Öt meg egy az hat

Bojtika a mókusmama

Kora reggel van. Itt ülök a hintaszékemben, és az ébredező tájat figyelem. Az erdő fái között még félhomály ül, melyben élvész sudár törzsük, és levelekkel dúsan betakart koronájuk.

Meleg van már most, a nyitott ablakon szinte alig lopakodik be egy kis frissülés, párával telt, fülledt a levegő. Napok óta kánikulai meleg, vagy pontosabban fogalmazva forróság vette uralmába hazánkat. Ebben a forróságban pedig már az éjszakák sem hozzák el az enyhülést.

Még máig szokatlan a hirtelen jött csend, már most hiányzik a madarak koncertje, melyet oly jó volt hallgatnia ezeken a kora reggeleken. A fészkek már üresen lapulnak rejtekeiben, lakóik már az erdők, mezők ösvényeit járják, így apjuknak már nem kell messzire szálló énekükkel védelmezniük sem őket, sem a revírjeiket. Már csak a kapcsolattartó, és riasztó hangjuk oson be a szobába.

Az erdő fái között róka sompolyog, egyedül, magányosan. Talán éjszakai portyájáról tér hazafelé, teste körvonala, és hosszú lompos farka sejlik csak fel a félhomályban. A nap korongja még a hegyek ormai mögött nyugszik, de fénye már kezdi beragyogni az égboltot. A világosság lépésről-lépésre, megfontoltan lopakodik be a kertembe. Vörösbegyek, énekes rigók, fekete rigók állnak sort az itatómnál, hogy testüket felfrissítsék az újabb forró nap előtt. Majd miután végeztek, a bokrok ágai közé reppennek, lomha, víztől elnehezült szárnycsapásokkal. Az ágak óvó védelmében pedig elkezdik csepegő tollaikat igazgatni, hogy mind egy szálig a helyükre kerüljenek. Nagy ricsajt csapva a szajkó család is megérkezik. A kicsik elevenen csillogó szemekkel figyelik szüleiket, miközben azok már rutinosan pocskolnak, majd miután szabaddá válik az itató, ők is belemerészkednek. Óvatosan, megfontoltan szórják szárnyaikkal magukra a frissítő vizet, majd követik szüleiket a cseresznyefa ágai közé. Röptük nehézkes, mintha mázsás súlyt viselnének, tollaik közül pedig csillogó vízcseppek hullnak alá a földre.

A kertünk mögött álló, szó szerint óriásira nőtt korai juharfa ágai között aprócska, elevenen szaladó foltokra figyelek fel. Pici testek, hosszú szőrrel dúsan borított farkak vesznek a félhomályba, de jól tudom, hogy kik szedik szaporán a lábacskáikat. Egyik ágról a másikra ugranak, és máris a cseresznyefán vannak, majd annak törzsén, fejjel lefelé kapaszkodva, a talajra huppannak. Elsőnek a vörös bundás, bojtos farkú mókuska szalad a diót rejtő faodúba, ő nem más, mint Bojtoska a mókusmama. Őt követi két vörös bundás apróság, majd kettő sötét barna felöltőt viselő mókuska. Meg is vannak mindannyian, mind az öten. Vagy mégsem. Az ágak között a többiektől lemaradva még egy aprócska árny tűnik fel. Ahogy egyre közeledik, és a fény engedi látni őt, előbukkan még egy vörös szőrpamacs, aki tőle telhető gyorsasággal követi a családját. Egészen kicsi, ő a  legkisebb mind közül. Kedves arcán, mintha mosoly ülne, szemei pedig elevenen csillognak az izgalomtól. A hat mókus, hat felé szalad, olyan gyorsan, hogy alig bírom őket követni. Mindenki a rejtekekbe lapuló diókat kutatja izgatottan és sebesen, hogy ő legyen az első, ő legyen az, aki apró mancsába veheti a finom csemegét. Ma reggel is sok dió várja őket, így mindenkinek jut belőle. A legelevenebb vörös bundás leli meg először a csemegét. Fürgén, mancsai közé kapja, megforgatja, majd szájába veszi és szaporán, mint a villám száguld fel a cseresznyefa karja közé. Épp velem szemben ül. Fehér mellkasa szinte világít a kora reggeli homályban. Boldogan hátsó lábára telepszik, szőrrel dúsan fedett farkát, a hátára simítja, a diót pedig fürgén mancsai között forgatja, bőszen keresve, a legalkalmasabb helyet a feltörésére. Aprócska léte ellenére nagyon ügyes, pillanatok telnek el, és már látom, hogy a finom húsát majszolja. Kedves pofiján, mintha mosoly ülne ki, elégedetten, jókedvűen rágcsálja a számra legfinomabb csemegét. Eközben a többiek is zsákmányukkal a kezükben szaladgálna, hogy korgó gyomruk éhségét csillapítani tudják. A kirakott diók percek alatt meglelik gazdáikat, és mind a hat mókus, boldogan csemegézik belőlük. Miután mind az összeset felkutatták, jöhet a napraforgómag. Aprócska mancsaik közé veszik a magszemeket, és fürgén, egyiket a másik után törik. Bámulatos a talpraesettségük, hogy milyen ügyesen képesek az apró magszemeket feltörni. A vörös bundás elevenség, a sok csemege után megszomjazik. Hátsó lábaira emelkedik, első mancsait az itató peremére helyezi, és mintha lábujjhegyen állna, mókásan csimpaszkodik, hogy aprócska testével elérje a friss vizet. A többiek fél szemmel a testvérüket figyelik, majd ők is, szépen sorban az itatónál teszik tiszteletüket. Miközben a sötétbarna bundás mókuska iszogat a szajkók hirtelen riasztani kezdenek. Éles hangjuk mely azt jelenti „vigyázzatok veszély közeleg”, jelzés a többi állatnak. A mókusok, ahányan vannak, annyi felé szaladnak, mint akik már jól ismerik a mátyások figyelmeztetését. Egyikük a diófa, másik a cseresznye, a többiek pedig az almafa óvó karjai közé bújnak. Tágra nyílt szemekkel figyelem ki ólálkodhat a környéken, de semmit sem látok, semmi gyanús mozgást. Eközben az erdő őrei elhalkulnak, a madarak újra boldogan repkednek, és a mókusok is a talajra merészkednek. Talán csak vaklárma volt a szajkók riasztása, de minden állat tudja jól, hogy jobb félni, mint megijedni.   

Öröm a mókuscsaláddal ébredezni reggelente, nézni önfeledt mókájukat, kergetőzésüket, lakmározásukat, és boldogság a számomra, hogy jól érzik magukat a kertemben.