Madárdalos nyárutó

Fekete rigó hím 

Amikor a tél lassan engedni kezd fagyos szorításából, és a nap egyre melegebb sugaraival simítja végig a természet ösvényeit, elérhető távolságba kerül a tavasz. Olykor még itt-ott hófoltok tarkítják az ösvényeken, amikor egy szép februári alkonyon először megszólal a fekete rigó. Koromfekete tolla szinte teljesen belevész az alkonyba, de ekkor még szolidan csengő strófái ügyesen elárulják hollétét. Ezekben a tél végi napokban csendesen dudorászik mintha csak önmaga szórakoztatására énekelne, nem is sejti, hogy annak aki hallja előadását milyen nagy örömet okoz. Egyik legkedvesebb élményem, amikor a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül, egymásba kapaszkodó strófái bújnak elő, melyekkel a tavaszt csalogatja. Ettől a naptól kezdve, nem telhet el egyetlen pirkadat és alkonyat sem, hogy ne hallanám dallamos, tisztán csengő énekét.

A tél végéről egészen nyár közepéig megszokott a fekete rigók éneke, melynek több funkciója is van. A hímek csengő énekükkel próbálják elcsábítani a tojók szívét, védelmezik revírjeiket, valamint amikor már családot alapítottak tisztán csengő, messzire hallatszó előadásukkal védelmezik fészküket és a benne lapuló utódaikat. Ezekben a hónapokban sokkal erőteljesebb, sokkal messzebbre osonó az énekük, mint a tél éljen, hisz fajtársaik tudomására kell hozniuk, hol húzódik az ő fenségterületük.

A fekete rigók évente általában két fészekaljnyi fiókáit nevelnek fel, és amikor a második fészekalj apróságai is önállóvá váltak akkor énekük elcsendesedik, hiszen már nem kell sem revírjeiket, sem családjukat védelmezniük. Azonban az idei esztendő egészen különleges, hiszen a fekete rigó mind a mai napig dalra fakad.

Nyomozni kezdtem az ügyben, szakértő véleményét is kikértem, de ő is furcsán állt az eset előtt. Szerinte talán még nem ért véget a költési időszaka ezért énekel, de az egészben csak az a különös, hogy ez az előadás nem úgy cseng, mint a fióka nevelés időszakban. Akkor erőtől duzzadó, most pedig melankolikus, éppen olyan, mint tél végén. Minden délután, amikor az udvaron vagyok kiül az akácfa, levelekkel sűrűn fedett ágai közé, és elkezdi szolid, minden hivalkodást kerülő előadását. Mintha önmagának dudorászna, mintha csak a saját szórakoztatására énekelgetne. Amikor meghallom énekét meg próbálom felvenni a kamerámmal, de olyan halk, hogy sajnos egyáltalán nem adja vissza az általam hallott éneket.

Különleges, hogy hallhatom és gyönyörködhet benne, és furcsa is, nagyon furcsa, mert a fekete rigók nem szoktak újra dalra fakadni, mint például a csilpcsalpfüzikék, a házi rozsdafarkúak vagy a vörösbegyek. Az ő énekük ősszel megszokott, hogy szép napsütéses, meleg szeptemberi, októberi napokon újra elveszik aprócska hangszerszámaikat, és dalolni kezdenek a sárguló levelek védelmében.

Kíváncsian várom, hogy meddig hallgathatom a rigó strófáit, mely most is, amikor ezeket a sorokat is írom kiszűrődik az erdő fáinak a védelméből.

Fekete rigó éneke