Az erdő fái között a hópihék, mint piciny lámpások világítottak. Millió és millió kristály bújt össze, szorosan egymás mellé, szorosan összefonódva, hogy együtt, közösen, vastag, melengető dunnává sokasodjanak.
A Pirkadat lassan, óvatosan haladt előre útján, nyomában pedig a Reggel bandukolt. Nehezen hozva el a fényt, nehezen hozva el a világosságot. Az égbolton a szürke fellegek kényelmesen elhelyezkedtek, eszük ágában sem volt odébb állni. A hópihék pedig csak hullottak és hullottak. Fehér sipkát viseltek a bokrok, vastag fehér felöltőt a fák, a talajon pedig pihe - puha dunna terült el, az is a vastagabb fajtából. Az erdő csöndbe burkolózott, mintha minden teremtmény belesüppedt volna a hóba.
A bodzabokor szoknyája alól koromfekete test tűnt elő. Ezen a kora reggelen a rigónak sem volt kedve kiáltásra nyitni a csőrét, pedig minden áldott reggelen így köszönti az új nap eljövetelét. Most szótlanul állt és tétován. Óvatosan lépkedett előre, könnyed súlyát a hó megtartotta, nem süllyedtek bele a lábai. Fejét ide - oda forgatta, mintha azt kereste volna, hol nincsen hódunna. De mindenhol volt, mint betakarva. Izgatottan topogott lábain. Egyikről a másikra állt, közben pedig tollait borzolta, fázosan próbálta elegáns kabátkáján kívül tartani a fagyos levegőt. Tanácstalan volt, mitévő legyen. Tudta jól, épp hol áll. Hiszen jól ismerte az öreg bodzabokrot, akinek kesze - kusza ágai között lapul még most is a fészke. Igaz már viharverten, már hópihék sokasága lakik benne, ők vették birtokba, de még bírja, még tűri az időjárás rá mért csapásait. A bodzabokor tövében rengeteg finom betevőt rejt az avar, ezt ő jól tudta, de most ott is vastagon terült el a hódunna. Hiába kérte az öreg December a pihéket, hogy a borok alját hagyják szabadon, mindig voltak engedetlenek, szófogadatlanok. Ennek a bokornak az aljában épp ilyen pihék pihentek. De Rigó úr ravasz volt, és nagyon ügyes. Még ha sokáig is hezitált, de nagy nehezen csak neki fogott a munkának, és serényen takarítani kezdte a havat. Lábai dermedtek voltak, hiszen volt amikor teljesen ellepte őket a hó vastag dunnája. Fekete, csinos kabátján hópihék sokasodtak, ahogy csőrével igazgatta őket szálltak minden felé. Feje fehér volt a több tucat pihétől, arca fázott. De nem állt meg, addig - addig rendezgette a dunnát, egyik pihét ide, a másikat oda pakolta, míg el nem érte a puha avart. Már jó nagy területet megtisztított maga körül, amikor hirtelen megállt. Szusszant párat, éjfekete tollait megszabadította a fagyos kristályoktól, kabátkáját újra felborzolta és ismét munkához látott. Feladata egyre könnyebb lett, ahogy kopott a hó körülötte. Amikor végzett, serényen a leveleket kezdte igazgatni. Egyiket ide, a másikat oda tette. Alattuk pedig féltünk a terített asztal. Fárasztó és nehéz munkájának meglett a gyümölcse. Rovarság hada pihent elhúzódva az avar alatt, akik sorban Rigó úr sárga csőrében találták magukat. Szépen egymás után nyakon csípte őket és nyelte, nyelte a finom, tápláló falatokat.
Hamar jóllakott, éles hangján kiabált párat és boldogságtól csillog szemekkel kiült a bokor egyik ágára. A hópihék gyorsan szana - szét rebbentek nyomában, helyet hagyva a madárnak. Hosszú perceken át csak gubbasztott. Elegáns fekete kabátkáját felborzolta, szemivel, amik körül élénk sárga gyűrű díszletet az erdőt figyelte.
Nem messze tőle, egy másik bokor ágán kék sapkás cinege ugrált. Elevenen reppent ágról - ágra, nyomában száz számra hullottak a hó pihéi, maradásuk már nem lehetett. A cinege kéklő sapkája mélyén a fejébe volt húzva, hogy kobakját jó melegen tartsa. Ugrált, szökkennek, tótágast állt, keresett, kutatott. Közben pedig be nem állt piciny csőre :
Nincs, nincs! Itt sincs, ott sincs! - hadarta a szavakat, amik, mint a piciny csengettyűk úgy csilingeltek.
A rigó mozdulatlanul figyelte őt.
A cinege nagy nehezen egy szunnyadó pókot tálat az egyik ágacskái védelmező hónaljában. Gyorsan nyakon csípte, a pók hosszú, kecses lábait még a rigó is látta. Majd menten elnyelte.
Kicsit ér, kicsit ér, mégis több a semminél! - csacsogott vidáman a Kék cinege.
Majd kezdte elölről a kutatást. De nem lelt újabb falatot, nem talált újabb dermedt rovat, lelkesedése pedig egyre alább és alábbhagyott. Az égboltot takaró fellegekből újra erősen, egyre intenzívebben kezdett hullani a hó. A kis kék madár pedig egyre kétségbeesetten kutatott, mindhiába.
Gyere ide, piciny madár! Gyere ide hozzám! - szólt oda neki a rigó.
Hangja élesen szólt, mintha egy csepp szelídség sem lett volna benne. De tőle ilyenkor télvíz idején csak ilyen telik.
A kis kék sapkás csillogó szemeivel a rigót kereste, de tekintete elé, egyre átláthatatlanabb fagylalt szőttek a hópihék.
A Rigó úr újra szólítgatni kezdte őt, mire a piciny madár észrevette a éjfekete tollruhás fekete rigót.
Gyorsan odareppent mellé. Izgágán topogott cérnaszál lábain, mint, aki egy pillanatra sem tud veszteg maradni. Sárga mellénykéjén hópihék csilingeltek, éppúgy, mint a rigó fekete kabátján.
Gyere kövess! - vetette neki oda a rigó, és mint akinek már egy pillanatnyi ideje sincs tárta is szét fekete szárnyait.
A cinege ügyesen követni kezdte, és pár szárnycsapás után le is ereszkedtek a talajra. A rigó fáradságos munkája lassan újra a hópihék fogságába esett, de gyorsan csőrét ide - oda mozgatva igazgatni kezdte az avart.
A cineg boldogan kukucskált elő csinos sapkája alól, hiszen látta, hogy a száraz levelek alól megannyi finom falat bukkan elő.
Gyere picinyke, gyere! Lakjál Te is jól, hiszen nehéz éjszaka áll ismét előttünk! - szólt éles hangján a rigó.
A kék cinege a tétovázást nem ismerve septében Rigó úr mellé szállt, és így szólt:
Drága rigó barátom, hálásan köszönöm a jóságod! De én nem tudok anélkül jól lakni, hogy ne gondolnék a barátaimra, aki épp úgy szűkölködnek mint én! - a kis cinege hangja újra és újra elcsuklott, szerette volna, ha örömében, gazdag lakomájában a többiek is részesülnek.
A rigó meghatottan nézte a piciny madarat, aki hozzá sem nyúlt egyik finom falathoz sem, hiába terült el előtte a betevők gazdasága. Ilyen az igazi szeretet, ilyen az igazi odaadás gondolta magában, majd gyorsan így szólt:
Gyorsan, gyorsan szólj a többieknek, hagy jöjjön ide mindenki, hagy lakjon jól az erdő apraja - nagyja!
A kék sapkás apróság hatalmasra nyitotta piciny csőrét és így szólt:
Gyertek, gyertek barátaim, finom falatok várnak! Kedves Rigó úrnak hála, mind jól lakhatunk nála!
Eközben, míg a cinege a többieket hívta, a rigó serényen a havat takarította a bodzabokor alatt, hogy minél több madárnak jusson az avar védelmében szunnyadó rovarságból. Már egészen nagy placc terült el a bokor alatt, egészen nagy asztalt terített meg Rigó úr. A Kék cinege kilátását az öreg December is meghallotta. Megállt egy pillanatra, az ég felé nézett, kedvesen intett tölgyfa ágai között szunnyadó Szellőnek, hogy menjen vigye a hírt, lakoma lesz a bodzabokor tövében. A Szellő sebesen szállt, mindenkihez eljutatta a hírt, és mindenki érkezett szépen sorban. Jöttek a rigók is segíteni a havat takarítani, jöttek a vaddisznók, akik épp a vadszeder bokor tövében szunnyadtak, de az öreg December kérésére szófogadóan hallgattak. Ők is segítettek a havat túrni, nekik sokkal könnyebben ment, mint a rigóknak. Hatalmas asztal terült el az erdő közepén, amin megannyi finom falatot kínált a természet. A Vörösbegy, a Szén cinege, a kedves Barátcinege és az Ökörszem, Szajkó úr és a Harkály úr is jött éhségét oltani, pedig ő csak nagy ritkán merészkedik a talajra. De a szükség nagy úr, és barátai között most biztonságban érezte magát, még akkor is, ha nem a szokott helyén volt. Az erdő lakói boldogan falatoztak, egyre több tollas érkezett a lakomára, a hó pedig csak esett és esett megállíthatatlanul.
Alkonyat úr szépen óvatosan mindenkit hazaterelt, mindenkit saját kis vackaba vezetett, hogy a nyomában lépkedő Este már minden erdőlakót biztonságos hajlékában találjon. Az erdő apraja - nagyja jóllakottan tért ezen az estén nyugovóra a Kék cinegének, Rigo úrnak és a többi jó szándékú lakónak hála.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése