulatát. Kora reggel, amikor még alig szűrődik be fény a kertembe és a kis erdőbe, ők már talpon vannak. Bőszen és boldogan kergetőznek a sudár bükkfák törzsei körül, mintha macska egér fogócskát játszanának. Bojtika szalad elől, dús szőrrel borított farkát, mint könnyed zászlót mozgatja, ezzel jelezve szimpátiáját a barna bundás legénynek, aki szorosan mögötte szedi a lábacskáit, le ne maradjon a kiszemelt mókuslány mögül. Fára fel-fáról le, ügyesen ugrálva a talajon, majd ismét vissza a csupasz ágak közé, fel egészen magasra a sudarakba, majd nagy ugrásokkal át a szomszédos fára és annak a törzsén körbe-körbe. Így zajlik a szerelmi fogócska Bojtika és szerelme Barnika között.

Miután elfáradtak betérnek a kis kertembe, felkeresik a rejtekeket, ahol a diócsemege lapul és nagy egyetértésben egyik az egyik, míg másik a másik ágon megreggelizik. Nincsen civakodás, nincsen szőrbekapás, szépen békében megvannak egymás társaságában. Amikor pedig korgó gyomrukat jóllakatták, Bojtika elkezdi rejtegetni a kert minden zugába a kitett maradék diót. A sziklakertembe, a bokrok tövébe, vagy csak éppen a hódunna alá. Barnika pedig nyomában szaladva mindenhova követi, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől. Őt ilyenkor nem igazán érdekli a rejtegetés, a spájzolás, minden percét leköti a csinos mókuslány.

A mókusok párzási időszak főként januárban kezdődik meg, de az idősebb egyedek szíve, már december vége felé szerelemre lobbanhat. Ebben az időszakban a legaktívabbak, és főként a reggeli és kora délelőtti időszakban figyelhetjük meg elevenen, fáradtságot nem ismerő udvarlási rituáléjukat. Az egyébként magányosan élő kis bundások, ilyenkor folyton folyvást egymás társaságát keresik. Ha pedig egy idegen, nem kívánatos hím mókus tűnne fel a közelben, akkor azt nagy veszekedés közepette zavarná el a környékről, védelmezve szerelmét a konkurencia elől.

A természetnek hála, már hetek óta szemtanúja lehetek Bojtika és Barnika nászidőszakának, mely be kell, hogy valljam nagyon sok megfigyelési élményt és mókás pillanatokat ad a számomra. Bízom benne, hogy a szerelmük gyümölcseit, a megszületendő kis apróságokat és mamájukat, a természet oltalma alá veszi, és egy szép nyári napon újra megadatik, ami a tavalyi esztendőben is, hogy láthatom kedves kis kölykeiket.      

   Őrszem, egy szép téli reggelen 

 Barni keresi Bojtit

Ezerhangú erdő

Bársonyos tüdőfű

Közönséges nünüke

Kellemes, rég nem érzett meleg fogadott az erdő fái között, amikor a sétámra indultam. Talán ezen a vasárnapon volt az idei esztendő első, igazán tavaszias napja, mely megannyi madár torkát nyitotta meg a boldog dalolásra. A fák csupasz karjai között hazatért énekes rigók, éjfekete tollruhás fekete rigók, kedves vékony hangon strófázó cinegék, önfeledten füttyögő csuszkák, boldogan csacsogó csízek, különös hangokat hallató szajkók, teli torokból éneklő vörösbegyek, reszelős hangon zsírozó zöldikék, trillázó citromsármányok és mindenkit túl nótázó erdei pintyek kiáltották boldogságukat világgá. A messziből zöld küllő önfeledt kacagása kúszott felém, melyre újra és újra válasz érkezett, a sudarak felett pedig holló pár körözött, miközben egymás szavába vágva hallatták mély „korr-korr” hangjukat. Az erdő ezen a reggelen ezer hangtól volt hangos, melyet hosszú-hosszú hónapok óta nem hallhattam.
A fák apró, üde zöld leveleket viselő karokkal nyújtózkodtak a kéklő ég felé, de ennek ellenére az uralkodó szín még mindig a barna volt. Az vastag avar védelméből egyre több zöldellő fűszál tör magának utat, a bodzabokrok ágvégein megjelentek a levelek, melyek mindegyike az áprilisi tavaszt hirdeti. Ahogy utamon haladtam itt is, ott is aprócska kék színekkel csalták a tekintetemet a bársonyos és pettyegetett tüdőfüvek, akik az elmúlt napok alatt sokkal többen lettek, sorra ébredezve hosszú álmuk után.

Az erdő széléhez érve, az avar rejtekéből sötétkék bogár tűnt elő, hosszú lábait serényen szedte, a száraz levelek között, mintha nagyon sietett volna valahova. A nap fénye könnyedén csillogott kék kitinpáncélján, és méretes testét nem volt nehéz észrevenni. A tavasz ezen időszaka különösen kedvez a közönséges nünükék megfigyeléséhez, mely nem nehéz feladat. Semmi mást nem kell tennünk, csak követni őket a tekintetünkkel. Nem kell attól tartanunk, hogy hirtelen szárnyra kapnak és tovarepülnek, hisz szárnyaik csökevényesek, melyeket repülésre nem tudnak használni. Így szárnyalás helyett marad a járás, mely igazán jól megy nekik, nagyon ügyesen átvágják magukat a talajt takaró növényzeten és a száraz levelek között. De van is mért igyekezniük, mert a tavasz eleje a párzási időszakuk, mely után a hímek elpusztulnak, a nőstények pedig lyukat ásva a puha talajba elkészíti bölcsőjüket, melybe lerakhatják petéiket.

Az igyekvő nünükén kívül nagy csoportokba verődött verőköltő bodobácsokkal, élénk, zöldes sárga színben pompázó citromlepkével, szárnyait széttárva napfürdőző c betűs lepkével is sikerült találkoznom. Hosszú hónapok után pedig újra hallottam a szorgos méhek, és a mély hangú poszméhek kedves zümmögését, miközben egymással vetélkedve lökdösődtek a sárga virágú martilapuk szirmai körül. A tisztáson, apró sárga virágokkal büszkélkedő martilapu fejecskéi bújtak elő a száraz fű védelméből, akik olyanok voltak, olyan szikrázóan szépek, mintha a nap korongja hullott volna a talajra. Ők a tisztás legelső virága, melyek ilyenkor kora tavasszal szökkennek szárba, és bontogatják ki szirmait. A korán ébredő méhek, dongók pedig nagyon kedvelik, és szívesen látogatják élénk, figyelmüket könnyedén felhívó virágaikat.

Ahogy napról-napra egyre jobban kiteljesedik a tavasz, sorra ébrednek fel álmukból a növények, hogy színeikkel újra élénk élettel töltsék meg a természet ösvényeit.    

 Martilapu

      Márciusi madárkoncert