Tomboló vihar

Egymást követve sötétszürke fellegek gyülekeztek a nyári égbolton. A levegő fülledt, már-már fojtogató volt. Egyre csak közeledtek fenyegetően, hangtalan. Semmi és senki nem állhatta az útjukat.  

Az erdő ösvényei sötétségbe burkolóztak, mintha hirtelen az éjszaka szállt volna le a földre. A fák rengetege elnémult, minden lakója védelmet keresve motozott a levelek, az ágak sűrűjében. Ekkor a csöndet mély dörrenés törte meg. A villám vakítóan fényes csóváját eltakarta az erdő üde zöld lombsátra, de az őt követő hang, melybe még a föld is beleremegett megállíthatatlanul robogott tova. Idegen szelek szaladtak végig sebesen az erdőn. Mindenhová benéztek a bokrok sűrűjébe, a fák koronái közé és durván, mint akik a finomságot nem ismerik, cibálni kezdték az ágaikat. A vihar robaja elnyomta fájdalmas nyöszörgésüket, pedig sírtak, ahogy a szél vadul az ágaikat szaggatta. 

A sötétség mindent maga alá rejtett, és csak érezni lehetett az első csepp eső megérkeztét. Az elsőt követte a többi, mint akiket hatalmas dézsából zúdítanak alá. A fák sűrű lombja semmit sem védett, könnyedén hatoltak át rajtuk az eső nehéz, hatalmas cseppjei, és pillanatok alatt elárasztották, a már amúgy is saras földet. A hirtelen jött csapadék mindenhol kis tavakká változtatta a talajon nyugvó gödröket. De ezek a tavak gyorsan ki is öntöttek sekély medrükből, és egybefüggő, hatalmas tóvá változott az erdő talaja. A hegyoldal vízmosásai pedig folyókká változtak, amikben sebesen áramlott a bőséges égi áldás. Az erdőben a víz lett az úr, mindent magával sodorva, és mindenkit bőrig áztatva. 

Hosszú, hosszú percek teltek így el, mintha a szürke fellegek lecövekeltek volna. Mintha eszük ágában nem lett volna tovább robogni útjukon. Szépen lassan a mély dörrenések távolodni kezdtek, és pillanatról-pillanatra egyre több fény, egyre több világosság lopakodott be a fák sűrűje közé. Az eső csöndesedett, de hiába állt el, a leveleken milliónyi cseppje pihent, akik egymást követve indultak meg a talajra. Hangos koppanásuk betöltötte az erdő minden szegletét. A madarak ázott tollaikat igazgatták, ők voltak az elsők, akik előmerészkedtek rejtekeikből. A vihar tovatűnt, a mennydörgés elhalkult, az énekes és a fekete rigók pedig rákezdtek fuvolázó énekükre. Őket követték az erdei pintyek, és a vörösbegyek. Az erdei tisztás lakói az eső mázsás cseppjeit cipelték magukon, arra várva, hogy előbújjon a nap, és melengető sugarai megszárítsák ázott ruháikat. Újra élettel, a madarak hangjával, lakóinak kedves motozásával teltek meg az ösvények, de az eső cseppjeinek kopogó hangját még sokáig őrizték.