Süvöltő hím Március van, a tavasz első hónapja. A természet már érzi a változást, lakói pedig serényen készülődnek az újjászületés csodás ünnepére.
A délceg fák lassan, egészen óvatosan ébredezni kezdenek. Most még csupaszon, levelek nélkül álldogálnak, de ágaikon a rügyek napról-napra egyre csak duzzadnak és duzzadnak. Bennük rejlenek az új élet reményei, hogy egy szép madarak dalától hangos napon előkandikáljanak az első, félősen megbújó aprócska levelek.
A kis erdei tisztást féltőn körbeölelő fák ágain is nagy a készülődés, ezt pedig téli vendégeink a süvöltők is nagyon jól tudják. A duzzadó rügyeket csipegetik, egyiket a másik után. Magasan, a fák legtetején kisebb csapatba állva csemegéztek, amikor utam éppen arra vitt. Jelenlétüket hangjuk, oly jellegzetes hívogatójuk árulta el. Félnéztem a magasba, amikor először a csinos narancssárgás pirosas tollruhát viselő hímen akadt meg a tekintetem. Nem messze tőle egy tojó csipegetett. Vaskos nyakát próbálta minél hosszabbra nyújtani, hogy a finom csemegét elérje. Percekig figyeltem őket, amikor a hím énekelni kezdett. Szolidan, szinte alig hallhatóan, de oly tisztán ismételte ritkán hallható énekét, amiben semmi hivalkodást sincs. Szinte eggyé olvad a természet többi hangjával, alig észrevehetően. Mintha előadása csak a párjának szólt volna, mintha nem is akarta volna, hogy más meghallja. Párja pedig ott volt nem messze tőle, pár gallyal odébb.
Kamerám feléjük fordítottam, próbáltam rögzíteni őket. Állvány hiányában a kezeim kicsit remegtek, de megmutatom Nektek is kedves téli vendégeink szépségét, hiszen a süvöltők gyönyörű madarak, a színét vesztett téli táj igazi gyöngyszemei, pláne az élénk tollzatú hímek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése