Csilingelő csengettyűk

 A kikelet hírnökei

 A kikelet hírnökei

 Osztrák csészegomba

Pár nappal ezelőtt még igazi szép téli időben lehetett részünk, melynek egy markáns meleg front vetett végett nem is akárhogy. A vastag dunnává sokasodott hópelyheket egy nap leforgása alatt vízzé olvasztotta, és hirtelen, egy szempillantás alatt a télből a tavaszba cseppentünk.

Szombaton késő délután a hó már csak kósza emlékként élt az erdő ösvényein, melynek a nap fényében csillogó cseppjeit a talaj elevenen őrizte. Az úton álldogáló kis gödröcskék vízzel megtelve, mint aprócska tavak várták a szomjas erdőlakókat. Az avar nehézkesen, a nedvességtől elnehezülve terítette be a földet, a leveleknek mozdulni sem volt kedvük hiába próbálta őket odébb taszigálni az erdősen, olykor viharosan fújó szél. Hiába volt nagy ereje a szélnek, most kellemes enyheséget, repített magával, olyat, amit tavasszal érezhetünk, amikor még a dühös szelek is megszelídülve szaladnak végig a délcegen álló fák törzsei között. Az erdő fái csupasz karokkal nyújtóztak az ég felé, és megadóan hajladoztak mindig abba az irányba, amerre a szél parancsolta nekik.

Ahogy utamon ballagtam előre hosszú hetek, hosszú csendesen ballagó napok után most újra neszekkel, kedves hangokkal telt meg az erdő. A kellemes meleg, a langyos tavaszias idő sorra fakasztotta dalra a cinegéket. A tavaszt váró, a kikeletet csalogató strófáikat boldogan énekelték, miközben elevenen szálldostak ágról-ágra, fáról-fára. De nem csak őket kerítette hatalmába a felhőtlen jókedv. Füttyögtek a csuszkák, csacsogtak a csízek, önfeledten kacagott a zöld küllő, kedvesen egymással diskuráltak az őszapók, a messziben pedig nagy fakopáncs verte bőszen a fa törzsét. Távol volt tőlem, de pergő hangját könnyedén sodorta felém a szél.

Lábaim előtt, az erdő ezernyi titka pihent, melyek szó nélkül mesélték el nekem a féltve őrzött pillanatokat. Szarvasok, őzek, rókák és vaddisznók hátrahagyott emlékei rejtőztek az ösvényen. Pata és mancsnyomok, puha földtúrások, kisebb nagyobb gödröcskék mesélték el az éjszaka óvó leple alatt zajlott eseményeket.

Sétám az erdő egyik rejtett szegletébe vezetett, oda, ahol a tél második felében hófehér harangok csalogatják a kikeletet. Évről-évre itt, a borostyánnal benőtt fa tövében ébrednek elsőként a hóvirágok, akik a reményt, a közelgő tavasz reményét hirdetik. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy előbújtak e a föld mélyén nyugvó hagymáikból. Bizakodó voltam, de a szívem mélyén tudtam, hogy az elmúlt hetek faggyal és az elmúlt napok hóval tarkított napjai nem nekik kedveztek. Még távolt jártam tőlük, de már felsejlett előttem az üde zöld leveleket viselő borostyánnal befutott sudár fa törzse, melynek védelmében lelték meg otthonukat. Az ő tövében lapulnak a hóvirágok, akik ha fehér szirmaikat szétnyitják, halk csilingelésük, mint apró harangok kondulása tölti be a fák rengetegét. Pár lépésre voltam tőlük, amikor már láttam egy apró fehér foltot, majd még egyet és még egyet. Amikor egész közel értem hozzájuk, tisztán láttam, hogy fagy és hó ide vagy oda, ők bizony semmivel sem törődve már elkezdték hirdetni az új évszak közeledtének a reményét. A legtöbben még összezárt szirmokkal álldogáltak, de két virág már elkezdte szétnyitni sziromleveleit és egészen halkan, csak az éber és értő füleknek hallhatóan csilingelni kezdtek.

Mire elértem az erdő ezen, rejtett szegletét, a nap már egyre lejjebb ereszkedett a felhőtlen égbolton. Alaposan szemügyre vettem a fák rengetegében elsőként ébredő hóvirágokat, megörökítettem őket és lassan visszafelé indultam. Útközben a madarak csivitelései kísértek, az avar védelmében, pedig több helyen is még egészen aprócska, de annál feltűnőbb színű osztrák csészegombával sikerült találkoznom. Ők is ilyenkor februárban kezdik meg termőtesteiket növeszteni, és egészen áprilisig díszítik szokatlan szépségükkel az erdő talaján pihenő korhadó faágakat és famaradványokat. Még egészen picik voltak, szinte alig észrevehetők, de elénk cinóbervörös színük hamar elárulják ottlétüket még ilyen aprócska állapotukban is.

Hogy a tél hátralevő része milyen időt tartogat a természet lakóinak nem tudom, de minden esetre, ez a szokatlan enyheség csak átmenetinek ígérkezik abban biztos vagyok. A február még előttünk áll, de ahogy lépkedünk előre, minden egyes nappal a kikelt közeleg. Ahogy időm engedi még megfogom látogatni a hóvirágokat, hiszen pompájuk majd csak az előttünk álló hetekben fog kiteljesedni, akkor pedig ismét megmutatom Nektek is szépségüket.

 Széncinege hím

 Fák rengetege

Februári madárdalok