Az erdő ifjai

A kikelet napjai szépen sorban egymást követték, mint a pelyhes tollú kis kacsák anyjuk lépteit. Nyomukban pedig a virágok édes illatát repítette a gyönge szellő. 

Az erdő barna avartakarója már csöndesen tűrte a lakók lépteit, már nem zizegett, nem suttogott titkos szavakat. A nap mosolygó arca egyre hamarabb és hamarabb jelent meg a szikrázó kék égbolt peremén, és késő estig szórta melengető sugarait. A fák magukra öltötték üde zöld levélruhájukat, egyre több árnyékot adva az alattuk elterülő ösvényekre. A bokrok vékonyka ágain virágok pihentek fehérek, halvány rózsaszínek, melyek édes illata bejárata a fák rengetegének minden szegletét. Virághímes szoknyájuk alatt pedig elődugták fejecskéjüket a gyöngyvirágok, a salamonpecsétek. Esténként, amikor a madarak örömódája elcsendesedett, és már csak a tücskök halk muzsikája hallatszott, az erdő tündérei elkezdték gyöngéden simogatni a virágok aprócska harangfejét. Csilingelő zenéjük olyan halk volt, mint a pillangók szárnyának suhogása, amikor a magasba repülnek, de mégis mindenki meghallotta, akinek együtt dobbant a szíve az erdővel. 

A tavasz szépen lassan kiteljesedett, helyébe pedig a nyár, a fészkeket, a titkos rejtekeket új életekkel megáldó, a réteket virághímes szőnyeggel betakaró nyár kért bebocsátást. Az erdő sűrű rejtekeiben, ahol a nap fényében fürdő világos nappal is félhomály uralkodik pettyes felöltőt viselő szarvas borjak, őzgidák, csíkos bundácskába bújt vadmalacok pihennek anyjuk oltalma alatt. A hegyoldal puha földjébe megbújó kotorékában eleven rókafiak hancúroznak. A fák, a bokrok ágai között gondosan megépített fészkekben pedig egyre nagyobb hanggal könyörgő madárfiókák várják a pillanatot, hogy elhagyhassák addigi otthonukat. Az erdő vékonyka hangoktól, esdeklő könyörgésektől hangos, mely hangok örömmel töltik meg az erdő tündéreinek a szívét, hisz jól tudják, új lakókkal lett gazdagabb féltve őrzött otthonuk.