Az én madárbarát kertem - A friss víz fontossága!

Balkáni gerle az itatóban vesz frissítő fürdőt

A madarak friss vízzel való ellátása alap madárvédelmi tevékenység, melyet az év minden egyes napján célszerű alkalmaznunk. 

Gondoljunk csak bele, a mi szervezetünk egészséges működéséhez milyen fontos a víz, hogy minden nap, többször is hozzájussunk, és többek között szomjunkat tudjuk oltani vele. Nos, a madarak ugyan így vannak ezzel. A friss víz számukra is elengedhetetlen fontosságú, hiszen fontos a szervezetük működéséhez, szomjuk oltásához, és egészséges tollazatuk megóvásához. A madarak napjában többször is kis mennyiségű, általában csak pár korty vizet fogyasztanak, valamint az itatókat napi rendszerességgel tollaik ápolása miatt is felkeresik. Hiszen csak egészséges, tiszta és ápolt tollakkal tudnak biztonságosan repülni. Tehát a kihelyezte itatókat több célra is használják tollas kis barátaink, mely az esztendő minden egyes napján elengedhetetlen a számukra. Éppen ezért ne csak a nyári időszakban gondoskodjunk vízzel való ellátásukról, hanem az őszi és a téli hónapokban is. 

A kertünket látogató kis tollasok nagy része napraforgómaggal táplálkozik, melyre hamar megszomjaznak, így a kiszáradás veszélye a téli időszakban is rájuk leselkedik, és, ha csapadékmentes, száraz időszakokat tartogatnak a hideg hónapok, esélyük sincsen vízhez jutniuk, vagy nagy távolságokat kell megtenniük érte, mely az étkezéstől veszi el, amúgy is rövidke idejüket. 

A kemény fagyokkal tarkított hosszú hetek alatt tudom, hogy nem könnyű feladat a friss víz folyékony halmazállapotának a megőrzése. Amikor időnk engedi próbáljuk ki azonos időszakokban kihelyezni a friss vizet, melyet a madarak hamar megszoknak, de halottam már egyéb praktikákat is. Fontos, hogy langyos vizet öntsünk az itatóba. Az itató bármilyen anyagból készülhet, de a fagyban a műanyag, kb. 5 cm-es magasságú és 50 cm-es átmérőjű virágalátét a legideálisabb. Nagysága miatt, akár a méretesebb szajkók, balkáni gerlék is könnyedén tudnak benne fürödni is. Nagyon fontos azonban, hogy 3 centiméternél mélyebb vizet ne töltsünk bele, és tegyünk vagy egy darabka követ, vagy vastagabb ágat, hogy a kistestű madarak is biztonságban érezzék magukat. Az én kertemben két itató is van, egy kisebb és egy nagyobb, így a kis tollasok kedvük, és testalkatuk szerint tudják használni.

Én az itatómat olyan helyre tettem ki, ahol a téli hónapokban is érik a nap sugarai, hiszen az a kis meleg melyet ilyenkor adni tudnak éppen elég arra, hogy a víz nehezebben fagyjon be. Valamint fontosnak tartom, hogy az itatóm közelében ott álldogál a cseresznyefám, és a japánbirs bokrom, mely védelmet nyújt a madaraknak. Fürdés után csapzottan, víztől átitatott tollakkal nehéz a repülés, így jobban ki vannak téve a ragadozók támadásának, de az ágak sűrűjében nyugodtan tudnak tollászkodni, és szárítkozni.

Ha a víz napközben mégis befagy akkor van még egy jó megoldás, melyet én is folyamatosan alkalmazok, mégpedig az alma kihelyezése, melynek lédús húsával bármikor enyhíteni tudják szomjúságukat.   

A következő "Az én madárbarát kertem" bejegyzésében az almáról fogok írni Nektek, mely több okból is fontos táplálék a madaraknak a téli hónapokban.

Szajkó az itatóban

Jégkristályok csillogása

 Csillogó jégkristályok 

 Mezei varfű

 Pelyhes kenderkefű

Egynyári seprence

Egynyári seprence

Az öreg december nehézkes léptekkel megérkezett. Hosszú deres szakállából az éjszaka csöndes, csillagoktól fényes leple alatt apró jégkristályokat pergetett az álmodozó tájra. Hajnalra fagy, dermesztő hideg vette uralmába a természet ösvényeit, melynek lakó dideregve ébredtek ezen a reggelen. Minden növényt, minden fát és bokrok, a talajon pihenő elszáradt leveleket csillogó dérruhába öltöztetett.

Reggel, amikor sétámra indultam még a fagy uralta az ösvényeket. Minden lakója megdermedve álldogált. Az erdőszélén szirmait bontogató pelyhes kenderkefű virágain, levelein aprócska jégkristályok pihentek, ahogy pedig az álmosan ébredező nap végigsimította őket csillogni kezdtek, hogy fényükkel beragyogják az ösvényt. A madarak is dideregve dörgölték ki az álmot a szemeikből, csöndes mozgásuk halk, szinte alig hallható nesze osont az ég felé nyújtózó fák ágai között.

Amikor az erdei tisztásra értem a nap már magasabban ballagott az égen, és hol itt, hol ott szűrődtek be sugarai. A látvány, amikor végig cirógatták a dér ruhába öltözött elszáradt növényeket az maga volt a csoda. Minden szikrázott, szó szerint csillogott, mintha aprócska fényesre csiszolt gyémántok szóródtak volna szerte szét. Egyik másik lassan olvadozó cseppben pedig a szivárvány színei látszódtak.

Ahogy lábaimat szedtem virágokat kerestem, olyan aprócska szépségeket akik dacolva a téli fagyos idővel még szirmaikat szétbontogatva élik életüket. A száraz növények rengetege közt egy lila színben tündöklő mezei varfüvet, és egy egynyári seprencét is találtam. Szirmaikon a az öreg december szakállából kihullott jégkristályok csillogtak. A tisztás legszélén pedig egy közönséges cickafark is kitartóan virított. Mindhárom virág teste jégbe fagyva, mint törékeny vékony üveg várta a levegő lassú melegedését.

Ahogy a nap korongja egyre magasabbra kúszott az égen egészen lassan kezdett a fagy is engedi kemény szorításából. A fák ágai között cinegék csacsogtak, a magas sudarakba tengelicek és csízek diskuráltak, hangjuk pedig úgy csengtek mint az aprócska csengettyűk.

 Csillogó jégkristályok

 Közönséges cickafark

Ősz végén

Júdásfülegomba

Lassan, de biztosan végéhez közeledik az ősz, mely az idei esztendőben kellemes meleg időt és bőséges csapadékáldást tartogatott. Igen az eső cseppjei valóban áldást jelentettek az erdők, mezők ösvényeinek, melyek szárazon, repedezetten álltak a színes levelekkel büszkélkedő, és az álmukra szenderedő növények védelmében. A november is, éppen úgy, mint az ősz többi hónapja, a szokottnál enyhébben alakult. Pedig már egészen halkan, új évszak kopogtat a természet ajtaján, de úgy tűnik az időjárás ezzel mit sem törődik.

Vasárnap kora reggel, amikor utamra indultam kellemes enyhe idő fogadott a fák rengetegében. A sudarakba gyenge szél osont, de már nem volt kiket táncba vinnie. Az ágak csupaszon álltak, karjaikkal az ég felé nyújtózkodtak, leveleik pedig a talajon pihentek vastag, puha avarrá sokasodva, melyen ezen a reggelen oly kellemes volt a járás. Most nem zizegtek a talpaim alatt, az eső cseppjeitől elnehezülten, csöndesen, hallgatagon tűrték lépteimet. Az égbolton fehér pamacsok úsztak tova, mint egy kedves nyáj, akiket láthatatlan kezek terelnek. Jó pár napja nem sütött ki a nap, de ez a reggel a jó idő, egy szép őszi vasárnap reményét hordozta magában.

Amikor a tisztásra értem már a hegy tetején álldogáló tölgyfák koronáit simogatták a napsugarak, de most utam, nem arra vitt. A napos idő csábított, hogy arra menjek, de szívem mást diktált, és rá hallgattam. Hiába vágytam már a napsugarak melengető simítására, hisz oly sok napon át nélkülözni kellett, mégis a félhomály, a nyirkos völgy mélye  felé vettem az irányt. Abban bíztam, hogy a sok eső, a langyos őszi idő, kalapos kis kedvenceimre jótékony hatással lehetett. Sejtesem pedig be is igazolódott, hiszen a völgy mélye telis-tele volt aprócska gombákkal. Minden honnan előbújtak, a vastag avarpaplan alól, a fák törzsein pihenő mohapárnák védelméből, és a kidőlt fák kérgeinek repedéseiből is. Egyik kisebb volt mint a másik. Egészen vékonyka tönkjükön, olyan apró és törékeny kalapkát viseltek, hogy  egy nagyobb esőcsepp könnyedén kárt tudott volna bennük tenni. Biztonsággal nem tudnám őket nektek megnevezni, találgatásokba pedig nem bocsátkozom, mert a gombáknál ez nem engedhető meg. Hozzájuk szakértelem kell, velük tévedni nem lehet. A sok gomba közül egy volt, akit ismertem. Aki jellegzetes kinézetének köszönhetően könnyen beazonosítható, ő pedig nem más, mint a júdásfülegomba. Emberi fülre emlékeztetőt megjelenése megkönnyíti a meghatározást. Olyanok mintha ők lennének az erdő fülei, akik ágakon, mohás fák törzsein meglapulva hallgatóznak.

A völgyből hazafelé indulva utamat a madarak kedves hangjai kísérték. A kellemes meleg, a nap szikrázó sugarai jókedvre derítették a fák ágai között motozó tollas kis társaságot. Csacsogtak a cinegék, egymással diskuráltak a csuszkák, kedves hangjukon fecsegtek az őszapók, hívogatójukat ismételgették a a süvöltők, a fák sudarai felett egerészölyv kiáltotta messzire hangzó "hié-hié" strófáit, melyre a szajkók éktelen rikácsolásba kezdtek. Az erdő ösvénye élettel és hangokkal telt meg, melyet oly jó volt hallgatni, a csöndes, ködös napok után. Szeretem az erdő csendjét is, amikor pár nappal ezelőtt a köd puha leple alatt a némaság volt az úr, de amikor meghallom a madarak kedves hangjait, szívemet azon nyomban elvarázsolják.

Az én madárbarát kertem - A madáretetés szabályai!

 Kék cinege a cinkegolyóval megtöltött etetőn

A madarak etetését az első őszi fagyok beköszöntekkor kell megkezdeni, és azok folyamatos megszűnéséig kell folytatnunk. Ez az időjárástól függően körülbelül októbertől egészen április elejéig is eltarthat. Természetesen a hosszú évek alatt előfordult, hogy a fagyos hideg idő előbb beköszöntött, vagy tovább tartott. Mindig az időjárás alakulása az, ami eldönti, meghatározza, hogy mettől meddig van szüksége a madaraknak a segítségünkre.

Mielőtt az idei esztendőben is elkezdeném megosztani Veletek madárbarát kertem eseményeit, fontos, hogy leírjam a madáretetés legfontosabb szabályait. Hiszen lehet, hogy a megosztott történeteim, fotóim adnak nektek is kedvet, ehhez a nemes cselekedethez, melyet bárhol, akár még panelház ablakában, vagy erkélyén is alkalmazni tudtok.

Az első fontos szabály, mint már említettem az etetés elkezdésének időpontja! Én már hetekkel ezelőtt elkezdtem feltölteni az etetőimet, amikor az első őszi fagyok beköszöntöttek, a kis tollasok pedig örömmel jönnek hozzám látogatóba nap, mint nap. Igaz az elmúlt időszakban nem süllyedt nulla fok alá a hőmérséklet, de a csapadékos, hűvös, ködös, nyirkos idő éppen úgy próbára teszi életüket, és ilyenkor is nagyon fontos nekik a segítségünk. 

A másik nagyon fontos szabály a folyamatosság!!! 

Ha elkezdtük a legfontosabb és leghosszabb ideig tartó madárvédelmi tevékenységet, akkor azt az etetési időszak minden áldott napján folyamatosan, és odafigyelve kell tennünk. A kis tollasok hamar megszokják, hogy etetőinkben hozzá tudnak jutni a számukra szükséges elemózsiához, melyre számítanak is. A környékről vagy akár messzebbről is vonzza a madarakat a biztos élelemforrás, és, ha ez bármilyen oknál fogva megszűnne, pláne a kemény fagyokkal tarkított téli napok alatt, akkor tollas barátaink nagy bajba kerülnének. Kertünk vendégeinek nagy része csupán pár grammos kis apróság, akinek a téli időszak napjainak nagy része arról szól, hogy a szervezetük megfelelő működéséhez, és éltben maradásukhoz szükséges táplálékhoz hozzá tudjanak jutni. A rövid nappali időszakok, a kemény fagyok, és a hótakaró csak tovább nehezítik a helyzetüket. Reggeltől estig mindössze 5-6 órájuk van arra, hogy a betevőjüket meg tudják keresni, és el tudják fogyasztani. A kistestű madarak teste csupán egy-két napra elegendő zsírtartalékot képes felhalmozni. Ha bármilyen okból kifolyólag nem sikerül nekik a megfelelő mennyiségű táplálékihoz hozzájutniuk, akkor az előttük álló, fagyos éjszaka akár végzetes is lehet a számukra.
A kertünket látogató tollas vendégek megszokják, és számítanak a feltöltött etetők kínálatára, hogy minden nap hozzá tudnak jutni a szükséges betevőjükhöz, éppen ezért olyan fontos az etetés folyamatossága.
A harmadik legfontosabb szabály a megfelelő táplálék!!! 
A madarak táplálékáról a későbbiekben részletesen fogok írni nektek, de most fontos megjegyeznem, hogy milyen elemózsiát ne kínáljunk fel tollas kis barátainknak. Nagyon fontos, hogy az etetőkbe kihelyezett élelem mindig natúr legyen. Soha ne töltsük meg a kis madárvendéglőket sós, fűszeres vagy füstölt eleségekkel. Valamint fontos szabály, hogy tilos a madaraknak kenyeret, kiflit valamint egyéb péksüteményt vagy azok morzsáját kihelyezni. Hiszen az erjedésnek induló élelmiszerek súlyos bél és gyomorgyulladást okozhatnak, melyek esetenként a kis tollasok halálához is vezethetnek.

Ahogy Ti is látjátok, tollas barátaink etetése, mely a legfontosabb madárvédelmi tevékenység nagyon nagy odafigyelést, elhivatottságot, és rendszerességet követel. Ezért nagyon fontos, hogy csak akkor kezdjen bele bárki is, ha a madarak élelemmel való ellátását kellően odafigyelve, napi rendszerességgel tudja biztosítani, hosszú hónapokon keresztül!!!

Végezetül elöljáróban szót ejtenék az itatásról is, melyet a nyári hónapok végeztével fontos tovább folytatnunk, így ezt a madárvédelmi tevékenységet az esztendő minden napján alkalmaznunk kell.

A következő „Az én madárbarát kertem” bejegyzésében bővebben fogok írni a madarak számára kihelyezett friss víz fontosságáról.      

 Szajkók a talajetetőn

Nagy őzlábgombák az avar védelmében

Az idei ősz második fele bőséges csapadékkal áldotta meg a természet szerteágazó ösvényeit. Nagyon nagy szüksége volt már a földnek az éltető eső cseppjeire, hiszen a nyári és az ősz elejei hónapok is súlyos aszályt tartogattak. A növények nagy része már téli álmára hunyta szemét, a fák, a bokrok csupasz karokkal álldogálva pihennek. Azonban vannak, akiknek a késő őszi eső, a szokatlanul enyhe idő, kedvező feltételeket teremtett a fejlődésükhöz. Ők pedig nem mások, mint kalapos kedvenceim a gombák. 

Ma késő délelőtt nyakamba akasztottam a fényképezőgépem, és apukámmal elindultunk egy könnyed sétát tenni az erdő ösvényén. Az égbolton szürke felhők kezdtek tornyosulni, a közelgő esőt hozó front közeledtét jelezve. A felhők közötti apró réseken, kíváncsian kukucskáltak elő a nap kellemes meleget adó sugarai, a gyenge szél pedig boldogan szalad a fák csupasz sudaraiban. Egyik-másik szélgyerek elevenen nyargalt le a talaj felé, és gyöngéden igazgatni kezdte a színes avart. A levelek pedig szófogadóan követték őket, miközben halk zizegésük, mint jóleső kacaj törte meg az erdő néma csendjét.

Az erdőszélén álldogáló növények színük hagyottan, megsápadva álldogáltak. De volt még köztük egy-két pelyhes kenderkefű, nehézszagú gólyaorr, vízi csillaghúr, akiknek ugyan már eleven pompájukat elvették az őszi hónapok, de mégis, mindezek ellenére élni akartak, dacolva az idővel. A vadszeder bokrok védelméből ismerős hang szűrődött ki. A vörösbegy, csettegő, eleven hangja. Testét ugyan nem láttam, hiába kerestem, a zöld szederlevelek, melyeken egy csöppet sem látszik az ősz múlása eltakarták a kedves vörös mellényes madárkát.

Utunk a kis tölgyesbe vezetett, ahol a nagy őzlábgombák élnek. Szerettem volna még látni őket, hiszen az idei őszön ez idáig nem adatott meg a velük való találkozás. Hiába szeptember, október a fő termőidejük, a csapadék hiányát akkor ők is megsínylették, és a száraz földből nem dugták elő csinos kis kalapjukat. Reménykedtem benne, hogy a fagymentes idő, a bőséges csapadék még kedvet adott nekik is, mint többi gombának is a növekedéshez. A természetnek hála nem kellet csalódnom, mert mihelyst a tölgyfák védelmébe értünk meg is akadt a tekintetem az első, karcsú tönköt viselő őzlábgombán. Az elsőt pedig három követte, akik még fiatalok voltak, melyről összezárt kalapkájuk árulkodott. Ilyen késői időpontban, amikor már a tél kopogtat a természet ajtaján még nem találkoztam velük, de a szokatlanul enyhe november, a bőséges csapadékáldás meghozta a kedvüket a növekedéshez.  
Most, hogy soraimat írom, az ígért front meg is érkezett. A szürke felhők elfoglalták helyüket, betakarva az égbolt minden szegletét, és lassan elkezdik útnak indítani esőcseppjeiket.

Százszorszépek az avar védelmében

Szerintem Ti is jól ismeritek a Százszorszépet, mely egy kedves, szolid kinézetű virág. A természetnek hála az én kertemben is otthonra leltek, és szinte egész esztendőben gyönyörködhetek bennük. Ezek az aprócska virágok, melyek félősen bújnak meg a fűszálak között, a fagyos időszak kivételével, szinte egész évben szirmaikat bontogatják. Kedves megjelenésükkel még az enyhébb téli napokon boldogságot lopnak a szívünkbe. Azonban ahhoz, hogy fehér szirmaik szétnyílnak a nap fényére van szükségük, borús, felhős időben szirmaikat összezárva pihennek.

Most november van, és, ha a nap fáradt sugarai előbújnak a felhők mögül, melengető sugaraikkal pedig a kertemet simogatják, a százszorszépek a vastag avarból elődugják fejecskéiket és boldogan néznek szét a körülöttük elterülő  őszi világban.

Visszatértek a csízek

A csízek, kis termetű pintyfélék, akikkel főként az őszi és a téli hónapokban találkozhatunk. Vonuló madarak, ők a hideg, téli hónapokat töltik hazánkban. Fészkelő területeik főként Európa északi országai, ahonnan az ősz beköszöntekor szárnyra kapnak és megkezdik vonulásukat Európa déli irányába. Vonulásukat és letelepedésüket elsősorban a táplálék bősége határozza meg. Ahol elegendő betevőt tudnak maguknak találni, és az időjárás is számukra kedvezően alakul, ott töltik a téli hónapokat, ahonnan aztán tavasszal ismét útra kelnek, hogy visszatérjenek költési területeikre. Hazánkban kis számban fészkelnek, így a tavaszi és nyári időszakban csak elvétve találkozhatunk egyedeivel, de azokkal is inkább a hegyvidéki, fenyves erdőségekben. 

Két napja, a természetnek hála sikerült egy szép nagy számból álló csíz csapatot megfigyelnem, ahogy a patakpart szélén álló égerfa ágain keresték betevőjüket. Szeretik az enyves éger termésének a magvait, ez a legfontosabb táplálékuk. Ez mellett még gyomnövények apró magvait, fenyő tobozokban lapuló magokat és nyír fa termését is előszeretettel fogyasztják. 

Az én kiskertemben is rendszeres téli vendégek, de ez idáig még nem bukkantak fel kis birodalmamban. Majd a téli hónapokban, amikor a természetben kevesebb és nehezebben elérhető lesz a táplálék, akkor egészen biztosan meg fognak tisztelni a jelenlétükkel. 

A csízek őszi vonulásának a csúcsidőszaka október és november hónapokban van. Ha pedig nagy hidegek köszöntelek be hazájukban, akkor invázió szerűen kelnek útra dél felé. 

Őszi szépségek

Ha az időjárás alapján kellene eldöntenem melyik hónapban járunk, akkor gondolkodás nélkül ki merném jelenteni, hogy augusztusban. Egyedül a táj ezernyi színben pompázó szépsége az, mely bizonyságot ad arról, hogy a nyáriasan meleg ellenére csalhatatlanul ősz van. A fák megszámlálhatatlanul sok színben játszanak, az erdők ösvényein egyre vastagodó avarpaplan fedi a földet, a bokrokon érett termések kínálják magukat az arra járó éhes vendégeknek, a rétek egyre kopárabbak, növénylakóinak legtöbbje már téli álmára hajtotta kedves fejecskéjét. Egész álló nap, egész éjszaka suttognak a fák levelei, ahogy a szél a sudaraikba oson, mintha azon tanakodnának elinduljanak-e utolsó útjukra. Aztán a szél óvatosan láthatatlan kezére emeli őket és viszi repíti mindannyiukat, ha pedig nagyra nyitjuk a fülünket hallhatjuk kedves zizegésüket, mely ezekben az októberi napokban betölti az erdő minden szeletét, még a legeldugottabb zugokat is. Hiába a kellemes meleg, az ősz csodája éppen ezekben a napokban teljesedik ki.

Jól eső érzés a jó idő, de én mégsem tudok neki tiszta szívemből örülni. Hazudnák ha azt mondanám, hogy nem esik jól a nap meleg simítása, de mégis érzem, látom és tudom, hogy ez nem jó a természetnek és lakóinak.

Kora reggel volt amikor látogatást tettem az erdei tisztáson. A későn kelő nap sugarai a fák mögött ébredeztek. Az éjszaka harmatkönnyei a száradó növényeken pihentek, és ahogy a nap sugarai bebújtak a csupaszodó faágak között gyönyörűen csillogni kezdtek. A harmat, a száraz növények illata olyan erősen érződött, mint még talán soha. Szeretem az ősz illatát, hiszen neki is, mint a többi évszaknak megvan a rá jellemző orromat csiklandozó, szívemet melengető aromája.

Ahogy haladtam előre az utamon, fehér foltok csalták a tekintetem. A tisztáson mindenhol ott voltak, kisebb-nagyobb csoportokba gyülekezve. Amikor az egyik kis társasághoz értem láttam, hogy ezek bizony vadon élő őszirózsák. Fehér szirmaikon harmatcseppek pihentek, fejecskéiket pedig úgy dugták össze, mintha egymás fülébe súgtak volna valamit. Csoda szépek voltak mindannyian, és a tisztásra üdeséget loptak a jelenlétükkel. Tavaly egy pár egyedet sikerült megfigyelnem, ahogy a száraz fűszálak között pihentek, de idén olyan sokan voltak, hogy meg sem tudtam volna őket számolni. A barna, a sárga, a vörös és a sápadt zöld növények között elmondhatatlanul szép látványt nyújtottak.

Őszbe lopakodó nyár

Tuskógomba

Színesedő bükklevelek 

Színesedő tölgylevelek

Október vége felé járunk, amikor kiteljesedik a természet utánozhatatlan pompája. A fák ezernyi színben játszanak, vannak akik barna, vannak akik vörös, egyesek pedig sápadt sárga leveleiket dédelgetik, addig amíg csak lehet. De amikor a pajkos szélgyerekek a sudaraikba szaladnak, és megrezegtetik karjaikat, egymást követve hullnak alá ezek a színes levelek, hogy ellejtsék utolsó táncukat. Az erdő csendjét hol halkabban, hol hangosabban veri fel kedves zizegésük, csöndes suttogásuk. Esés közben mintha azon tanakodnának, hogy hova pottyanjanak, tétován lebegnek mígnem szépen egyesével mindannyian elfoglalják helyüket. Miközben a talajon az avar csak vastagszik és növekszik, a fák koronái egyre szegényeknek, csupaszodó karjaikat nyújtogatják az ég felé. Az erdő sűrűjébe lassan visszatér a hónapokig nélkülözött fény és világosság. A nap sugarai újra a talajt cirógatják, egy kis melegséget adva a levelek sokasága között megbújó aprócska életeknek. Mert még tudnak meleget adni, kellemes simogató meleget, mely oly jóleső érzéssel tölt el mindenkit.

Ilyenkor októberben a hajnali és kora reggeli órákban már egyre jobban dideregnek az erdők, mezők lakói. Az éjszaka dérleplet lehel rájuk, de amint a nap elkezdi melegét önteni a tájra, a levegő is ügyesen kellemes meleggel telik meg. A mi vidékünkön napközben az időjárás a késő nyarat idézi, mit sem törődve vele, hogy október második felében ballagunk.

Amikor kora délután az erdő ösvényén szedtem a lábaim a kék égen csak egy-egy felhőpamacs andalgott. A tisztás mögött álldogáló hársfák csupasz karokkal álldogáltak, szemeiket álmosan dörzsölgették, és le-le hunyták. Törzseik között napsugarak táncoltak, az alattuk sokasodó száraz leveleket pedig a szél igazgatta, mintha nem tetszett volna neki az elrendezés. Talpaim alatt elevenen csörögtek, érezni lehetett rajtuk is, akárcsak a földön a csapadék hiányát. Hiába van ősz, idén nem a kiadós csapadékról szól, pedig nagyon nagy szüksége lenne a természetnek az eső cseppjeire. A hársfákkal tarkított erdő tölgyesben folytatódik, ahol a fákon élénk sárga, barna és sápadt zöld levelek ringatóztak a gyenge szélben. Csodás színeket loptak a tájba, sokáig álltam fenséges, tisztelet sugárzó törzseik között. Amikor erre járok mindig öröm és büszkeség tölti meg a szívem, hiszen megtiszteltetés ilyen szép kort megélt fák vendégségében történet az időt. A tölgyek között vadkörte fák, közönséges fagyal, vadrózsa, kökény bokrok dédelgetik a terméseiket, várva az arra járó éhes erdőlakókat.

A napsütötte hegyoldalon madarak egész kis hada múlatta az idejét. A fák kéregrepedéseiben, a levelek fonákján megbújó rovarokra, hernyókra vadásztak. Cinegék, csuszkák, őszapók több tagból álló csapata keresett, kutatott a tölgyek védelmében. Ahogy álltam és figyeltem őket különös hang ütötte meg a fülemet, legalábbis ősszel nekem különösnek számít, hiszen ilyenkor még nem sikerült hallanom a zöldike, más madárral össze nem téveszthető énekét. Dala alig volt hallható, de a természet hangjára érzékeny fülem tisztán hallotta. Hiba csacsogtak a cinegék, kiáltoztak a csuszkák, diskuráltak egymással az őszapók és veszekedtek a szajkók én, mégis egészen tisztán kivettem strófáit.

Az erdei út mentén a tölgyek közé vegyülve három bükkfa áll. Sima, szürke törzsük sudár termetük hamar kiválik közülük. Az ő leveleik is szépen színesednek. Sárga, vörös, barna árnyalatait festett rájuk a természet. Alattuk pedig makkjaik sokasodtak, az erdő állattaniak nagy örömére.

Hazafelé tartva az erdő árnyas része felé vettem az utam, bízva benne, hogy itt, ahol a talaj nyirkosabb, hiszen ősszel a már egyre alacsonyabban járó nap sugarai már nem érik el, talán lehetnek gombák. Sejtésem beigazolódott, mert sikerült pár tuskógombát megfigyelnem. Emlékszem négy éve, amikor csapadék áldásban bővelkedő volt az ősz, mennyi gomba kukucskált elő az erdőben. Azt sem tudtam hová kapjam a tekintetem, melyiket örökítsem meg. Most pedig csak kutattam és kutattam őket, és mindössze egy tucat kalapost sikerült találnom. De nekik is nagyon megörültem.

Az előre jelzések szerint a következő egy hétben sem lesz számottevő változás az időjárásban. Marad a csapadék nélküli száraz, évszakhoz képet meleg idő, mely nem fog kedvezni őszi kalapos kedvenceimnek. De a többi élőlényre sincsen jó hatással a szokatlan meleg, mely már nem is olyan szokatlan, hiszen sajnos az évszakok szép lassan kezdik elveszteni jól megszokott ritmusukat.

A fűszálak védelmében

Gyapjas tintagomba

Tudom, hogy a gombák egész esztendő alatt köztünk élnek, de nekem mégis a legjobban az őszi hónapokhoz kapcsolódnak.

Tegnap kora reggel a természet egy különleges kinézetű Gyapjas tintagombával kedveskedett nekem. A fűszálakon még az éjszaka könnyei pihentek, melyeken a nap sugarai tündököltek. A zöld fűből pedig egy cafrangos kalapkát maga fölé tartó gomba kukucskált elő. Épp erről, a felfelé szakadozott, sűrű pikkelyekkel fedett, ovális alakú kalapról lehet könnyen felismerni. Az általam látott egyed még fiatalka volt. Kalapkáját még nem hajtotta szét tönkje felett, mely még sokkal rövidebb volt, mint az idősebbeknek. A gombák fejlődése igencsak gyorsnak mondható, de ennél a fajnál igazán szembetűnő. Reggeltől estig annyit fejlődött, hogy mire a nap elkezdett nyugovóra térni, ő már kalapját szét is hajtotta, mint egy védelmező esernyőt. Kora reggel ismét megörökítetted, így Ti is láthassátok hogy egyetlen nap leforgása alatt mennyit fejlődött, növekedett.

A Gyapjas tintagombával egészen tavasz elejétől ősz végéig találkozhatunk, aki élőhelyében nem válogatós. Azonban füves talajon találkozhatunk vele a leggyakrabban, de otthonra lelt humuszban gazdag lomberdőkben is, de itt előfordulása nem olyan gyakori. A Gyapjas tintagomba elnevezés hűen tükrözi a gomba kinézetét. Kalapkája gyapjas, melyet a felszakadozó burokmaradványok fednek. Amikor érni kezd szépen lassan fekete tintaszerű lévé folyik szét a húsa, a lemezei és a burokmaradványok is. Ebben a fejlődési stádiumban teljesen úgy hat mintha valóban tintával locsolták volna őt meg.

Gyapjas tintagomba

Levéldarázs álhernyója

 Levéldarázs álhernyója

  Levéldarázs álhernyója

A természet időről - időre meglep érdekes megfigyelési élményekkel. Ez a minap is így történt.

Kora reggel volt, amikor a kis erdei tisztás felé szedtem a lábam, hogy amíg az ősz engedi gyönyörködjek a számomra oly kedves lakóiban. Sok időt töltöttem már el azzal, hogy árgus szemekkel az élővilágát figyeltem, és figyelem, kutatom a mai napig is. Hiszen csak így lehet aprócska, olykor egészen miniatűr kincsekre bukkanni.

A nap sugarai még csak a fák ágai között szikráztak, a tisztás félhomályba burkolózott. A növényeken apró harmatcseppek pihentek, melyeket a hűvös éjszaka helyezett le rájuk csendesen, észrevétlen. A levegő friss volt, a lombok között eleven szélgyerekek osontak, és sorra tépkedték le az elsárgult leveleket, egyiket a másik után. Halk zizegésük betöltötte a tisztás minden szeletét. Ahogy ballag útján a csöndes október, egyre több szint lop észrevétlen a természetbe.

Miközben a magas fű, a sűrű csalánsereg között, melynek ereje cseppet sem gyengül, szedtem a lábaimat k,edves, ilyenkor ősszel is szirmaikat bontogató virágok között haladtam. Vannak akik már szárazon, terméseiket érlelve állnak, de sokan vannak akik még élni, pompázni szeretnének. A tisztáson sok lózsálya és lómenta lelte meg otthonát, melyek között még mind a mai napig akad olyan akik virágaikat dédelgetik. Az egyik lózsálya színesedő levélen különleges kinézetű hernyón akadt meg a tekintetem. Észrevétele nem volt nehéz, hiszen sárgás teste, melyen apró fekete pettyeket viselt, hamar felhívta magára a figyelmemet. Különös, eddig még nem látott teremtménnyel sodort össze újra a természet. Ő is, mint én épp úton volt, azzal a különbséggel, hogy neki esze ágában sem volt megállnia. Pettyezett testével lomhán araszolt előre a levélről át a növény szárára, majd azon szépen komótosan egyre feljebb, és feljebb. Ezen tevékenységet gyorsan, amennyire tőlem tellett meg is örökítettem, hogy nektek is meg tudjam mutatni. Hosszú percekig figyeltem őt, egészen addig, míg el nem tűnt a levél fonákja alatt, ahol pihenő időt tartott. Magára hagytam, hagy tegye nyugodtan a dolgát, és tovább indultam az utamon, mely alatt a lassan kibontakozó ősz jeleit figyeltem.

Miután haza értem meg is kezdtem a nyomozást, hogy ki is lehetett ez a különös kinézetű hernyó. Sajnos nem jártam sikerrel. Mígnem a rovarhatározó csoportban kaptam rá választ, hogy ő bizony egy álhernyó, mégpedig valamelyik levéldarázsé. A mai napig nem tudom pontos meghatározását, de az élményemen ez semmit nem ront.

A levéldarázsak kinézete, felületesen szemlélve a méhekre illetve a darazsakra hasonlít. Azonban ha alaposabban szemügyre vesszük őket láthatjuk, hogy fullánkkal nem rendelkeznek, valamint fejük szélesebb, mint amilyen hosszú. Tavaly nyáron sikerült egy ilyen levéldarázzsal találkoznom, akinek a becsületes neve zöld levéldarázs. Ezek a rovarok főként nappal aktívak és szinte mindenhol otthonra lelnek ahol növények élnek. A legtöbbjük növényevő, de vannak köztük pollenfogyasztók,  ragadozó életmódot folytatók, és élősködők is. Lárvák első ránézésre nagyon hasonlítanak a lepkék hernyóira, így engem is nagyon megtévesztett, én is abban a hitben voltam, hogy belőle bizony szép lepke fog egy szép napon kifejlődni, de belőle lepke biz nem lesz.

Ezen találkozás után ismét új megfigyelési élménnyel gazdagodtam hála a természetnek.

Zöld levéldarázs

Október az erdőben

 Összebújva

 Kalapja alól kukkoló 

Csertölgymakk

Október van, az ősz második hónapja, melyben kiteljesedik a természet színpompás szépsége. Az erdők ösvényein délcegen álló fák koronájába, az egyre hűvösebb éjszakák leple alatt utánozhatatlan színeket fest a természet, láthatatlan ecsetjével. 
Szombaton, a mi vidékünkön, szinte egész álló nap kövér cseppek hullottak alá a komor, szürke fellegekből. Nagy szükség volt a csapadékra, mert a nyár és az ősz elmúlt hónapjai, hetei nem sok égi áldással öntözték meg a természet lakóit. Ezért minden csepp nedvesség nagyon sokat számít nekik, hogy szomjukat tudják oltani, mielőtt téli álmukba szenderednének. 

Vasárnap reggelre a szürke felhők sokasága tovarobogott, a kék égbolton csak pár fehér pamacs díszlett, akik kelet felé andalogtak, messze elkerülve a nap szikrázó korongját. A természet minden egyes teremtménye cseppruhába öltözve várta a melengető sugarakat, a hűvös éjszaka után. Amikor pedig elérte őket, ruhájuk úgy csillogott, mintha gyémántokkal lett volna kirakva. Szeretem az eső utáni tájat, hiszen szépsége magával ragadó. Kora délután, volt egy kis időm, hogy egy könnyed sétát tegyek az erdőben. Ekkora a levegő már kellemesen enyhe volt, olyan igazi őszies, amikor már nem izzad az ember, de nem is fázik, tökéletes kirándulóidő. Az ösvényt szegélyező fák leveleinek a nagy része még zölden himbálózott a gyenge szél simításra, de egyre több sárga, barna, vörös szín megannyi árnyalata pihent meg köztük. A színes levelek védelmében pedig termések lapultak, egyik-másik pedig épp akkor indult útjára, halk koppanásuk messzire osont a csöndes ösvényén. 

A természet az idei őszön is bőségesen megterítette az asztalát melyen, többek között bodzák, kökények, galagonyák, csipkék, makkok várják éhes vendégeiket. Utamon haladva nem csak a termések sokszínűségében, a fák leveleinek pompájában, hanem az avar védelméből, a moha párnák közül előkandikáló aprócska gombákban is alkalmam volt gyönyörködni. Ilyenkor ősszel, amikor bőséges csapadékot tartogat az időjárás, kisebb-nagyobb kalaposok kezdik el növeszteni termőtestüket, hogy az erdők talaját kedves jelenlétükkel tegyék még színesebbé. Miattuk is szeretem annyira az ősz hónapjait. 

 Színesednek a tölgyfák levelei

 Hamvas szeder

Vadszeder