Őszi rendszeres madárvendégeim - Szajkó

Jelen történetem egy olyan madárról szól, aki, ha teheti kerüli, az ember közelségét, hiszen ő jól tudja, hogy nem csak tisztességes szándékú emberek járják az erdők ösvényeit. Ő nem más, mint a mindig éber szajkó, akinek semmi és senki nem kerülheti el tekintetét. 

A szajkó, amíg rá nem viszi a kényszer kerüli az emberek jelenlétét. De nem csak a kényszer az, ami miatt feladja óvatosságát, hanem egyik kedvenc elemózsiája. Ez pedig nem mást, mint a dió. 

Az én kis birodalmamban a szajkók az esztendő minden egyes napján jelen vannak. Hol többen, hol kevesebben. Egyedül, magányosan soha nem látom őket, általában mindig kisebb csapatba állva érkeznek. A meleg hónapokban szomjukat oltják, szüretelik a fák ágai között megbúvó különféle terméseket, ilyenkor ősszel kedvenc csemegéjük a dió vonzza őket, télen pedig a változatos táplálék kínálat, ami az etetőkben lapulnak. Én cseppet sem bánom jelenlétüket, sőt éberségük már sok madár életet mentette meg. Hiszen zajongnak, riadót kiáltanak, ha ragadozó tűnik fel a láthatáron, ezt a jelzésüket pedig a többi tollas kiválóan ismeri, és ha meghallják egyből védelembe vonulnak. Tudom, tudom rossz híre is van neki, de abban egészen biztos vagyok tapasztalataim, megfigyelési alapján, hogy több haszna van, mint kára. Én pedig azt tartom, hogy ne mi emberek döntsük el, hogy melyik élőlény hasznos vagy káros. Bízzuk ezt a természetre! Erről fogok a későbbiekben még mesélni bővebben is. 

Vissza kanyarodva az eredeti témához, a szajkók ilyenkor ősszel napról-napra betérnek hozzám, a diófáim sárguló levelei között megbújó terméseket szüretelik. Sajnos már negyedik éve szegényes a termés, ami pedig a fákon pihen mind egytől egyig, az erdő lakóinak nyújt csemegét és biztos betevőt. Nem mintha a gazdag termést is mi ettük volna meg. Amit ősszel szorgosan, sok - sok ládába összegyűjtöttem, az a téli hónapok alatt, kertem vendégeinek nyújtott finom, laktató és vitaminokban gazdag betevőt. Többek között a madaraknak, a mókusoknak. De sajnos idén se tudok téli készletet az én fáimból gyűjteni, nagyon nagy bánatomra. De egy kis öröm a számomra, hogy jelenleg madarak és mókusok szüretelik a szegényes termést, és azért jut belőle sokuknak. 

Többek között a szajkók is nagyon szeretik a diót, mélyből sokkal többet elhordanak, eldugdosnak, mint amennyit aztán idővel elfogyasztanak. Ilyenkor érés idején igazi csatákat képesek egymással vívni, mintha az utolsó falatért menne a verseny, holott erről szó nincs, csak a házsártos szajkók minden szem diót maguknak szeretnének. Kiabálnak, veszekednek, olykor teljesen felverik a kert csöndjét. 

Szakadatlanul dolgoznak, gyűjtik és rejtik a terméseket. Náluk az ősz hónapjai erről szólnak a raktározásról, az előre látásról. Hiszen mindezt azért teszik, hogy, ha beköszönt a tél, és vele együtt a hideg, fagyos és táplálékban szegény hosszú hónapok legyen mit enniük, legyen tartalék amihez nyúlni tudnak. Okos madarak a szajkók, el sem hinnénk mennyire, emellett pedig fontos tagjai az erdő életközösségének. 

De nem csak a diót gyűjtik szakadatlanul, hanem a kertemben álldogáló tölgyfa makkjait is. És nem csak a kertben, hanem a közeli tölgyerdőben is folyik a munka. Sorra szedik begyükbe a termést, olykor tisztán látni, hogy duzzad a sok finom falattól. Négy, öt, hat vagy akár ennél is több makkot képesek bele tuszkolni, amiket aztán egyesével alaposan elrejtenek, az avar védelmébe, fák gyökerei közé, odvak mélyébe. Telnek a spajzok, egyre csak telnek, ahogy a hideg évszak közeleg. Mindenki, aki előrelátó, a fagyos napokat már degeszre tömött kamrákkal várja. 

Következő bejegyzésemben a balkáni gerlékről fogok mesélni, akik folyton párban járnak, mint a friss szerelm esek. 

Őszi rendszeres madárvendégeim - Barátcinege

Ma a barátcigéről mesélek Nektek, akinek a tollruhája egészen szolid, színezetében kerül minden feltűnést. Viselkedési is épp ilyen. Alkalmazkodó, minden feltűnést kerülő és kiváltképp barátságos. 

Az erdő közelségének hála ők is gyakori, mindennapos vendégeim, akik általában mindig párban járnak, ilyenkor ősszel is. Hiába ér véget a költési időszak, a barátcinege párok kapcsolata annak végével nem bomlik fel. 

Viselkedésük éppoly élénk és barátságos, mint a cinege rokonaié, vagy talán még közvetlenebb. Az elmúlt évek alatt barátságos viselkedésüket már számtalanszor bizonyították nekem. Újra és újra ámulatba ejtenek, hogy mennyire közvetlenek tudnak lenni, hiszen jelenlétemtől egyáltalán nem tartanak. Amikor a kertben tartózkodom egészen közel merészkednek, gyakran karnyújtásnyira vannak tőlem. De olyanra is volt már esett, hogy az egyik barátcinege a vállamra szállt. Aprócsa csőrüket gyakran nyitják beszédre, mintha folyton - folyvást valami fontos mondanivalójuk lenne. Csak csacsognak és csacsognak. Csevegnek, ha jó ked keríti őket hatalmába, idegesen riasztanak, ha veszélyt éreznek és élénken diskurálni kezdenek a többiekkel, amikor épp az etetőket töltöm fel finom betevőkkel. Ők azok a kis tollasok akik gyakran mellém szállnak, csillogó szemecskéikkel boldogan rám tekintenek és 

a kezem mellől veszik el a napraforgómagot. De előtte mindenkit értesítenek, hogy a kert apraja - nagyja hallja meg a hírt, újabb adag finom falatok érkeztek az etetőkbe. 

De nem csak az etetési időszakban vannak jelen madárbarát birodalmamban, hanem az esztendő minden áldott napján. Lelkesen, szűnni nem akaró elevenséggel tisztogatják a fáimat. Költési időszak után pedig a csemetéit is elhozzák hozzám. 

Az idén sikerült az erdő rengetegében azt is megfigyelnem, amint ez a kedves kis madár, szűnni nem akaró szorgalommal, nagy - nagy precizitással, egy odút vesegetett aprócska csőrével. Hihetetlen volt látni, hogy ez az piciny cinege, pirinyó csőrével mire képes. Egyik faforgácsot a másik után véste le az odú oldalából, hogy elkészüljön az utodainak a tökéletes otthona, amibe fészkét készíti el párjával. 

A költéshez, szerelmük bölcsőjének, általában öreg fatörzset keres a pár. Ha az ott talált odút nem találják tökéletesnek, a tojó elkezdi átalakítani saját tetszésére. Aprócska, hegyes csőrével óvatosan egyik faszilánkot a másik után vésegeti le. A munka során keletkezett apró forgácsdarabkákat odébb viszi és a földre pottyantja. 

A barátcinegék élete még sok kedves titkot rejt, rengeteg megfigyelési élményt adnak nekem, amikről a későbbiekben még mesélek Nektek 

A következő történetem a csinos, vörös mellénykét viselő vörösbegyről fog szólni, aki a kis kastélyom állandó vendége. 

Őszi rendszeres madárvendégeim - Kék cinege

Lassan véget ér az erdők fáit színesítő október. Léptei alatt halkan csörög a frissen hullott avar. Kertemben szinte percről-percre nő a levelek sokasága, egyre vastagszik a természet meleg dunnája. Ami dunna alatt, ezer meg ezer szám pihennek meg a hosszú téli hónapok alatt a rovarság tagjai. Sárga, barna, zöld, bordó ezer meg ezer árnyalata színesíti a föld paplanját. Gyöngéd szél oson végig a fák koronái között, de bármennyire is gyöngéd, száz, ezer szám szedi a leveleket. Peregnek a levelek, amik az elmúlt éjszakák fagyos leheletétől legyengülve várják sorsuk beteljesülését. 

Kertem fáin madarak aprócskák tömege motoz napról-napra. Az ágak rejtekében, a gallyak védelmében sürgölődnek, csöndesen, szinte némán, mintha ott sem lennének. Hol itt, hol ott tűnik fel egy-egy kék cinege. Semmivel sem törődve, szűnni nem akaró szorgalommal vizsgálják az ágak rengetegét, és az azokon egyre szegényesebben pihenő leveleket. 

A kertemben álló akácfákat valamiért a csinos kék és sárga felöltőt viselő kék cinegék nagyon kedvelik. Amikor látom őket ámulva figyelem ügyes, akrobatákat megszégyenítő mozgásukat. Sötét szemeiben a Nap fénye csillan meg újra és újra. Arcocskájukat kedves báj üli meg. A kék cinegék számomra olyanok, mintha folyton-folyvást mosolyognának, mintha minden pillanatban derűs jókedv uralkodna rajtuk. Talán izgága lényük, szűnni nem akaró, eleven kíváncsiságuk teszi őket olyan kedvessé. 

Életvidáman szálldosnak ágról-ágra, egy pillanatra sem állnak meg. Nem pihennek egy kósza szempillantásra sem. Sorra, egymást követve vizsgálják át éber tekintetekkel a színes leveleket, a gallyak hónapját. Újra és újra egészen kimereszkednek az ágak legszélére, ahol olyan vékonykák a gallyacskák, hogy mélyén meghajolnak könnyű testük alatt. 

Ilyenkor ősszel a kék cinegék is rendszeres vendégeim. Szinte egész álló nap jelen vannak a kertemben, és annak ellenére, hogy az etetőben már napraforgómag várja az éhes csőröket, ők mégis főként a fákat tisztogatják egyenlőre. Addig amíg találnak biztos betevőt, addig a napraforgómag csak másodlagos a számukra. 

A válogatásom következő résztvevője a szolid tollruhát viselő barátcinege lesz. Elöljáróban annyit osztok meg most Veletek, hogy kertem egyik legbátrátkozóbb tollasa, akivel tényleg, a szó szoros értelmében igaz barátság alakulhat ki. 

Őszi rendszeres madárvendégeim - Vörösbegy

Van egy aprócska madár, akinek mellkasát csinos vörös mellényke fedi, aki, ha a bokor ágai között pihenget úgy néz ki, mint egy kedves tollgombóc, akinek a lábai olyan cingárak, mint a vékonyka cérnaszál, éneke pedig olyan kellemesen lágy, mint az erdő fái között szelíden osonó kispatak gyöngyöző vize. Ő a vörösbegy, aki kertem rendszeres vendége. Ez a csinos megjelenésű madárka többi fajtársával együtt, itt él az erdőben, közvetlen közelemben. Csettegő hangjukban, kora tavasztól hallatott gyöngyöző énekükben nap, mint nap megadatik gyönyörködnöm. 

Amikor időm engedi, kedvenc elfoglaltságomnak hódolok, természetesen az erdő barangolásán kívül, ez pedig nem más, mint a kertem vendégeinek a megfigyelése. Hogyan viselkednek, mik a szokásaik, milyen módon viszonyulnak egymáshoz, mi az, amit kedvelnek, és mivel tudja őket a többi tollas vendég kihozni a sodrából? Érdekes pillanatok ezek, mert ilyenkor, az az érzésem, hogy maguk közé fogadnak, és a mai napig oly sok titkot rejtő életük része lehetek. Ezek a megfigyelések fontosak a számomra, melynek oka egészen egyszerű, elmondhatatlanul érdekel az életük. Szeretnék róluk, viselkedésükről minél többet megtudni, hogy ezáltal még több segítséget tudjak nekik adni, még jobban életük részese lehessek. 

Ennek a csinos, vörös mellényes madárkának a megfigyelése, melyről az imént már szót ejtettem olykor nem olyan egyszerű. Hiszen életét rejtettebben éli, mint a többi kis tollas. Ő sokkal megfontoltabb és zárkózottabb viselkedésű, mint a többiek. Azzal, akit megszok maga körül, és elnyeri a bizalmát, igazán barátságosan viselkedik, és tőlem egyáltalán nem fél. Amikor a táplálékot teszem ki, ott tartózkodik körülöttem, bizalmasan méreget hatalmas gomb szemecskéivel, miközben a szinte karnyújtásnyira lévő bokor ágán álldogál. Van, amikor elhagyja az ágak sűrűjét, lábaim elé reppen, kedvesen bókolni kezd, izgatottan topog, mint az ajándékot váró kisgyermek, sötét szemei pedig barátságosan csillognak. Tudja jól, hogy nincsen mitől tartania, és azt is tudja, hogy ha megjelenek, akkor finom csemegékben lesz része, többek között ezért is ilyen bizalmas a mi kis kapcsolatunk. Azonban megfigyeléseim szerint ezt a bizalmat a többi tollas nem tudja elérni vele szemben, mert életét inkább éli magányosan és félre vonultan, mint a többi madár közé vegyülten. Azokkal a fajtársaival pedig, akik birodalma határát átlépik igazán harcias modorú. Ezekben az esetekben a szerény vörösbegy vehemensé válik, hiszen ahogy csak tudja, ahogy csak tőle telik, védi kis birodalmát. Hiszen ilyenkor télen is territóriumot tart fenn, melyen belül táplálékforrásai lapulnak. 

Vele általában vagy kora reggel, pirkadat után, vagy szürkület előtt sikerül találkoznom, azonban ez nem jelenti azt, hogy napközben nem figyelhetem meg, de, ha lehetősége van rá, inkább ezeket, a számára nyugodtabb időszakokat választja a látogatásra. Ilyenkor még nincsen nagy tumultus, nyugodtabb, csendesebb a kertem, és ez az, ami neki tetszik, a zavartalan háborítatlanság. Hiszen nála a félrevonulás, az elhúzódás a szerénység jele. Kedves kis lénye nem rideg, nem barátságtalan, egyáltalán nem az. Számomra inkább olyan, mint a Napocska, aki, ha felragyog az égen, sugaraival pedig kedvesen simogatni kezdi a tájat mindenkit jókedvre derül. Akinek látványa megadatik, örömet és boldogságot lop a szívébe, ebben teljes mértékig biztos vagyok. 

Én is így érzek iránta minden pillanatban, amikor csak megadatik a találkozás. Minden pillanat, minden találkozás, mintha az első lenne. Épp oly izgatottság járja át egész lényem, épp oly öröm és boldogság kerít a hatalmába. Hálásan vagyok, elmondhatatlanul hálás, hogy itt éli ősszel és télen a közelemben az életét. 

Akiről most meséltem Nektek már téli vendégem. Hiszen a vörösbegyek alapjában véve költöző madaraink. Gyakran észre se vesszük, hogy állománya kicserélődik, hogy ilyenkor ősszel és a téli hónapokban, nagy eséllyel már nem ugyanaz a kis tollas, vagy tollasok látogatják etetőinket, akik tavasszal és nyáron a kertünkben keresték - kutatták a finom falatokat, akiknek csengő éneke oly sok szép pillanattal ajándékozott meg minket. 

Hogy honnan tudom, hogy ő már egy másik vörösbegy, nem az aki nyáron párjával a kertem áthatolhatatlan sűrűségében fészkelt? A közeljövőben elmesélem egy másik bejegyzésemben. 

A válogatásom következő résztvevője a folyton éber szajkó lesz. A soron következő bejegyzésemben róla fogok mesélni Nektek kedves Olvasóim. 

Őszi rendszeres madárvendégeim - Csuszka

Az idei esztendőben a természetnek hála nagyon sok csuszka teszi tiszteletét a madárbarát birodalmamban. Olyan sokan térnek be hozzám, mint még soha. A széncinegék jelenlétét nehéz túl szárnyalni, de idén a csuszkáknak sikerült. Nekik köszönhetően pedig az elmúlt hetek alatt rengeteg megfigyelési élménnyel tudtam gazdagodni. 

A csuszkák vérében benne van a gyűjtögetés. Ők minden áldott nap gondolnak a holnapra. Azok közé az erdőlakók közé tartoznak, akik készleteket halmoznak fel. Amikor megadatik számukra a bőség, már akkor gondolnak az ínséges időkre, a szegényes időszakokra. Éppen emiatt, hogy nélkülözniük ne keljen, amikor a természet terített asztallal látja őket vendégül, elkezdik a betevőket elspajzolni. 

A csuszkák szinte egész évben úgy élnek, hogy rejtegetnek, a növényi táplálékokat raktározzák. Azonban amikor beköszönt az ősz, vele együtt pedig a bőség időszaka, még lelkesebben, még szorgalmasabban kezdik el gyűjtögetni és rejtegetni a kedvükre való csemegéket. Ők előre látó tollasok, akik tudatosan készülnek a hideg évszak viszontagságos és ínséges időszakára. 

A spajzokban lapuló betevőket általában akkor keresik fel, amikor a természetben egyre kevesebb a biztos táplálék. Ezek a sapjzok fák kérgének a repedéseiben, réseiben, a tajaban, puha moha párnákat között lapulnak. Az elrejtegetett finom falatokat mohával, zuzmókkal álcázzák, amire nagy szükség is van. Hiszen a folyton éber cinegék előszeretettel fosztogatják a csuszkák raktárait. Egyesek szinte követik, kifigyelik őket, hogy hová dugdossák, hová rejtik a finom betevőket. 

A csuszka táplálékának nagy része a fákon élő rovarokból áll. Amikor a fatörzs réseiben, repedéseiben keresi a táplálékát, általában fentről lefelé kezdi átvizsgálni a törzset, fejjel lefelé közlekedik csavar vonalban, és az útjába kerülő rovarokat csipegeti fel. 

Az ősz téli ínséges időszakban, étlapjára kerülnek a bogyók és a magvak is, melyeket a párok összetartva, revírjeik határain belül, vagy azok közelében kutatnak fel. 

Kertemben élő fákat is újra és újra átvizsgálják, és nem tudok hetek óta úgy kimenni a kertbe vagy kinézni az ablakon, hogy csuszkákat ne látnak. Hangjuk kedvesen oson az őszi csöndbe. "Tveed - tveed" diskuralnak egymással a párok, akik egész évben, ilyenkor a költési időszakon kívül is összetartanak. 

A következő történetem a mindig mosolyra fakasztó, folyton izgő-mozgó kék cinegéről fog szólni.