Szerintem nincsen köztetek olyan, aki ne ismerné a csinos élénk vörös mellénykét viselő vörösbegyet. Elegáns megjelenése, gyöngyöző éneke hamar megnyeri minden madárbarát rokonszenvét. Ma róluk fogok mesélni Nektek.
A természetnek hála környezetemben, kis kertemben és az erdő rengetegében, több vörösbegy is meglelte az otthonát, akik általában évente kétszer alapítanak családot. Az első fészekalj fiókái április - májusban, míg a második fészekalj fiókái június - július hónapban látják meg a napvilágot. Ennek köszönhetően a vörösbegyek éneke még mind a mai napig hallható. Hiába kezd a madarak hatalmas kórusa feloszlani, azok a vörösbegy hímek, akinek a fészkében még tojások vagy fiókák lapulnak, még mindig énekelnek. Alkonyatkor, a kertemben és az a mögött álló hatalmas erdőségben, már csak az ő daluk szól.
A fénytől védett völgyben szedtem a lábaim, ott, ahol legszikrázóbb nyári napokon is félhomály, a legtikasztóbb napokon is kellemes enyheség, jóleső frissesség honol. A szép kort megélt tölgyfák levelekkel dúsan fedett ága árnyékot adnak a talajra, és a völgy mélyébe csak késő délután tudja a mosolygó arcú Napocska sugarait beengedni.
Amikor az erdők ösvényeit járom, próbálok utamon mindig úgy haladni, hogy az erdő minden rezdülésére, minden apró titkára oda tudják figyelni. Ezen a napon is így történt, és a figyelmemnek hála nem történt baj. Hiszen éppen a lábaim előtt, a tölgylevelek és a száraz fadarabok takarásában egy fészek pihent. Hirtelen, ahogy lábaim szedtem utamon, arra lettem figyelmes, hogy egy madárka reppen el a lábaim előtt. Hirtelen megálltam, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Szemeimmel az elszállt kis tollast kerestem, aki a vadrózsabokor, virágait dédelgető ágai közé szállt. Vörös mellénykéje szinte világított, "csikk - csikk" riasztó hangja élesen csengett. A vörösbegy pedig csak állt, és fekete, csillogó szemeivel épp oly meglepődve szemlélet engem, mint, ahogyan én őt. Hirtelen agyamon átfutott a gondolat, hogy mit is keres egy vörösbegy a talajon? Mi mást, fészkén ülhetett. Ekkor szívem még hevesebben kezdett zakatolni, és szó szerint izzadni kezdtem a rémülettől. Kezeim remegtek és azon imádkoztam, csak nehogy baj legyen. Odébb mentem kikerülve a helyet, ahonnan a madárka kiszállt, és kamerámmal próbáltam a helyre közelíteni. Nem akartam időzni, nem akartam zavarni a vörösbegy szülőt, de szívem nem nyugodott, csak zakatolt, nehogy baj legyen. Szerencsére a kiálló fa védte a fészket, a kismadár pedig már érezte a lépteim, előttem kirepült. A talajon a levelek sokasága között, a száraz fadarabok védelmében lapult a vörösbegy fészke, annak falai között pedig talán nem is oly rég kikelt fiókái. Érintetlenül, békésen szunnyadtak a kicsik. Leheletnyit megnyugodtva, tovább is indultam. A messziből vissza néztem, és láttam, hogy a felnőtt madár visszaszállt fiókáihoz.
Hiába volt a fészek a levelek között, hiába védte őket a száraz ágak, elég nyitott helyet választott a tojó hajléka helyének. Csak bízni tudok benne, hogy ragadozó nem veszi őket észre, hiszen, ahogy cseperdenek a kicsik, úgy lesz hangjuk is egyre nagyobb. Tiszta szívből remélem, hogy épségben el tudják hagyni majd otthonukat. Következő bejegyzésemben, a vörösbegyek fészkelési szokásairól mesélek Nektek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése