Erdei ibolya
Mezei zsálya és szorgos kis vendége
Selymes zanót
Salátaboglárka
Piros árvacsalán
Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.
Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba
csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák
hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge
szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a
törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már
nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék
már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a
csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák
rengetegét.
Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől
ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt
egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét
ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más,
mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom.
Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig
vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.
A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az
énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék
és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban
strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai
között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai
közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből
harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette,
inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a
zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.
Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket
viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha
tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor
biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos
méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták
körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.
A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több
okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra,
melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok
betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort
megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már
meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély
ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és
tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a
történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig
szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem
ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési
élményekkel.
Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek
csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig
volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a
nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz,
hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat
hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig
óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a
belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.
A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár
tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna
levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán
tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a
fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó
felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között,
és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat
viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az
egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér
virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült
találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a
hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen
hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.
Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb
és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az
eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a
fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és
felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.
Közönséges derecevirág
Pöszörlégy
Salgói vár
Gyönyörűek a fotóid! Nagyon élveztem a sétáról szóló beszámolódat is! Köszönöm! ♥️
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm, megtisztelő!
TörlésTovábbi szép napot kívánok! 🌞
wonderful!
VálaszTörlés