Kora reggel volt. A Pirkadat lassan lépkedett előre az erdőn. A fák csupasz karjai között sejlett még csak az új nap szerény fénye. A Reggel megfontoltan, nehézkes mozgással követte őt, mintha ezen a reggelen semmi kedve se lett volna fényt adni. Az égbolton sötét szürke fellegek tornyosultak, egyik - másik olyan alacsonyra szállt, mintha kezeivel a földet szerette volna végig simítani. Az egyik felhő szélén hópihe ücsörgött. Lábait lógatva, csöndesen dudorászva, az alatta elterülő tájat kémlelte. Ahogy a reggel beköszöntött szépen lassan kirajzolódtak szemei előtt a hatalmas fák, akik hatalmas erdőségekké sokasodtak, a fák között piciny tisztások, és kényelmesen terpeszkedő mezők. Csak ült és ült, esze ágában sem volt útra kelni. Kisvártatva egy másik pihe ült mellé. Percekig beszélgettek, mintha teendőiket vitatták volna meg. Piciny kezeiket összekulcsolták, szorosan eggyé váltak ujjacskáik, majd mind a ketten a mélybe ugrottak. Libentek, táncoltak, közben vígan kacagtak. Könnyedén, súlytalanul vitte őket a könnyed Szellő a szárnyán, forgatta, repítette mindkét pihét. Szorosan egymásba kapaszkodva pörögtek - forogtak. Szemeik előtt egyre jobban kirajzolódott egy aprócska tisztás.
Oda, oda, oda vigyél minket kedves Szellő! - kértek szelíden a jeges szelet.
A Szellő szelíd volt. Finoman, lágyan fésülte a tájat. A két pihét könnyedén vitte az aprócska tisztásra. A sápadt fűszálakon vékony hópaplan pihent, a közöttük pedig egy halvány lila virág.
Oda szeretnénk, a virágra szeretnénk kiülni! - kérte ismét a Szellőt a két hópihe.
A Szellő pedig szelíden teljesítette kérésüket.
Mezei varfű álldogált a tisztáson, a sápadt fűszálak közé és fehér hólepelbe egy kicsiny színt lopva. Szirmain dér és hókristályok pihentek, a Tél első napjának az emlékeit őrzők. A két pihe közéjük ült, csöndesen megpihenve. Társaik sorra követni kezdték őket, csöndes zizegő hangjuk, halk kacagásuk betöltte a piciny rét minden szegletét.
A tisztáson magasra törő bogáncsok sokasága szunnyadt, aszatok bóbiskoltak. Nyúlánk száruk tetején magvakat rejtő termések álltak. Száz meg száz szám rejtették a finom betevőket, amikből sok már a talajon pihent.
A tisztás körül délcegen álló hársfák álltak. Nyúlánk karjaikat az egyre sűrűbben hulló hó eltakarta. Az egyik fa ágai között csízek népes csapata csivitelt. Egymás szavába vágva mondta mindenki a magáét. Izgatottan topogtak cingár lábaikon, csőrük pedig be nem állt. Az egyik hirtelen széttárta élénk zöld szalaggal díszített szárnyát és leszállt a tisztásra, épp egy méretes bogáncs védelmébe. Körülötte magok pihentek, roppanós, finom falatok.
Gyertek, gyertek, bőséges a betevő! - kiáltott fel társainak a csinos kis madárka.
A többiek pedig szófogadóan követték őt. Egy pillanat alatt eleven mozgásuk, élénk színük tette a rétet színesebbé. Lelkesen, gyorsan csipegették a magokat, mintha érezték volna, mintha jó előre tudták volna, hogy a havazás nem fog gyengülni, sőt egyre erősebbé válik.
Az öreg December egy farönkön üldögélt. Fáradtan pihent. A hó csak esett és esett, mindent beborított, mindenkit vastag dunnába öltöztetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése