Meseerdő óriásai

 

 

 

 

Óvatosan lopakodva kezd az ősz kiteljesedni. A fák koronái, a bokrok nyúlánk ágai egyre színesebb felöltőbe bújnak. A sárga, a vörös, a barna száz meg száz árnyalatában pompáznak az erdő ösvényei. Amikor pedig az őszi szél, melynek lehelete egyre hűvösebb, a sudarakba oson, egyik levelet a másik után szedi le az ágakról, akik könnyedén meglibbennek a levegőben és társaikra hullnak. Ahogy napról-napra vastagodik az avar, úgy lesznek egyre szellősebbek, egyre átláthatóbbak a fák koronái, melyek között kíváncsian tekintgetnek be a fellegek és a bágyadt arcú Nap. 

Kora délután volt, amikor utamra indultam. Az égbolton könnyed felhők andalogtak, újra és újra eltakarva a Nap korongját. Kellemesen hűvös levegő és könnyed szél járta át a fák rengetegét, melynek csöndjében tisztán hallani lehetett az otthonukat elhagyó makkok koppanását, és a levelek kedves neszezését. Utam a tölgyfákkal büszkélkedő erdőbe vezetett, ahonnan puha avar szőnyegen haladva a völgy mélyébe szedtem a lábaim. Az öregedő tölgyek ágai között cinegék, csuszkák motoztak, ottlétüket kedves csacsogásuk árulta el. A völgy szélén, ahová a Nap sugarai még könnyedén be tudnak osonni egy szép nagy kalapot viselő nagy őzlábgombán akadt meg a tekintetem. Hosszú kecses tönkjén hatalmas kalapot viselt, olyat, amilyet már rég nem láttam. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. Ahogy a völgybe egyre mélyebbre ereszkedtem, újabb és újabb, nagyobbnál-nagyobb őzlábgombát fedeztem fel. Azt sem tudtam hova kapjam a fejem, hiszen annyian voltak. A fák védelmező törzsei mellett, a bokrok sűrű ágainak az árnyékában, mindenhol gomba nőtt. Volt, amelyiknek akkora kalapja volt, amit már a vékony szára nem bírt el. Tudatosan indultam el ide, hiszen az elmúlt évek alatt itt ilyenkor ősszel mindig találkoztam egyedeivel, de ilyen nagyra még soha nem nőttek, és ilyen sokan sem voltak. Több tucat hatalmas kalappal büszkélkedő őzlábgomba tette meseszerűvé a tölgyerdőt. Minden túlzás nélkül úgy éreztem, hogy egy gyönyörű mesevilágba cseppentem. Szinte hallottam a manók motozását a mohos fák tövében, szinte magamon éreztem kíváncsi pillantásaikat. Most megmutatom Nektek is a völgy óriásait, akiknek a kalapjaik alatt éjszaka apró lámpásokat gyújtva, az erdei manók figyelik a csillagok fényét és a karcsú Holdat, aki csöndesen cammog az éj sötétjében.